Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-27 / 26. szám
MÓRICZ ZSIGMOND „S mert a nemzeteknek, mint mindennek a világon, mennél nagyobb önérvényesítés és elkülönülés a törekvése, mindig érthető az oly írók hatása, akik kizárólag (mintegy tisztán és szűzen) a saját népük formai (ritmus-, nyelv- és mesebeli) kincsével élnek. A magyar írók közül kétségkívül a leginkább ilyen Móricz Zsigmond.“ (Babits Mihály. 1912) MÓRICZ ZSIGMOND Az asszony megállott nehézkesen és szélesen. Az arca szenvedő, mert hozzá van szokva a kínokhoz és fájdalmakhoz. Most ugyan nincs baja más, csak a három gyerek sokat lármáz, meg lehet siketül ni tőlük. A gyerek. Ez az asszony szörnyű terhe. Ha ez nem volna, nem lenne tízévi házasság után kész öregasszony. Olyan, mintha ötvenéves volna. Az arca sárgás, szeme alatt csupa ránc, homlokán mély barázdák, kövéres, de lágy a húsa, vérszegény és az arca szenvedő. Nem panaszkodik a gyerekekre. Tisztán tartja őket. A lakását is. Folyton mos, söpör, takarít. Pedig olyan nehézkesen mozdul, mintha minden lépés fájást okozna. A másik asszony, a nagycsontú fekete öregasszony keményen ül egy széken a sparhert mellett és nézi a menye mozgását. — Te is olyan bolond vagy, jányom, mint én. Már minálunk a fiatalabb asszonyok nem kínlódnak gyerekkel. A fiatal asszony megáll s maga elé néz. — Már ott is olyan okosak a népek... Itt is... Háború óta nem kell gyerek, legfeljebb egy... Különösen mióta itt ez a fiatal doktor, a Böszörményi, azóta. Azért lett olyan népszerű. Csodadoktor, azt mondják. Igen, mert nagy pénzért csodát csinál. — Sokba kerül? — Százasok. — Hm. — Azt nem lehet pontosan tudni, de mondják, a nagygazdák száz pengőket fizetnek neki. Én is az ő áldozatja vagyok, tudja. Mert azt teszi, hogy csak felbiztatja az embert, hogy majd ekkor, majd akkor, aztán mikor már késő, akkor elutasítja. A sparherthez lépett és odább tolta a fazekat és lábast tett mellé, a lábasba egy kis zsírt, abba lisztet és kavargatni kezdte a rántást. És tovább beszélt azon a csöndes beteg hangon, amelyről azt hiszi az ember, csak ép paraszthang, a parasztasszony megszokott hangja, mindent ezen az erőszakosan nyügő hangon mondanak el, mintha ez olyan kötelező volna bizonyos korban, mint a barna és fekete ruha. — Most hogy úgy lettem a Bözsike után, nem is tudtam, hogy állapotos vagyok, én mindjárt mondtam, hogy én nem bírom kiviselni, mert mikor a Janika megszületett, és kiesett belőlem a szoba földjére, a méhszalagok úgy megerőltetődtek, hogy azóta én nem bírom kihordani a gyereket. — Hogy esett ki? — Akkor is úgy vót, hogy a bábát föl is akarták jelenteni, mert leültetett a vederre. Beöntést adott, akkor kiment a klozetra. Kérdeztem, hogy ülhetek én addig itt a vödrön. „Ülhet, lelkem, ülhet, ha jólesik.” Én ültem, de egyszer csak érzem hogy tolul a gyerek. Felállók, hát abba a percbe kiesett a szoba közepére. Még itt volt a testvérem, a Zsuzsi, nem is tudta, melyikhez nyúljon, mondom, csak a gyerekre vigyázz, én meg a ágyra estem. Jön aztán be a bába, hát eliszonyodik, mi történt? Semmi se történt, csak kiesett a gyerek. A sok vér a földön, szerencsére nem lett semmi baj a gyereknek, csak nekem, a méhszalagokat nagyon megrántotta. Azóta nem Kortársak írásaiból „írásai meg az is, amit róla írtak és beszéltek meg a fényképek meg a művészi arcmások is, mind-mind úgy állítják elénk Móricz Zsigmondot mint a paraszti őserőnek képviselőjét. Busa szemöldöke, dús bajúsza, oroszláni sörénye, mind robosztus embert képzeltetik el róla.