Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-06-06 / 23. szám

DÉNES ZSÓFIA

9.

TALÁLKOZÁS

Tavasz van, május. Közel egy éve, hogy Rákóczi Ferencet eltemették. Ilona régesrég átköltözött Munkácsról Makovica várába, gyermekeivel. A bujdosók most nem a Hegyalján harcolnak, és nem is Sárosban, habár biztonságban itt semmi sincs. De Ilona el nem tűri tovább Munkácsot, inkább harci veszélyt lásson, fegyveres védekezést, ha kell.

Hintája most Szentmiklós felé halad. Az az ő kastélya, neki adta az ura. Szereti miklósi házát. Régi Loróntffy-részbirtok, a kastély nem hivalkodó, csak afféle tágasabb udvarház. A kert, amely körülveszi, szebb, mint a ház. Magas kőfal kerítésén belül sokholdas erdő.

Csak két lovat fogatott kis hintóba, de gondoskodott róla, hogy a postaállomásokon váltása legyen. Néhány fegyveres kíséri kis távolságban, előtte haladnak és utána, mintha nem is tartoznának össze. Mellette a hintában Orsi, a szemközti ülésen két nemes palotása. A kocsis mellett lovász, a hátulsó bakon inas és csatlós. Ennél kisebb kísérettel soha még nem utazott. Báthori Zsófia ezért is megszólná, mint mindenért, amit méltatlannak tart a nagy Rákóczi-házhoz.

Ö maga szürke ruhában, szürke útipalástban, ékszer, boglár, disz nélkül. Csak a szépségét nem hagyhatta otthon, pedig ez a legnemesebb ékszere. Dehogyis hervasztotta el a bánat vonásait. Arcát még kifejezőbbé, érzőbbé, élete nyarának női varázsával még vonzóbbá tette.

Megitta pohár borát, s ahogy ül itt a napon, a jó szagban, csendben, eszébe jut egy tavaszi nap, mikor az Adria felett kis pohár fekete bort ittak Miklós bánnal ketten. Sétára indultak, és némán nézték maguk alatt a tengert. A tenger fénylett a tavaszi naptól.

Ifjú orcával mindent megvidámít,

Ö földből virágot szépségével indít,

Ö fülemülében keserves torkot nyit,

Ö forrást, ő folyást, erdőt, mezőt újít...

űtTe]

Mily gyönyörű ez a sor:

Ö fülemülében keserves torkot nyit. . .

Ennek a bornak pedig, amit most iszik, e percben olyan az íze, mint annak a régi fekete bornak. Talán csak Miklós bán versétől, amire emlékezik.

Ámde vége a kedves, önámító játéknak, mert valami megzavarta. Nyugtalan lesz.

— Orsi, nézzed csak, kik jönnek ott a dombról! Kicsodák, mifélék?

Az úton, melyen jöttek, s amely a domboldalon messzire láthatóan kígyózik, néhány lovas bukkant fel. Amint a vetéstáblák között tarkán előreügetnek, tisztára megkülönbözteti, hogy nem közrend közeledik, de nemes vitézek. Aki fejhosszat elöl halad, az csak nagyúr lehet. Olyan a török lova fajtája, csillogó kalpagja, villogó szerszáma. És könnyű lovaglása olyan, mintha táncolna. Ilona feláll, zavarában nem tudja, mit cselekedjék. Elrejtőzzék a ház bensejében? De hiszen hintája, kifogott lovai, szétszóródott személyzete elárulnák jelenlétét. Különben is ö a rejtőzködést nem szereti. Szembe kell nézni mindennel. Hátha barát, aki közeledik, és nem ellenség.

A gyönyörű almásszürke paripa mór itt fú tüzet, itt veti kényes lábát a kert alatt. Az ifjú odadobta kantárszárát apródjának, és ő maga jön délceg tartással befelé. Kísérői hátramaradtak, tisztes távolban. Úgy látszik, parancsot kaptak erre.

Megáll asztala előtt, köszöntésül levette kalpagját, reánéz. És nem veszi le többé róla tekintetét. Szeme tágra nyíltan rajta felejtkezik.

— Istenemre! — tör fel torkából a meglepődés. — Nagyasszonyom nem lehet más, mint nagyságos fejedelemasszony, Zrínyi Ilona!

Mély meghajlással lesüti tekintetét.

Felismerte. Hol és mikor látta őt ez az ifjú férfi valaha? Ö nem ismeri, nem emlékezik arcára. Pedig ezt az arcot nem feledte volna el. Hány éves lehet? Húsz?

Az ifjú hiába várja, hogy Ilona megszólaljon. Talán a szokatlan helyzet az, mely nem sugallja néki, miként törje meg a hallgatást. Mit cselekszik ilyenkor egy fejedelemasszony? Ezen még sohasem töprengett. Még mindig tudta ösztönös magabiztonsággal vagy önbecsülésből, miként kell cselekednie szokatlan helyzetben is. Most elhagyta lélekjelenléte. Nem tudja, miért. Igenis, zavarban van. Mi van vele? Miért áll előtte ez az ifjú? Miért néz rá ilyen szemmel? Ki ő? -Fejedelem fia! Vagy ő maga fejedelem? Honnét jött? Neki most mondani kell valamit.

