Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-18 / 16. szám

Kedves „aggódó édesanya”

Megismerkedett és egymásba szeretett két fiatal, egy húszéves kislány, és egy huszonnégy éves fiú; a lány másod-, a fiú negyedéves egyetemi hallgató. Szerelmük nem maradt plátói, és a lány teherbe esett. A fiú kívánsága az volt, hogy szakítsa meg a terhességet, amit kezdetben a lány megígért, de az AB bizottság elé már nem ment el. Mert amikor a lány szülei megtudták, mi a helyzet, lebeszélték a lányukat a terhességmegszakításról. Közeledik a szülés, és a fiatalok házasságkötésének napja.

ön kesereg, belebetegszik a helyzetbe, sajnálja a fiát és vádolja a lányt, sértegeti a szülőket, akik így akarják „megfogni” az ön fiát.

Higgye el, hogy a kislány szülei sem úsznak örömmámorban, hogy ez történt, biztosan ők is másképp gondolták lányuk férjhezmenetelét; de nagyon okosan és emberségesen a fiatalok mellé állnak és segítenek, éppen azért, hogy nagyobb baj ne legyen.

Van önnek leánygyermeke? Mert ha igen, talán jobban megérti azt az édesanyát, aki nem engedte meg lányának, hogy olyan tettre szánja el magát, aminek következményét egész életében hurcolná. Megtörténhet az is, hogy az első terhesség megszakítása után a nő elveszíti fogamzóképességét! És így mérlegelve a dolgot, igazat kell adni a lány anyjának, aki védi születendő unokája életét és egyben leánya jövendő házaséletére is gondol.

A fiatalok helyzete, ha nem is mondható kellemesnek, nem sinynyira reménytelen, ahogy azt ön gondolja. Hogyha a szülők segítik gyermekeiket és vállalják a kicsi gondozását, a fiatalok befejezhetik tanulmányaikat. Amikor a fiú katonai szolgálatát tölti, a gyermek és az anya állami támogatást kap. Ha pedig ez nem lehetséges, fia megszakíthatja tanulmányait és állásba megy, munka mellett tanulhat. Nők és férfiak tízezrei szereztek diplomát munka és gyermek mellett. Nemcsak a férj, hanem a feleség is. Esetleg egy-két év késéssel, de nem lehetetlen. Igaz, drága tandíj, de mindketten felelősek ezért, ami történt, tehát a következményeket is közösen kell vállalniuk.

ön akkor cselekszik helyesen, ha nem sajnálgatja fiacskáját, aki már felnőtt és tudnia kellett, hogy a szexuális életnek következményei is lehetnek. Teremtsen kapcsolatot a lány szüleivel és beszéljék meg a tennivalókat. Hogyha a fiatalok szeretik egymást, akkor elrendeződik a dolog, ha pedig vonzalmuk nem elég komoly és szakításra kerülne a sor, ne ön legyen az okozója. A gyermek neveléséért, fejlődéséért akkor is felelős- az apa, ha az elhamarkodott, vagy meggondolatlan kapcsolatból nem lesz házasság.

Üdvözli

B

apintatlannak tartják, aki ezt a témát megpendíti. Ha elhangzik, röptében megfagy a szó, megdermed még a levegő is. Talán hidegen-higgadtan, szilárd halmazállapotú véleményekkel mennénk valamire? E szónoki kérdésben több az irónia, mint a kérdés,, mert ismerem a válaszokat. Néhány éve vitázni szerettünk volna a „kilencedik parancsolatról”. Közöltük az Élet és irodalom riportját a házzastársi hűség-hűtlenségről, amely helyzetjelentés volt azokról az erkölcsi, magatartásbeli dilemmákról és nézetekről, amelyek egy nagyvárosból a mi vidékiesebb, tehát hagyományosabb szemléletünk módosulására is előrevetették az árnyékukat. Tekinthettük előrejelzésnek is a kapcsolatok szövevényébe bonyolódó emberek vergődését, figyelmeztetésnek is, hogy keressünk más

A

S utat, tisztább magatartásformákat, } amíg időben van ... És jöttek a lej velek:

„Minek avatkoznak bele, irigylik

Italán?” „Kinek fáj, hogy ez családunk nyugalmának az ára! Ha nekem jó, hogy a férjem évek óta csak asztalhoz jár haza, az ágyát máshol tartja, magukat se izgassa. Fő, hogy a gyerekekkel törődik, a fizetését hazaadja.” „Ne szóljanak bele az emberek legbizalmasabb dolgaiba! Csak a mesében van holtomiglan holtodiglan. Az élet más. Egy férfitól seki se várja el, hogy egész életében csak egyetlen nőt szeressen, hogy hű legyen a feleségéhez. Attól még lehet jó férj és kitűnő apa, ha néha félrelép.” „Hogy kitartanak egymás mellett, az a fontos. A gyerekek, az otthon. Néha kell egy kis izgalom, változatosság, attól még nem dől össze a világ!”

De elég is ennyi az idézetekből! Valóban ennyire természetes, kikerülhetetlen, hogy a kétgyermekes családapa és húsz évvel fiatalabb kolléganője között viszony jöjjön létre? Enyhe eufóriás izgalommal súgnak össze a munkatársak, amikor a rokonszenv első jelei mutatkoznak: mindig együtt mennek ebédelni! Csak egymással táncolnak az üzemi mulatságon ... Később zavartan sorolnak fel három-négy lehetőséget, hol lehet éppen (értekezlet, ügyintézés, hivatta a főnöke), ha a felesége olyankor keresi, amikor kis munkatársnőjét hazakísérte.

És üzemi kirándulások múló „rokonszenvei”, ismerősök évekig tartó „kapcsolatai” mind-mind a tabuk közé tartoznak, amiről nem illik beszélni ... Csakhogy, ... ha legutoljára is, de a legtöbsször megtudja a másik is, a házastárs. És ha több kitörést nem is, egy kis családi vihart mindenütt támaszt a bizonyságszerzés, hogy egy harmadik került a családi kör közelébe. És itt kezdődne valahol a „kör négyszögesítése”, vagyis — a lehetetlen megvalósítása — itt kezdődik el a kör háromszögesítése, amit megpróbál korunk közvéleménye természetesként elfogadni. Megintcsak példával bizonyítanám: Kiderül a „viszony”, a feleség férje felettesének mindent betálal. A férjet elküldik üzemi üdülésre, a fiatal munkatársnőt áthelyezik. Kész... A vihar átvonul, s majdan szélcsendes időkben, mostmár kevésbé ismerős szemek .előtt vagy folytatódik tovább — lassan megszokja a feleség is — vagy keres ki-ki új „játszótársat” magának.

Hány fiatal nőt ismer az ember, aki azért nem megy férjhez, marad gyerek, tehát család nélkül, mert nős ember a barátja, s megelégszik az ünnepi találkozások ritka pillanataival, vállalván a hétköznapok magányosságát — a társtalanságot. Szakemberek véleményét, vitákból leszűrt elemzések következtetéseit olvastam ezekről a kapcsolatokról. Kénytelen elfogadni őket az ember

olyan országokra vonatkozóan, ahol a háború óta nem állt helyre a férfiak és nők egészséges aránya, ahol mondjuk a nők felének nem jut társ, és ezt az előidézett természetellenes szükségszerűséget felismerve a közvélemény ezeket a nőket sem akarja teljes magányra ítélni, megadja nekik a felmentést, mondván: legalább időszakosan, legalább illuzórikusán érezhessék ők is, hogy tartoznak valakihez, s szülhessenek gyermeket, ha akarnak ...

Most nem ezekről a katasztrófák által létrejött helyzetekről van szó. Egy fejlődő, formálódó társadalom emberi kapcsolatairól, magatartásformáiról. A „legkényesebbekről”, azokról, amelyekről nem „illik” beszélni, amelyek nem tartoznak senkire, csak két emberre — legfeljebb háromra. És akarva-akaratlan bővül a kör, mert ki meri mondani, hogy — nem tartoznak a gyerekekre?! Hogy a „hámból kirúgó” apa, a könnyelműen flörtökbe bonyolódó anya magatartása teljesen „házon kívüli” ügy, hogy abból a gyerekek nem vesznek észre semmit? Hogy mondjuk a papa a hét (hónap) bizonyos napján (bizonyos óráiban) mindig szolgálati útra (lehet variálni a tapasztalatok szerint) megy, hogy a mama barátnőjénél tölti a délutánját?... igen, elhiszi a gyerek. Mert szeretne bízni a szüleiben, fölnézni rájuk. De ferde pillantásokból, ismerősök elejtett szavából, a másik szülő szótlanságából, vagy mindkettőjük veszekedéséből hamarább rájön, mint szeretnék, hogy miről van szó. Tapintatosan hallgat ugyan, de hogy mi játszódik le benne, azt a háromszöget kialakító szülő nem meri átgondolni. Kiábrándul, vagy szenved, csalódik, elveszti hitét a szülőben ... még ezt is ki lehet bírni, hiszen a felnőtt ember általában nem veszi komolyan a gyermeki ideálokat. Hát istenem, ilyen az