“ (Tersánszky Józsi Jenő. 1962) „A Fáklya tette azonban Móriczot regényíróvá. Az író életében vannak ilyen sorsforduló pontok ... Lehet, hogy nem a legnépszerűbb könyve, de mindenesetre a leghatalmasabb.“ (Bölöni György. 1918) „Arany János a Toldi egyszerű népiességétöl, egy vonalú parasztjaitól, és akartan falusi szemmel nézett úr-alakjaitól idővel a Buda-halála összetetten történelmi ómagyar nyelvéhez, dúsan árnyékolt, sokrétű óraagyar héroszaihoz emelkedett. Móricz Zsigmond ugyanezt az utat tette meg patyolat szövésű egyszerű remekműtől súlyos arany brokát szövésű dús remekműig: a Sárara ny-tól a T ü n d é r k e r t-ig.“ (Laczkó Géza. 1922) k kínok bírok cipelni. Ha soká kapálok, vagy erősebbet dolgozok, a derekam majd széthasad. A két kisfiú unalmában, hogy a nagy hó miatt nem mehetnek ki, hangosan mondja, amit az iskolában tanul. — Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, Mennynek és földnek teremtőjében ... — Ne lármázzatok, megsiketül az ember... A nagymama nem szereti a lármát... Aztán tovább folytatta, ott állva a tűzhely mellett s kavarta a rántást. — Azután jött a Bözsike. A mán negyedik gyerek volt. Akkor jött ide ez a fiatal orvos, beszéltek róla, én meg elmentem hozzá, elpanaszkodtam, hogy én nem bírom ebbe a nyomorúságba, amibe vagyunk, nekem dolgozni kell egész nyáron napszámba, az én derekam leszakad, inkább meghalok, de azt a sok szenvedést nem bírom. Megvizsgált és biztatott, azután jártam hozzá, orvosságot adott, szedjem csak mondta, hogy ekkor, akkor. Az idő meg csak telt, de mikor négy-öt hónapos lett a gyerek, akkor mán én magam se akartam. Féltem is, de a fájdalom egyre nagyobb lett, már a szüreten úgy vót, hogy majd meghalok, a vincellér meg kergetett, hogy ne urizáljak, igaz is, ha megmondom mi bajom, elküldenek, csak dógozni, csak dógozni. Egyszer segíteni kellett egy hordócskánál, nem volt nagy, amibe lehordták a hegyről a mustot, olyan ötvenliteres, megemeltem magam, még vicceltek, hogy bezzeg a nyolcvankilós embert elbírom — nem akartam feleselni, megemeltem magam, este mikor hazaértem, ágynak estem, egy hétig feküdtem, azt hittem mindjárt abortálok ... Akkor újra elmentem az orvoshoz, hogy doktor úr, ha istent ismer, segítsen rajtam, mert én ezt kihordani úgyse bírom. Űjra csak biztatott, hogy majd ha ez elmúlik, az elmúlik a testben... szóval már november lett, semmit se tett, hanem írt egy levelet, hogy menjek fel Pestre a Bálint-klinikára. De az is nehezen ment, azért csak felmentem. Megvizsgáltak, azt mondták, jóasszony örüljön, hogy se vese, se tüdőbaja nincsen, mert csak akkor szabad elvenni a gyereket, ha ez van. így vót decemberig. Fenn vótam, lefeküdtem. Addig nem is vót itt bába, de a Pataki Laci testvére kitanult, az megvizsgált, már akkor 115 cm volt a kerületem. Három királykor újra megmért, akkor már 125 cm vótam. Azt mondja, hogy nem is hiszi, hogy nem ikrek. Akkor pedig muszáj orvost hívni. Nekem nem kell mondtam, ha az isten úgy akarja, meghalok, elkészültem a halálra. Aztán egyszercsak meglett. Nem lett ikrek, csak a Bözsike lett, de a méhlepény bent maradt. Hívták akkor a Böszörményit, nem jött. Ez volt hétfőn, szerdán itt volt a körorvos, a bába elment, nekik erősen megvan hagyva, hogy szigorúan jelentést kell tenni, kijött a körorvos úr és nagyon leszidott. Az uram is. Azt mondta, a Böszörményit jelentsük fel a csendőröknek, mert a méhlepénynek két óráig se szabad bent maradni, nem harmadnapig. Még most is bent lehet valami része, vérmérgezést kaphatok. Hogy száz