Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-05-02 / 18. szám

„Maradjak vagy menjek” jeligére Huszonnyolc éves diplomás vagyok, ahogy mondani szokás: még hajadon. A munkámmal meg vagyok elégedve, rendesek a munkatársaim s azt hiszem, engem is ilyennek tartanak, egyszóval nálunk jó a munkahelyi légkör. De most mégis, saját hibámon kívül, rop­pant kényes helyzetbe kerültem: a már régebben elvált főnököm egy vállalati kiránduláson közölte velem, hogy tet­szem neki, szeretné ha komolyan jár­nék vele. Én őszintén megmondtam ne­ki, hogy erről szó sem lehet. Igaz, hogy nem vagyok lekötve, hogy néha nagyon magányosan érzem magam s vágyódom egy igazi társ után, de nem tud­nék komolyan járni senkivel s még ke­vésbé férjhez menni egy emberhez, aki érzelmileg teljesen hidegen hagy — esetleg számításból. És most félek, nem lesz-e ennek az elutasításnak következ­ménye a munkámban? Nem lenne oko­sabb, ha állást változtatnék? Nyíltságáért, határozott álláspontjá­ért csak becsülni lehet, de mi tagadás, helyzete valóban kényes, hajszál vá­lasztja el attól, hogy kínossá, sőt tart­hatatlanná váljék. Ugyanis a jelenlegi viszony alaposan próbára teheti mind­kettőjük idegeit és jellemszilárdságát. Vajon az elutasított férfi személyisége eléggé érett-e, erkölcsi érzéke eléggé fejlett-e ahhoz, hogy sértett hiúságát, kudarcát mint főnök ne éreztesse ma­gával soha semmilyen formában? Ma­gának. viszont lesznek-e idegei ahhoz hogy ki tudja milyen hosszú ideig szü­net nélkül figyelje a saját szavait, mo­dorát, arcjátékát, gesztusait, hogy még véletlenül se keltse se a főnöke, se a munkatársai előtt azt a látszatot, mint aki most nyeregben érzi magát, mert volt mersze „odafricskázni” a főnö­kének. Aztán egy másik dolog, ami­re számítania kell: főnöke felte­hetően többször is megpróbál majd kö­zeledni, már csak azért is, mert dön­tését semmivel sem indokolta meg. (Mellesleg helyesen tette, tekintettel a felettes-beosztott viszonyra, ennyi ta­pintat kellett is.) De menjünk tovább: könnyen megeshet, hogy valamilyen munkaügyi problémájában, ami a leg­természetesebb, nézeteltérése támad a főnökével, és a csak kicsit is ingerül­tebb tónus, emeltebb hang óhatatlanul felébreszti a gyanakvását: aha, így „adja vissza" ... S vegyük az ellenke­zőjét. A vártnál nagyobb prémium, ki­küldetés, előléptetés vagy hasonló, még ha pontosan tudja, hogy megérdemelt volt is, hátsó gondolatot szülhet: „csak nem képzeli...” Főnöke ugyanúgy rosszul, szubjektiven foghatja föl egy­­egy szavát, ellenvéleményét s hasonló gondolatok, gyanakvások ébredhetnek fel őbenne is. Az ember nem gép, nem robot s igy a legjobb akarattal sem képes ilyen esetben annyira elvonat­koztatnia önmagát, hogy mindig s min­denben egészen tárgyilagosan gondol­kodjon, cselekedjen. Mindent egybevetve (az előre nem látottakat is) véleményem szerint jobb lenne állást változtatnia. Persze oko­san. józanul, mert hiszen nem ég a tető a feje fölött. És még valamit: tá­vozásának személyes okairól nem köte­les sehol senkit sem tájékoztatni — de ezzel bizonyára tisztában van. Szeretettel üdvözli Tesznek-e kötelezettségvállalást a szülők? II. A szülők