Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-10 / 2. szám

Kedves H. Mária!

„A Hamupipőkének adott válasz nagyon megnyugtatott bennünket is, és igazolta elhatározásunkat, hogy vállaljuk harmadik gyermekünket. Köszönöm tanácsát minden kismama nevében, akinek segítenek gondjuk, problémájuk megoldásában", — Írja szerkesztőségünkbe küldött levelében."

Nekünk is öröm tudni, hogy tanácsunkkal a pozitív döntéshez segítettük: vállalva a harmadikat, önök fiatalok, egészségesek, szeretik egymást, miért is határoztak volna másképpen? I

A testvéreknek is jobb lesz, ha a köztük levő korkülönbség nem nagy, mert így kiskorukban a játék, később a tanulás, szórakozás, érdeklődés a világ dolgai iránt még szorosabbá teszi összetartozásukat. Lassan-fokozatoson előkészítik a két fiút a testvérke érkezésére, hogy minden féltékenység nélkül — ami ilyenkor előfordul — fogadják a kicsit.

Okosan tették, hogy nem hallgatták a „barátnők jótanácsára" és nem kértek orvosi beavatkozást. Higgye el, nem ön a „régimódi" (mint barátnői állítják), hanem náluk hiányzik az élet igazi értelmének a felismerése. Mert ők — ahogy irja — „először a kocsi, azután a kicsi", vagy „inkább egynek mindent, mint háromnak semmit" nézet hangoztatásával igyekeznek palástolni vérszegény életszemléletüket. Az tagadhatatlan, hogy a gyermek, és főként a több gyermek vállalása sok lemondást és áldozatot követel a szülőktől; de mégis a legértékesebb ajándék, amit gyermekünknek adhatunk a: testvér. És az a tudati biztonság, hogy bármi érje is az életben, soha nincsen egyedül, van akivel együtt örvendjen, van aki szereti és védi. És ezt az összetartozást nem lehet semmi mással pótolni. Mert más a szülői, és más a testvéri szeretet. A gyermek számára nincsen boldogitóbb érzés, mint az, ha testvérek között, nyugodt családi légkörben nevelkedik. A szülő számára pedig a legboldogabb érzés kicsi gyermekei ragaszkodása, a nagyobbak figyelmessége, tudatos szeretete. és ezért a korai és későbbi örömért kell vállalni most a többletmunkát, lemondást a szórakozásról és az álmatlan éjszakákat is. Vállalni közösen férjnek és feleségnek, hogy együtt kialakítsák azt a harmonikus családi légkört, amelyre gyermeknek és szülőnek egyaránt szüksége van. A boldog holnapok, az elkövetkező évek és majdan a nyugodt, szép öregség éveinek zálogát most teszi К le tudatos áldozatvállalásukkal.

Hosszú távon, de megtérül az önfeláldozás, amelyet szülő gyermekeiért hoz nemzedékről — nemzedékre. örök folyamat ez, amely magában hordozza az élet továbbadását.

Szeretettel üdvözli

... lehettem volna oktató...

— A tanévnyitó előtti este sírva borult a nyakamba nagy kamasz fiam: Anyukám, én nem megyek gimnáziumba! Ez most jut az eszedbe? — néztem rá elképedve. — Mihez kezdhetünk? —• Én nem bánom, inkább elmegyek inasnak, kertésznek, de nem akarok gimnáziumba járni. Mi lesz, ha onnan nem vesznek föl főiskolára? — zokogta. — Édes gyermekem, most már nincs más megoldás, holnap elmész a tanévnyitóra, aztán meglátjuk, mit tehetünk. — A fiú megnyugodott, egy

földműves fia orvosi szakra, az elárusítónő fia bölcsészkarra, a költő lánya vegyószetre adta be fölvételi kérvényét. Tulajdonképpen sikeres évfolyam volt a miénk, huszonnégyünk közül tizenketten végeztünk főiskolát. De tizenkettónkból mindössze ketten nem származtak értelmiségi családból. Léptek egyet előre? Többre vitték, mint szüleik? Nem hiszem. Csak valami mást, emberi többletet hoztak magukkal, mint azok tizenketten, akik vagy el sem mentek a fölvételire (a lányok férjhez mentek, ,.elég volt a tanulásból” jelszóval, gyereket akarok, mikor szüljek, ha nem most, tizennyolc-húsz évesen? Az egy szem fiú szakmát választott.), vagy az első vizsga után megtorpantak (ezt nem nekem találták ki). Az egyetem, főiskola elvégzése után úgy éreztük, miénk a világ (Hiszen minden pályakezdő így érez.) S hogy mi valósult meg álmainkból, elképzeléseinkből ? Az egyik évfolyamtársam egy évig titkárnő volt: kávét főzött főnökének, vendégeket fogadott vagy utasított el

hét múlva átlépett az építészeti szakközépiskolába. Pedig a nyelveket szereti, jó érzéke van hozzájuk, de mit tegyek? Hetente kétszer matematikatanár jár hozzá, mert abból bizony gyenge, de szorgalmas, igyekvő. Így legalább szakma, is lesz a kezében meg érettségi bizonyítvány is. — Mesélte egy közeli jó ismerősöm, aki egyedül neveli tizenöt éves fiát.