Mit kell mondania a szép férfiidegennek?

Az már régóta ráemelte újra tekintetét. Magas, szőke fiú. szép növésű, kecses arcú. Kellemes. Törökösen hímes meggypiros dolmánya, nyusztmálas mentéje, kézben tartott drágakő bogiáros kolpagja, arany kardmarkolata és sarkantyúja hiúságát árulja el. Szeme sötét, de kék, kék, vagy talán szürke, szürke és gyönyörű. Erős, perzselő a tekintete. Nagyon férfias ez a nézés, és mozdulatlanul nyugszik Ilonán. Ilona hallja, amit mond. Nem lesz nyugodtabb tőle.

Felkapja fejét, haragszik önmagára, megütni szeretné magát, és ezért nagy gőggel mondja:

— Ceremóniamesterem nincs itt, hogy bémutassa nekem kegyelmedet, ki meg merte szólítani Zrínyi Ilonát.

Az ifjú arcán hevület. Hevület melege és alázat. Alázat és rajongás. Ilonától a gőgöt is elfogadja.

Ismét meghajlik mélyen:

— Engedelmével . . . késmárki Thököly Imre vagyok. Esedezem, nézze el nagyságod vakmerőségemet.

Ilona arca fölenged:

— Thököly Imre? Néhai István úr fia, ki apámurammal és Miklós bán nagybátyámmal cimboráit?

— Az, parancsára.

— Kegyelmed engem honnét ismer?

— Kölyökkoromban láttam nagyságodat ... És regősök énekelték Zrínyi Ilona szépségét.

Ilona elpirul. Erről, hogy színe változik, egy fejedelemasszony sem tehet. Mi tagadás, az ifjú bátor és merész. De Ilona most már nem haragszik rá.

Elmosolyodik. Mosolyának édes a varázsa nagy komolyságú arcán.

— Nekem regősök nem énekeltek Thököly uramról, de azért sok vitézi tettet, katonakiválósógot, okos elmét, bátorságot mondott a hír kegyelmed felől.

— Még az mind semmit sem ér — csökkenti az ifjú önnön érdemét, és szerénysége e percben rokonszenvessé teszi. — Még csak remélem, hogy a hírnek egy napon magva lészen ... És remélem, vágyom reá, nagyságod egyetlen tekintete megjutalmazza törekvésemet.

Úgy néz reá az ifjú, hogy nem lehet kétsége szava jelentősége felől. Ügy néz reá, hogy nem kételkedhetik őszinteségében. Szenvedély szól belőle.

Ilona egy pillanatra lezárja szemét. Azután megszólal:

— Lehetséges, Thökölyi uram, hogy még találkozunk. Isten áldja meg kegyelmedet. Jó sorsa legyen útján, kívánom tiszta szívből. Lovaimat béfogták, mennem kell.

— Alázatos szolgája mély sajnálatára. Kérem fejedelemasszonyomat, bármikor, bármiben, bárhol a földkerekségen, ha jónak ítéli, rendelkezzék velem.

— Eljöhet annak is a napja - bólint Ilona. — Köszönöm kegyelmednek a felajánlást.

Kezét nyújtja Thökölynek. Az föléje hajlik, megcsókolja. Ügy hajlik keze fölé, mintha uszálya szélét is boldogan megcsókolná. Úgy csókolja meg kezét, hogy nem nyomja rá illetlenül ajkát. Mégis érzi Ilona, hogy megcsókolták.

Senki meg ne lássa rajta e pillanatban az asszonyt. Az asszonyt, kit sorsa utolért.

Kiegyenesedik, délceg termete Thököly fölé magasodik, sudáran magasba szökken. Nem asszonyember — a fejedelemasszony megy ki a kertből.

Orsolya nem ismer asszonyára. Amióta Szentmiklóson jártak, mintha kicserélték volna. Másvalaki ment oda, más jött vissza. Elbúsult arcát, kesergő kedvét hagyta el azon az úton. Nem úgy cselekszik egész napon át, mint aki kötelességet teljesít, hanem úgy, mint aki mindent megad a mértéknek, de csak becsületből, hogy ne adjon keveset. Minden dolog csak úgy repül keze alatt, akár a jószágigazgatás leveleit írja, akár a Sáros megyei főispáni tisztség ügyeit intézi, akár gyermekeit neveli és gondozza. Csupa fiatal erő, acélosság, jókedv.

Azon az emlékezetes májusi reggelen Orsolya ott állt asszonya közelében. Mindig várta, hogy úrnője idővel mond valamit a találkozásról. Várta: kikívánkozik majd belőle, hogyan felel minderre bensejében. Hiszen máskor mindig beszél Orsolyának. Orsolya boldogan mosolyog: az egész világon csak neki. Előtte hangosan gondolkozik. Nem vár választ.

(folytatjuk)

Volna még

pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárciszmezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még