beleszólása, az alkoholiz­mus utón további válóok a házastárs hűtlensége. A válókeresetben feltün­tetik, hogy a férj vagy a feleség alaptalanul féltékenykedik, s ez okoz­za a nézeteltéréseket. Amikor a bíró­ság közelebbről megvizsgálja a tény­állást, rendszerint megállapítja, hogy a féltékenység nem is olyan alapta­lan, az a bizonyos harmadik valóban létezik, s az ismeretség már hosszabb ideje tart. Az esetek többségében munkahelyi ismeretségekről von szó. S igy az is megtörténik, hogy egy­szerre két család hullik szét. A munkaadó mindenkor köteles köz­belépni, ha alkalmazottjánál észreve­szi a túlzott és rendszeres alkoholfo­gyasztást, és akkor is, ha alkalma­zottai között olyan viszonyra kerül sor, ami túllép a munkatársi jó viszony és a társaságbeli érintkezés szokott for­máin. A szakszervezet üzemi bizott­ságának, vagy adott esetben az üze­mi pártbizottságnak feladata meg­idézni oz érintetteket és figyelmeztet­ni őket, vagy meggátolandó a fölös­leges válásokat, olyan intézkedése­ket tenni, hogy a kérdéses személyek ne találkozhassanak. Aki válni akar, előbb jól gondolja meg, különösen ha a házasságból gyermekek is származnak. Feltétlenül tudatosítania kell a válókereset be­adása előtt, hogy nemcsak saját sor­sáról dönt, hanem a gyermekekéről is, s hogy a válást minden gyermek egészsége, érzelmi, jellembeli fejlő­dése is megsínyli. A gyermek egészséges fejlődésének alapfeltétele, hogy rendezett család­ban nőjön fel, hogy a szülők élete példaként álljon előtte. Ha a szülők házassága kiegyen­súlyozott, ha megbecsülik egymást, ha természetes a csalódban az udvarias, őszinte szeretettől áthatott hangnem. mindez visszatükröződik a gyermek általános magaviseletén, s ilyen gyer­mek nevelése nem okoz különösebb gondot. A családi légkör a gyermek neve­lésének egyik legfontosabb tényező­je. Ha megvizsgáljuk a fiatalkorúak bűnözését, látjuk, hogy a delikven­seknek több mint a fele feldúlt csa­ládból kerül ki. Ezekben a családok­ban, ahol a szülők durvák, vereksze­nek, iszákosak, a gyerekek erkölcsi ér­zéke eltorzul, s már egészen kisko­rukban összeütközésbe kerülnek a tör­vénnyel. Társadalmunk elsőrendű érdeke, hogy a házasságok betöltsék társa­dalmi küldetésüket, hogy a gyerme­kek rendezett családi körülmények között nőjenek föl, mert csak így ér­nek tisztességes, becsületes állampol­gárrá. Igaz. hogy a házasság egy férfi és egy nő önként vállalt köteléke, s hogy senkit sem lehet együttélésre kény­szeríteni valakivel, ha ezt nem akar­ja. De ahhoz, hogy a bíróság fel­bontson egy házasságot, bizonyságot kell szereznie afelől, hogy az elide­genedés mélyreható, tartós, s hogy nincs remény ennek az állapotnak a megváltoztatására, vagyis, hogy a bomlasztó okokat meg lehessen szün­tetni s a felek ismét úgy éljenek egy­ütt, mint ahogy az házastársakhoz méltó. A válás kimondásával azonban nem zárul le minden. Csak ezután követ­kezik a vagyonjogi tárgyalás, s ezek­nek a pereknek bizonyító eljárása évekig is elhúzódhat, időigényes és idegőrlő, különösen ha a felek gyű­lölködése odáig fajul, hogy egymást akarják tönkretenni. S ha ez is véget ér, akkor következhet a pereskedés a