Hetedikesek voltunk, amikor először kellett írásban felelni a kérdésre: milyen pályát választasz? A fél osztály azt diktálta be nagy vigyorgások közepette: orvos leszek. Akkori osztálytársaim közül senki sem viseli a MUDr. X. Y. megtisztelő címet. A nyomdász fia nyomdász lett, a pénztárosnő lánya elárusítónő, a pionírvezetőé pionírvezető, a pedagógusé tanárnő, a hivatalnoké hivatalnoknő és így tovább. Kétszer-háromszor töprengtünk, töprenghettünk még a kérdésen. Érettségi előtt — a kör ekkor sem tágult: az angol szakos tanár lánya angolra jelentkezett, az ügyvédé szintén ■ a bölcsészettudományi karra, a tanítónőé tanárképzőbe, az újságíróé közgazdaságira. Volt azonban néhány kitüremkedése is a körnek: a

mosolygó arccal. A másik kitűnő tanári állását, az őt- megbecsülő kollégáit hagyta ott egy év után, mert távol élt otthonától, azóta volt nevelő, most alapiskolában tanít. A közgazdász szakmájában dolgozik, nem ezt várta, hét éve azt sem tudta, eszik-e vagy isszák a közgazdaságtudományt, de csábította a mérnöki titulus neve után. „Az olyan elegáns” — mondta.

Amikor hazamegyünk, anyám szülőfalujába, az ismerősök első kérdése mindig ez: — Hát kocsitok van-e már? Nyaraló? Jugoszláviában jártatok? Mert a kisonokám ott üdül minden éven, de elunta, jövőre Görögországba készülnek. Tudod, a Jóska gyerek. De jól tette, hogy nem tanult. Akart volna, de mi nem hagytuk. Az apja is kőműves, a gyerek is az, aztán milyen jól él. Nem is tudom, mennyi pénzük van a bankban. Egy lányuk van, elég abból annyi, így jut sonkára, Zsigulira, vagy minek hívják. A Zsuzsink most megy férjhez, nagy ember a vőlegénye, doktor. A házukat fölépítettük, garázs is van hozzá, látnád a staférungját. Finom leány lett belőle, irodista. Amikor végigmegy a falun, mindenki megfordul

utána. És ti? — szúrja közbe, de nem vár feleletet, mondja tovább a magáét a szomszédok Janijáról, aki szakközépiskolát végzett, de segédmunkás, mert így most többet keres, hát minek tanult akkor? — néz rám beleegyezést várva. De nem nyílhat szóra a szám. Zoli sokra vitte, Pista még többre, Laci a legtöbbre — ragozza a magáét. Az egyik azért vitte sokra, mert háza van, a másik azért vitte többre, mert neki nyaralója is van, a harmadik meg azért legtöbbre, mert háza is van, kocsija is, nyaralója is, meg ki tudja-hány-ezre a bankban. Hogyan, milyen áron jutottak hozzá? Keserves munkával. Hajnaltól késő éjszakáig dolgoznak, az előző napi újság kiesik a kezükből, vesznek három sárga könyvet, mert az illik a lila ülőgarnitúrához, nyáron három hétig áztatják sajgó tagjaikat valamelyik tenger habjaiban, azután kezdődik az egész elölről. — Hivatás? — néznek föl öreges, megfáradt tekintettel. — Van egy jól fizető szakmám, a melóban ledolgozom a napi adagot, aztán maszekolok. Nem érek rá azon gondolkozni, szeretem-e, amit csinálok. Nem mindegy?

Pályát választ fiunk, lányunk? Pályát választatunk fiunkkal, lányunkkal?! Pályát? Szakmát? Hivatást? Vagy csupán kereseti forrást akarunk biztosítani számukra?

— Kirakatrendező szerettem volna lenni, de apám nem engedte, azt mondta, csavargónak, naplopóknak való szakma, menjek inkább fafeldolgozó középiskolába. Három hét múlva otthagytam, apám először ki akart rúgni, aztán elintézte, hogy fölvegyenek kirakatrendezőnek. A fizetésem átlagos, de nézd meg ezt a kirakatot! — büszkélkedett volt iskolatársam. Az egyik osztálytársam orvos akart lenni mindenáron. Az első évben nem vették föl, kórházban dolgozott, újra megpróbálta, sikerrel. Nemrég fejezte be a főiskolát, szemésznek készül. Most állásra vár, türelmesen, amíg célját el nem éri. — Itt nem lehet meggazdagodni, de hogyan is választhattam volna más pályát, amikor apám, két testvérem is ezt a hivatást választotta!

Az embereket nem a rangjuk, hanem a munkájuk után kell, lehet tisztelni. S hogyan tiszteljem azt a tanárt, aki apja unszolására lépett erre a pályára, s túlórákat csak a fizetés miatt vállal? Hogyan tiszteljem azt a kőművest, aki csak azért választotta ezt a pályát, mert sokat kereshet mellékesen? Hogyan tiszteljem azt az elárusítónőt, aki azért állt a pult mögé, hogy pult alatt, egy kis hálapénzért hiánycikket áruljon? S hogyan tiszteljem azt a mérnököt, orvost, aki a címért tanult? De tisztelem azt a pedagógust, aki egyetemi végzettséggel alapiskolában tanít, nevel, oktat nem a tanítónapi, évvégi „csekély” ajándékokért, hanem mert tanítani akar, s mert boldog, ha diákjai jó alapokkal indulva hivatást keresnek, találnak. Tisztelem a szülőt, aki salai indítja útra gyerekét, vigyázz fiam, úgy dolgozz, hogy becsüljenek.

GRENDEL AGOTA