Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-02 / 18. szám
nett jórto ót a mellét. Tolón azért védelmezte olyan elszántan az üres házat, hogy félrevezesse a behatolókat. — Mert mór öreg volt, kisfiam, öreg volt, beteg volt, éjjel nem tudott aludni; fájt a dereka, fájt a lóba, nem tudta befűzni a cipőjét és valahányszor ránézett a nagyapó fényképére, mindig felsóhajtott: „Mért nem szólítanak már engem is, de jó lenne végre megpihenni, járj közben értem szent fiadnál, Mária, aranyhoz." Nagymamának most már jó, szépen átúszik és nem fáj a dereka. — Engem is elásol? — érdeklődött komolyan o gyerek. Az asszony szivenütötten bámult, aztán erőltetetten felkacagott, kórjaiba kapta a gyereket, elhalmozta a csókjaival. — Édes kis csiripiszlim, te vagy anyukának a mindene, dehogyis áslak el, csöppségem! Egy hét múlva végigballagtak a falun. A gyerek az indián-csákójában körültüzdelve barna-fekete fócóntollal, derekán vörös selyemből arasznyi széles szalag, kezében a cifranyelü, fából faragott fokoso. — Elmegyünk az Istihez s játszhattok indiánosdit a szárkupacok között. Aztán ha az Istike egy kicsit fel akarja tenni az övedet, ne óm olyan irigy legyél. mint a múltkor, mert az Isti neked unokatestvéred ... — és beszélt, beszélt szakadatlanul, hogy a gyerek ne lássa, amit ő lát Sok ház ki volt égve, de látszott, hogy a falut nem akarják módszeresen elpusztítani — ha körülötte felperzselik a földet, az üres házakban úgysem tud berendezkedni senki, azok se, okik netán a hegyekbe menekültek. Talán telepeseket szánnak majd ide . . . A templom, amelyet kislónykoróban építettek, s a szakállas festő az ő feketefürtös fejét is fölfestette az oltár körül röpködő testetlen kisangyalok köré, porig égett, s a szürke homokban megszenesedett csontok virítottak iszonyú mennyiségben. Görcsös hányinger fogta el, összegörnyedve kuporgott az árokparton, de csak keserű hab bukott ki a száján. Azt hitte, vége, képtelen tovább olokoskodni, a gyerek is élhet abban a rettegésben, halálfélelemben, mint ő. Aztán a riadt, megviselt arcocskára tosan kimentek a szőlőbe permetezni* — s megértette, hogy ketten maradtak élők a faluban. Iszonyúbb, mintha egyedül maradt volna, mert önmaga felől dönteni semmi nehézséget nem okozott, de hogy döntsön egy reábízott, benne bízó, ártatlan élet felől? Kettejükre, a legjobb esetben is az éhhalál vár. Az éhezés első és legnyilvánvalóbb hotásaként elvész a szervezet zsírtartoléko. Ezt követi a gyomor, a belek, a szív és a tüdő károsodása, a máj nagysága is nagymértékben csökken. A bél nyálkahártyái elvesztik felszívóképességüket és ennek hasmenés a következménye, így az éhezés, különösen gyermekeknél, „öngyorsuló* folyamat. A haj fénytelenné és borzassá válik, gyermekeknél az alkaron és a háton rendellenes szőrzet nő. A bőr papirszerű lesz és el nem múló, apró barna foltok jelennek meg rajta. A szervezet a fertőzések és betegségek iránt fogékonnyá válik, a szellemi képességek gyorsan romlanak. Az ember az ételek megszállottja lesz, nyugttá nnó, apatikussá és egocentrikussá válik. És bekövetkezhet az a pillanat, amikor az ember a sóját gyerekét kényszerül fölfalni... Pánikba esett: nem, nem! Itt a por. Reggel belekeveri a teába s megszűnik számukra minden borzalom. Istenem, mennyire gyűlölte, saját kezével