gyermekért, a tortósdíj emeléséért vagy csökkentéséért, a „láthatásért" és így tovább. Ha az ilyen elváltak új házasságot kötnek, gyakori eset, hogy az előző házasságból származó gyermek nyűg és teher lesz, mert úgymond, sokba kerül. Ha a férfinak tortósdijot kell fizetni, ez előbb-utóbb ingerlékennyé teszi az új feleséget, s az első adan­dó alkalommal ezt a hiányolt pénzt veti férje szemére. Igy aztán kezdő­dik elölről... o végtelenségig. Vagy legalábbis addig, amíg ez a házas­ság is felbomlik. Mint bontóperes bí­ró ajánlom mindenkinek: mielőtt va­lóban kenyértörésre szánná el ma­gát, fontolja meg jól, hogy egyálta­lán érdemes-e azért a bizonyos har­madikért ... s nem lenne-e vala­mennyi érdekelt szómáro jobb el sem kezdeni a kálváriát. S önkritikusan be­­látni-bevallani, hogy senki, tehát mi sem vagyunk tökéletesek, viszont egy­formán hibásak vagyunk az ellenté­tekben, nézeteltérésekben, hogyha ol­­kalmazkodóbbak lennénk, kölcsönö­sen megértőbbek, rengeteg fölösleges veszekedést tudnánk elkerülni. Abban az esetben pedig, amikor a bajok forrása az, hogy együtt lakunk a szü­lőkkel, akkor a házasság, a gyermek érdekében azt nézni, hogy minél előbb a magunkéba kerüljünk, még lemondások, kényelmetlenségek árán is. A gyermek tisztelettel tartozik szü­leinek, óm ha egyszer férjhez ment, megnősült, gyermeket szült, semmi­képpen sem köteles a szülőknek en­gedelmeskedni. Főleg akkor nem, ha látja, hogy ez a feltétlen engedel­messég a saját és családja nyugal­mát, boldogságát veszélyezteti. A bí­róságon ugyancsak sokszor hangza­nak el a nagy szavak, hogy „én majd egyedül is felnevelem a gyermeke­met". Ez mind szép, csakhogy nem pótolja az elvesztett szülőt. Mindany­­nyiszor megrázó élmény, ha az em­ber azt hallja a tárgyaláson, hogy a gyerek még csak nem is köszön az apjának, vagy az anyjának. Nos, ez a kezdetleges gondoskodásmód, a primitív „bosszúállás" elrettentő pél­dája. Mert akármi volt is vagy van a szülök között, a gyermeket leg­alább a legalapvetőbb udvariassági gesztusokra meg kell tanítani — ez kötelesség. Az az anya vagy apa, aki gyermekét a másik ellen uszítja, egy­ben önmaga ellen is uszítja, mert az így nevelt gyermek az egyik szülő iránt sem fog tiszteletet érezni, mind­kettőt egyformán megveti és elutasít­ja. Egy másik meghökkentő dolog, hogy a fiatalok még jóformán össze sem melegedtek, de már mindenük megvan — a ház, a komplett beren­dezés, az autó —, annyira minden, hogy a nagy bőségben elvesztik az életkedvüket. Es valóban úgy van, ahogy mondani szokás: jódolgukban nem tudják mit csináljanak, hót ma­rakodnak. Ha pénzgondjaik lenné­nek, ha mindent a saját erejükből, munkájukkal kellene megszerezniük, s nem a szülők pénzén vett készben ülnének, minden bizonnyal nem lenne annyi idejük, hogy minden jelenték­telen ostobaságon összevesszenek s a lakodalom után már a válást for­gassák a fejükben. Ez az év a gyermekek éve. üzemek, vállalatok tesznek gyermekévi felaján­lásokat, kötelezettségvállalásokat. De tesznek-e kötelezettségvállalást a szü­lők? Dr. MATILDA TERENOVA, bíró a polgári törvényszék elnöke, az SZNSZ Dunaszerdahelyi JB elnöke

Next

/
Thumbnails
Contents