esetből kettő-három menekül. asszonya tudott rájuk se ügyelni, csak fülelt nagy szemekkel az anyja beszédére. — De én nagy beteg voltam utána, egy hónapig is itt feküdtem. Én el voltam szánva, hogy inkább megölöm magam, de ilyen szenvedést nem kínlódok végig többet. A kis Bözsit úgy megszerettem, hogy nem adtam volna a világért se, de az meg gyenge volt. Mikor született 70 centi volt, a bába mondta, még nem is fogott ilyen hosszú gyereket, de vékony volt, aztán az isten héthónapos korában magához vette. Nemsokára megint megijedtem, már megint állapotos vagyok, de most már hatodik ízben. Úristen, mi lesz ebből. Kilenc év alatt hat gyerek. Már az elején olyan voltam, hogy se ülni, se állni, se feküdni nem bírtam. De dolgozni csak kellett, muszáj napszámba menni, ha mindjárt ott halok is meg. Az uram elnyövi magát, mégse bír keresni. Meg akkor az is volt, hogy a vére hajtotta és már kocsmázni kezdett, vasárnap este elszökött és ha érte mentem, olyan goromba lett, hogy csodagoromba. ö nem tud így élni, ő férfi, neki asszony kell, ha én nem, más... Hát így lett aztán a Bözsi után még egy... Megyek a Böszörményihez, újra elsírom magam, úgy rimánkodtam neki, mint az Istennek. Megint csak kezd biztatni. Engem ne biztasson, én úgyse tudok több gyereket kihordani. Nézzen istenre, ezt nem kívánhatja tőlem. De mán akkor nem igen mert, az is igaz, mert már igen beszélgettek felőle. Kivált mióta egy fiatal lány meghalt. Nagy gazda lánya vót, hát elsimították, meg meg is szedte magát és csak nagy pénzért lett volna hajlandó, itt pedig jól tudta, hogy semmi pénz sincs a ládafiába. így aztán csak múlt az idő. Egyszer, úgy hatodik hónapba voltam, éreztem, hogy valami nagy baj van velem. Elmegyek hozzá, tíz pengővel tartoztunk neki, megvittem. Azt izente ki a feleségével, hogy beteg. De mikor jöttem hazafelé, kocsin megy el mellettem. Köszöntem neki, hát elfordította a fejét, restellte, hogy azt mondta, hogy beteg. .. Akkor ősz volt, kukoricát vettem a libának, mert tömni kezdtem, egy mázsát, két zsák volt, olyan ötven-ötven kilós, az uram nem mehetett érte, csak én mentem és targoncán toltam haza, egy-egy zsákot egyszerre. Mikor a második zsákért mentem, felteszem a tragacsra, érzem, hogy na most megint végem. Csak ráestem a zsákra és ott feküdtem. Hát megijedtek rajtam és jóemberek hazatoltak. Híjták az uram, híjták a bábát. Ügy ment el a kicsi. Az is fiú lett volna, már szépen meg volt minden része. Három hónapig feküdtem utána, de orvost nem engedtem magamhoz, ha az isten is úgy akarja, így lesz, ha úgy, úgy. Meg akkor is az volt az orvossal, hogy a kasznóna volt, mikor beteg lettem, ment hozzá az uram, hogy jöjjön hamar. „Mindjárt, — azt mondja — csak hazamegy műszerekért." El se jött. Űj fazék vizet tett levesnek. A rántást lehúzta, mert már piros volt. A kisebbik gyerek visítani kezdett. Hasmenése volt és a kis bugyogója, észre se vette, tele lett. Hamar vizet öntött a tálba és kimosta meleg vízben a gyereket, utána rásuprikált a kis fenekire, hogy máskor vigyázzon. Akkor nagyot nyögött. Most észrevette, hogy a kislánya ül a korsólócán és kitágult szemmel figyel. — Te mit tátod a szádat — kiáltott rá. — Eredj játszani. A kislány a két kis öccse mellé guggolt, de nem — Harminckét éves vagyok, de bizony már éppen eleget szenvedtem, — mondta s megállott és maga elé nézett — sok kínok asszonya vagyok én. — Hát fiam, ez az asszony sorsa — mondta az öregasszony és csöndesen bólogatott. — Mind tudom én ezt, én is kilenc gyereket hoztam a világra.