tudta volna kinyomni a szemét azoknak a kegyetlen anyáknak, akikről valamikor rég a békében olvasott. Medeát, aki egy hitvány férfi szerelme miatt öli meg két kis gyermekét. Budai Ilonát, aki Menyen, tovább menyen sűrű fenyves erdőn, A felhagyott úton, sötét rengetegen — Hót, mintha hallaná lovak dobogását — S csakhamar leteszi futkosó kis fiát. Futkosó‘kis fia ilyenképpen síra: — Anyám, édesanyám, ne hagyj el az útba, Essék meg a szíved, ne hagyj itt engemet! Bizony, itt hogylak én édes fiam, téged, Mert fiú helyébe fiút ad az isten. De pénzem helyibe ingyen nem ad isten! ... Azon az éjjelen harcok zaját hallotta a hegyek felől. Esztelen remény költözött a szívébe. A csönd, mely kriptakőként nehezedett az elmúlt napokon, egy letiport nép bénasága volt. Nincs egyedül: valahol valakik fölemelték fejüket a szöges csizma olól. Egyszerre megkísértette a szabadulás reménye. Reggeltől alkonyatig gyalogolt a hegyek felé kanyargó országúton, nyaka körött a gyerekkel, derekán egy zacskó sült krumplival s egy üveg vízzel. A könyörtelen égbolt alatt, a leforrázott mezőkön akkora árnyékot sem talált, amekkorába a gyerek lüktető fejét belemárthatta volna. S a hegyek sem jöttek közelebb. Feladta. Visszafordult. Felsütötte az utolsó lisztjét kenyérnek — és várt. Addig nem mert tüzet gyújtani, nehogy elárulja a kéményből szállongó füst. Most éjjel-nappal tüzelt: Locsolta a fát, hogy sűrűbb legyen a füstje. A moccanatlan mennybolt alatt magasra kígyózott — a jel. És egy reggelen odaértek a katonák. Hat fiatal férfi — annyi idősek, amenynyi a férje lenne — borostás, elgyötört, orccal, lázasan csillogó szemmel. Vízhatlan felszerelésüket, felszerelésük tetemes részét már elhagyták: ing, rövidnadrág, géppisztoly, kulacs és tőr a derekukon. Géppisztolyukat előre szegezve nyomultak be az udvarra. Egy szőke, kékszemű óriás vállán cifrább a lap — alighanem ő a parancsnok. A gyerek rémülten szaladt az anyjához a homokozóból. Az asszony hagyta, hogy a szoknyájába temesse a fejét, simogatta és mosolygott. — Ne félj, Gyurgyóka, nem bántanak a katona bácsik. Nem értették a nyelvét. Három katonát elküldték, kutassa ót a házat, a padlást, a pincét — ők. az asszony mellének szögezve a géppisztolyt, komoran, fenyegetően várakoztak. A három felderítő visszatért: senki. A tiszt intett az asszonynak. Bementek a szobába, itt valamivel hűvösebb volt. Ki-ki eldobta magát abban a bú-NYOLC KrtRÉJ KENYÉR nézett, érezte kezében a gyerek görcsösen markoló ujjait — Mért égett le a templom, anyuka? — s összeszedte magát. — Belecsapott a villám, kisfiam. Tudod, egyszer minálunk is belecsapott a villám a nagyagácifóbo, egészen a gyökeréig kettéhasította. Apu lánccal összekötözte, hátha meggyógyul, de nem gyógyult meg, teljesen elszáradt, így aztán ki kellett vágni. Emlékszel, te is ott voltál, segítettél is az apunak, amikor kivágta. Először fölment rá létrán, min- -~ den ágára kötött egy vastag kötelet, a kötelek végét kihúzta a kertbe, kicövekelte. Aztán fogta az ásót, a fejszét, a csákányt és a fűrészt, és elkezdte keresni c az utolsó gyökeret. S amikor mélyen a ° földben megtalálta az utolsó gyökeret. -2 szólt nekem, meg a nagymamának, meghúztuk a köteleket s a nagyagácifa ~ kidőlt. .c Istiéket nem találták otthon — „biz- v tordarabban, amit ért. Az