Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-04-18 / 16. szám
DÉNES ZSÓFIA w iim H.9HA Jó; hogy a főpapok aludni tértek. Pedig számosán jöttek el a fejedelmi esküvőre. Eljött Szelepcsényi, az esztergomi érsekprímás, az egri, nagyváradi és zágrábi püspök, valamennyi kellő segédlettel. Az 6 fülüknek, nagy Habsburg-híveknek, nem valók az ilyen borközi beszédek. Ebben nem ismernek tréfát: mindenben, ami pártütés, saját hatalmuk megingását látják. Védik a Habsburgokat, akár saját Bőrüket. Az ilyen itaiközi csaholásért képesek volnának hóhérkézre juttatni a bőbeszédű urakat. Pápista és protestáns elégedetlent egyaránt. Magyar földön ők a bécsi önkényuralom legfélelmetesebb képviselői. Elsősorban pedig az új esztergomi érsekprimás, Szelepcsényi György uram, akit még a katolikusok táborában is kegyetlen és képmutató embernek tartanak.- Nincs olyan hamisság — mondotta Szelepcsényi érsekké kinevezése után Nódasdy Ferenc, a protestáns hitről katolizált főúr, Magyarország leggazdagabb nagyura —, amit pénzért meg nem tesz! Valóban, bár csak néhány hete, hogy érsek, az ország mégis tudja róla, hogy az ő istene a pénz. Pénzen a protestánsok is megvásárolhatnak nála mindent. Mégsem lett volna ajánlatos, hogy az urak az ő jelenlétében szidják a Habsburgokat. Éppígy aludni tért már Wesselényi Ferenc is, a nádor, a szépséges murányi asszony, Széchy Mária hitestársa, minthogy ő mór jó ideje betegeskedik. Annál éberebbek Homonnay, Perényi, Csáky István őkegyelmök, frissen mázolt katolikusok. De éppen úgy Szuhay és Szepessy Pál uraimék, akik megmaradtak protestánsoknak. Mint a szomjas föld, úgy isszák valamennyien a messziről jött urak szavát. Felharsan ismét Péter úr szózata, ő a kelleténél egy árnyalattal mindig hangosabb.- Mert hiszen sok nyelven beszél, olaszul ír verseket, fest és muzsikál Is szabad idejében ez a Leopoldus. Azt már nem tudom, jól-e vagy rosszul. De hogy velünk nem úgy bánik, mint a jó király, sőt nem is, mint az okos király, aki népét segíteni, gyarapítani akarja, hanem úgy, mint a magyarok kiszipolyozója, az bizonyos! A németek és olaszok, azok igen, azok a szívéhez vagy mijéhez nőttek. De mi szegényedjünk el. Bennünket nem kell istápolni, csak kifacsarni. Lerágni rólunk a húst, hogy csak a csont és bőr maradjon. Fenékig lehajtotta kupáját, és újra töltött. Nem győzte öblögetni a torkában megrekedt haragot. Körülhordozta komor tekintetét. Szeme összetalálkozott valakiével, akit eddig nem vett különösebb figyelembe. Fiatal férfi volt. Szeghajú, almaképű. Fekete szeme, mint a sólyomé. Ott ült kis távolságra tőle asztalánál, éppen csak egész este néma volt. Ores kristálypohár állt előtte, abból egyetlenegyszer hajtott fel kevéske bort, mikor q mátkapár felköszöntöjét itták. Egyébként semmi bántó nem volt magatartásában, semmi gáncs, kívülhelyezkedés vagy finnyáskodás. Egyszerűen csak olyan ember viselkedése, aki nem szereti a bort ék a sok beszédet. A hallgatás és a megfigyelés illett egyéniségéhez. Bár ő is a magyar urak dolmányát, ékköveit viselte, mégis volt valami külsején, ami a külföldjártat sejtette. Nem lehet tudni, mi az, mégis van ennek a könyveken, főiskolákon, külországokban nevelődött új nemzedéknek saját bélyege. Zrínyi Péterre gyakran rátekintett, mint olyanra, aki a környezetéből legelsősorban érdekli. Vonásain tükröződött, ismeri Péter úr jelentőségét, és tiszteli a Zrínyi név glóriáját. Egyébként korkülönbségre fia lehetett volna a főlovászmesternek. — öcsémuram, Bethlen Miklós, kegyelmed pohara üres? — állott fel maga Zrínyi Péter, és boroskancsójából tölteni akart a vendégnek. — Megköszönöm, bótyámuram, nem kérek. Ami az én szomjamnak kellett, megittam — fedte