élet, mondja, s talán hozzáteszi: az életre nevelem őket. De milyen életre?... Melyik szülő szánja gyermekének a hamisság, a csalás, a képmutatás légkörét? Azt a tudathasadásos képtelenséget, hogy „igen, itt vagyok veletek” — s közben ki tudja, hol jár gondolatban, hol szeretne lenni, s kinél.

Mi a megoldás? Tehetetlenül és bizonytalanul toporgunk, kerülgetjük mint macska a forró kását, mert mit is tehetnénk?

Munkahelyükön nyolc — sokszor több órát töltenek együtt férfiak és nők. Vitatkoznak, beszélgetnek. Együtt tízóraiznak, ebédelnek, örülnek, ha sikerül valami, együtt izgulnak, töprengenek. Hivatásuk, nézetük azonos. Többet tud egymásról két munkatárs, mint két különböző foglalkozású házastárs. Az emberek nagyrésze munkahelyére hordja otthonni bosszúságait, kételyeit. És sokan nem hordhatják haza ugyanezeket munkahelyükről. A munkahelyen rendszerint van, aki meghallgatja a másikat. Akár őszinte érdeklődésből, akár időtöltésből. Otthon fáradt mindenki, s különben is annyi más megbeszélni való van. Csakhogy ideje lenne már, ha a házastársak is felismernék egymás dolgainak, gondjainak fontossági sorrendjét.

Persze, ez sem biztosíték. Mert a körbe lépő harmadik nem kell, hogy szebb, okosabb, kedvesebb legyen — elég, ha: más!

Kit kell hát hibáztatni? Kit kell megbüntetni? A „csábítónak” tartott nőt, a változatosságra vágyó férfit, a „szürke” házastársat, a munkahelyet? Vannak erkölcsileg ingatag, felelőtlen nők éppúgy, mint férfiak. Vannak házsártos, hanyag, összéférhetetlen és otthont teremteni nem tudó házastársak éppúgy, mint alkalmat kínáló munkahelyek, cinkos munkatársak.

Születhetnek tartalmasabb, értékesebb kapcsolatok, mint némely rossz házasság. De miért és mikor hallgassunk? Mit fogadjunk el, kit ítéljünk el és kit értsünk meg?

Meddig tapintat a hallgatás és rpi* kor válik hazugsággá? Mikor kímélet a feleséggel szemben, ha nem szólnak neki és mikor segítség? Ideig-óráig lehet hazugságban élni, csalni, látszat-megoldásokat keresni — és találni. Csakhogy: a gyermek még kíméletlenül őszinte és igazságos ember. Ö kifelé vállalt és befelé vallott magatartásunk azonosságát igényli. És a felnőtt ember, a szocialista társadalommal együtt felnövő ember? Tévedhet ő is, hibázhat, de tévedései tanulságát le kell vonja és nem élheti le egész életét önáltató tévedésben, hazugságban. Vállalnia kell tetteit, hibái következményeit. Elveit, érzéseit, érzelmeit. Fel kéne már szedni az évszázadok során építgetett lerakott férfi-bölcsességek, áligazságok moralizáló útjelzőit, s lerakni helyettük az őszinteség, a tisztesség, a tiszta érzelmek alapköveit. Ezeken haladva milyen lesz a házasság, a tartós párkapcsolat? Hűséges, szilárd, életre szóló, vagy szabad, mely a változó érzéseket egyáltalán nem gátolja? Nem tudom. De biztosan őszintébb, hazugságmentesebb, mint a tegnapi és a mai.

H. MÉSZÁROS ERZSÉBET