asszony állva maradt, a gyerek szorosan simult a combjához, s most már, hogy nem kellett félnie a katonáktól, csodálattal bámulta csillogó fegyvereiket, szokatlan sapkájukat, a kulacsot a derékszíjukon. Az apja egyszer itthon volt szabadságon, talán az ő délceg kotonaruhós alakja .tündöklő» fel emlékezetében. Kézzel és arcjátékkal beszélgettek. — Adj enni — parancsolta a tiszt. — Nincs — felelte mosolyogva, sajnálkozva az asszony. — Mid van? — Semmim sincs. — Hót ti mit esztek? — Kiszedjük a földből a sárgarépát, a krumplit, a tormát, az édesgyökeret, A tiszt megborzongott: az meg van mérgezve. — Ebből is kevés van. — Az asszony felhúzta a gyerek mellén az inget. — Minden bordája látszik. Nemsokára — s torko előtt elhúzta a tenyere élét. Mosolygott. A tiszt rámeredt: iszonyat és bámulat keveredett a tekintetében. Aztán kiadta a parancsot: a legkisebb zugig átkutatni a házat ennivalóért. Várakoztak. A tisztet zavarni kezdte, hogy az asszony áll előtte s intett neki, hogy üljön le. A nő derűs arccal leült, ölébe húzta a kisfiát s gyöngéden belecsókolt a nyakába. Egymás után jöttek a katonák jelenteni, hogy semmit nem találtak. Az sem, akit a pincébe küldtek. Neki sem jutott eszébe, hogy az üres, némileg már korhadó szopulót ellóditsa a helyéről. Milyen bölcs tud lenni egy sok szülést, sok temetést, sok háborút megért öregaszszony. Utoljára jött vissza az a katona, aki a ház szekrényeit, polcait, ládáit kutatta ót s diadalmasan tette le a kenyeret az asztalra, kenyeret, amelyből mégcsak a sercli hiányzott. Az asszony kétségbeesetten kapott utána — de a tiszt dzsungelkését érezte az ujjain. Visszahúzta a kezét. A tiszt bizalmatlan volt. Nézegette, szagolgatta a kenyeret, oztán tőrével levágott egy karéjt és az asszonynak nyújtotta. — Edd meg! A nő mohón kapott a kenyérért és élvezettel falni kezdte. — Ha én meghalok — gondolta —, mi lesz a kisfiámmal? Ezek mór nem tudják felnyórsalni a dzsungelbicskára, nem tudják falhoz loccsantani a fejét, mert addigra halottak lesznek ők is. Itt marad hét halottal egyedül . . .? Mennyit fog szenvedni, mire éhenhal, vagy szomjanhal, vagy hullamérgezést kap, vagy megőrül a magánytól . . . A tiszt levágott még egy karéj kenyeret. — Ezt add a gyereknek — parancsolta. Az asszony megkönnyebbült. Szorosan ölelte magához a gyereket s mosolyogva suttogta: — Látod, Gyurgyóka, o katona bácsik megengedték, hogy együnk a kenyerükből. Edd meg, kisfiam. Amint a gyerek beleharapott a kenyérbe, a Katonák feszültsége felengedett. Vodállati éhséggel rohanták meg az asztalt, kitágult orrcimpákkal, remegve, de fegyelmezetten várták, hogy a tiszt hat egyenlő darabra vágja fel a kenyeret. Aztán faltak s amikor az utolsó morzsa is elfogyott, ernyedten dőltek el a székeken, az ágyakon, a padlón. Az asszony is elégedetten, mosolyogva üldögélt kisgyerekével az ölében. Először a kisgyerek lett rosszul. — Anyu! — sirt fel hirtelen, néhány vad görcs szaladt át az arcán, a testén s lekonyult a feje. A tiszt még ébren volt, megértett mindent. Felugrott, artikuiálatlanul elordította magát s géppisztolyát az asszony mellének fordította. A sorozat távolian, mint a hegyekből szivárgó fegyverropogás ért cl az asszony füléhez. — Késő! — gondolta az asszony engesztelhetetlen gyűlölettel. — Késő már, te bitang! GEm