le tenyerével poharát Bethlen. — Mifajta szokás ez? — háborgott Péter úr. — Tán erdélyi? Úgy tudom, Erdély fejedelme, akinek képében Teleki urammal kegyelmetek jelentek meg e helyt, állandóan lekacsint kupája fenekére. De fiatalságod annyit járta a teméntelen külországot, Leidát, Hágát, Londinumot, hogy elfelejtette a mi módinkat így van-é? Váratlan dolog történt. Bethlen Miklós felkelt, átült Péter úr mellé, arca elkomolyodott, úgy nézett fel Péterre. Kis idő múltán halkan válaszolta, mivel válasznak szánta a kérdésre: — Emlékszik-e még kegyelmed, bátyámuram, és hogyne emlékeznék, ha nekem van róla tudomásom, hogy nagynevű atyjafia, néhai Miklós bán életében milyen mértékkel élt, és mely keveset ivott? Mert én még ott ültem nála Csáktornya várában kispalotája asztalánál, ahol feleségén kívül legfeljebb öt-hat vendéggel mulatott, és a bőséges vendégasztalt nagypalotájában terítette, de ő oda személyesen soha bé nem ment, mivel a gazdag asztalt és az erős italokat nem tűrte, öt napig mulattam nála Csáktornyán, amikor hazaérkeztem, és azalatt mind gyönyörködtem őkegyelme szerény mértékében, önmegtartóztatásában, szorgalmas napjában és magas szellemében. Nekem az ő példája fennen áll. Zrínyi tágra nyílt szemmel meredt a beszélőre. Dolmánya nyaka nem volt szűk, mégis odakapott, és rándított rajta, mintha levegőre volna szüksége. — Igaz is, most jut eszembe. Kegyelmed ott volt nála azon a vadászaton! — Keserves emlékem az az utolsó nap — bólintott Bethlen uram. — Ott voltam én is a kursaneci erdőben, amikor az megtörtént. De benn, a sűrűben nem jártam vele, ahol az erdei disznó rátört. Bár lettem volna kéznél. Csak egy horvát vadász, Póka volt vele. Péter lezárta szemét. Keze ökölbe szorult, foga megcsikordult, vérmes arca elfehéredett. Bethlen hallgatott. Péterből, mint a hörgés, felszakadt: — Mondja csak, mondja, mondja kegyelmed, aki szemtanú volt, tartozik nekem elmondani, hogyan történt. Bethlen köhintett. Az asztalra meredt tekintettel lassan mondta: — Már kinn álltunk a hintánál, hogy indulunk haza, mert esteledett. Odahozza a sors Pákát, és azt jelenti horvátul, ő megsebesített egy kant, egy darabig ment is a vérin, ha utána mennénk, elveszíthetnénk. Miklós bán erre azt mondja nekünk: „öcsémuraim, kegyelmetek itt maradnak, és megnézem, mit mond ez a bolond.“ Volt nála struepuska és rövid, széles pengéjű vadászkés, így nyargalt Póka után. Négyen követték kis távolságban: Guzics, a várkapitány öccse, egy Majláni nevű ifjú gavallér, egy Angelo nevű olasz inas és egy horvát lovász. Egyszerre csak sietve nyargal vissza Guzics, mondja a bátyjának, hamar a hintát, mert oda az úr. Én magam is odafutottam, hát ott fekszik. Szíve már gyöngén vert, szeme nem volt nyitva, már egy szót sem szólott, csak meghalt. Majláni beszélte később, Miklós bán bement Póka után a disznó vérin a sűrűbe, ők négyen még csak a lovakat kötözték, mikor hallják kis távolságra a jajszót. Nem az úr jajgatott, de Póka. ő, Majláni, érkezett oda elsőnek, látja, Miklós bán arccal a földön, a kan hátán, ő hozzálő, a kan elfut. Póka fenn volt egy horgas fán. Az úr felkél, folytatta Majláni, és azt mondja: „Rútul bánt el velem a disznó, de ihol egy fa (azt csatákon is hordozta zsebében), állítsátok el vele a seb vérét, arra igen jó." Megpróbálták, hiába, csak elfolyt a vére. Elő.zőr ült, aztán hanyatt feküdt, végre csak meg kellett halnia. A fején három seb. Kettő nem volt halálos, de a hormadik, jobb felől, a fülén alól, a nyaka csigájánál ment bé, és elé a torka felé ment. A nyakra járó minden inakat kettészakította. Az ölte meg, hogy a vére elfolyt. Mindnyájan sírtunk, megfogtuk, vittük, és a hintóbán kinyújtóztattuk. Én az ablakban ültem, hazáig fejét tartottam. Otthon fehér bársonydolmányba öltöztették, azután eresztették a feleségét őhozzá. Nem sokkal később megérkezett kegyelmed. Bethlenből kifogy a hang. Péter lezárt szemmel csak ül mellette. Végezetül mondja még Bethlen a csattanót: — Csuda! Csuda volt! Ilyen vitéz nem lőtt, nem vágott a kanhoz semmit, semmit nem mívelt, pedig puska és. spádé nála ... — A pokol csudája — tör ki a düh Péterből — és Leopoldusé Bécsben! Iszik, úgy folytatja: — Nemcsak a töröknek halt meg a legjobbkor, de Bécsnek is. Mivelhogy nagy dolgok, változások küszöbén állott..., amit én is tudok. És amit kegyelmed. Bethlen uram, velem együtt tud. De Bethlen erről nem beszél. Elhárító mozdulatot tesz. Péter úr letörli homlokáról az izzadságot. Felkél, hogy elköszönjön. Általában hajolt Bethlen füléhez, és suttogva mondja, mint a titkot: — Bizony, nemcsak a kanizsai török lőtt örömet mikor a hírt megkapta. De Montecuccoli is, a császár hadvezére. (folytatjuk) Egy reggel fél ötkor verték az ablakot. Akkoriban két óra tájt szoktunk lefeküdni. Meg különben is fiatal házas voltam; nem szívesen keltem ki az ágyból. De nem akadt reggel, hogy fel ne zavart volna valaki. Csak magamban moroghattam, hogy ezeknek soha nincs elég korán. Tágabbra tártam az ablakot, ömlött be a hajnalizü levegő. Cseke állt ott a fakerekű kerékpárjával. Ez a képem maradt meg aztán Csekéről.- Hát te? Tizenöt évvel idősebb volt, de akkoriban mindenki tegezett mindenkit; már a mozgalomban.- Most jövök hazafele, gondoltam, beszámolok.- Miről?- Hát a tegnapi gyűlésről.- Arról jössz most hazafele? -Hát...? Dörgöltem a szememből az álmot.- A kerékpárral volt a baj? Kihajoltam, néztem a kerékpárt. Dehát mi baj lehetett az ö kerékpárjával? Annak még a gumija sem pukkanhatott ki. Fából volt. A belsője. Külsője az volt, rendes; kopott, de igazi. Belsőt azonban nem lehetett kapni. Cseke készített fából olyan kis hurkaszerű ügyes hengerke-féléket, amiket belehúzott a külsőbe, gumi helyett. Kívülről nem is látszott. Köves úton rázott egy kicsit, de az út mellett egészen jól elment. MOLNÁR ZOLTÁN elbeszélése Tíz-húsz kilométerekre gyalog jártunk, de távolabbra sokszor Csekét küldtük, mert neki járműve is volt. Rátámaszkodott, kényelembe hetyezke dett az ablak alatt, mint aki beszámolóra készül. - Mondhatom? , - Várj, nadrágot húzok! De csizmát is kaptam- fel, mert leginkább a talpam fázott mezitláb. Cseke megvárt türelmesen.- Na, mondjad! Vagy nem jössz be?- Nem. Sietek haza. Megértettem. Tegnap vasárnap ilyen időtájt indultunk, ki erre, ki arra. Cseke legmesszebb.- Nem hívták össze a gyűlést... - vélekedtem -, neked kellett megszervezni... Ilyesmi megesett. Ilyenkor legalább egy embert kellett szerezni, s meggyőzni, hogy szervezzen másik kettőt. Három embernek már érdemes volt beszélni. Azok aztán összeszedtek tizet; valóságos gyűlés! Ha az ember harangszó előtt eddig eljutott, a tíz embert már nekibuzdithatta, hogy ebéd utánra toborozzák össze a falut a népgyűlésre. De nem, Csekével nem ez történt. Űt már várták. Ez annyira fellelkesitette, hogy nem is a háborúval kezdte, hanem egyenesen a földosztással.- Kezdjük a közepén - mondtam azt tudják, hogy mire vetni kell, addigra a földet id kell osztani. Nem teketóriázunk, ezután nem olyan világ lesz.- Te Cseke, a fene egyen meg! Csak nem akarod elmondani az egészet?!- Ugyan, csak a lényeget...- Na, jó — adtam meg magam. Félfenékkel felültem az ablakdeszkára.- Elmondtam nekik a törvényt. Persze azt is, hogy a reakciósok akadályozni akarták.- Megnyugtattad a népet, hogy a reakciósok mesterkedése nem sikerült, az igazság diadalmaskodott.- Honnan tudod? ... már... beszéltél valakivel?
