Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-21 / 12. szám

FORRADALOMRÓL A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG 60. ÉVFORDULÓJÁRA EMLÉKEZÜNK ficánkolt a magasban Emil bácsi e­­rős karjai között, és máris bírókra kelt volna vele, ha Emil komolyan gondolta volna. Hamarosan előke­rült Mária, Emil felesége is a kis­fiával. ö a többi asszonnyal együtt a kisgyerekeket ajnározta, ügyelt, hogy minden rendben menjen, a gye­rekek megkapják az uzsonnájukat, a szórakozásukat, ne legyen sehol semmi panasz, semmi baj. Előre sejt­hettük, hogy Emilt itt találjuk, ahol az ő „fiai“, a munkássportolók ügyeskednek, mert legfőbb törekvé­se volt: erős, józan, tanult ifjúságot nevelni a jövőnek. Egy darabig gyönyörködtünk a sportmutatványokban, de megzavart bennünket egy biciklis küldönc, aki Arató doktort kereste. Levelet adott át neki, amelyben kérik, tartson ünnepi beszédet a Zsigmond téri iskolában, mert a ki­jelölt előadónak hirtelen Salgótar­jánba kellett utaznia. Emil elkomolyodott. Tudtam, most ő is arra gondol, hogy a csehek elő­renyomulása már Salgótarjánig ért, és mozgósítani kell a bányászokat, vasutasokat, városuk, hazájuk vé­delmére. Pár nap múlva már ország-világ fölvették, és ez a film megmaradt, nem söpörték el a viharzó évek. Aznap jelent meg a Népszavá-ban a májusi versem, és máris szavalták, de oly sok vers, és mese hangzott el, hogy nehéz lenne fölsorolni vala­mennyit. Érezni lehetett, hogy két kézzel akarják szórni a szépet és a jót a gyerekeinknek, és mintha egy óriási ölelő kar, tárult volna feléjük, a dolgozó nép karja, hogy dajkálja, védje, fölemelje őket. Akkor egy szép, fiatal leány: Csil­lag Bözsi elszavalta a Gyermek cí­mű versemet. Majd a Balga óriás című mesém következett. Ezt én mondtam el, és mesélés közben jött egy pillanat, mikor úgy láttam, mintha szegény kis Miklós fiam nézne rám a kis proletárgyere­kek tágra nyitott szemeiből, sápadt arcocskáiból, mert ő is hasonló volt hozzájuk élete utolsó hónapjaiban. És mikor odáig értem a mesében, hogy „a kisfiú ment... ment...“ szinte vártam, hogy valamelyik rá­mondja, hogy: „mendegélt“, mint ö szokta, az ő édes, komolykodó sza­vával. Ilyenkor szinte erőszakkal téptem ki magamat az emlékek kötelékéből, hiszen ott ült előttem viruló kis­fiam: Gábor, s tengerzöld szemeiből az élet sugárzott felém. Már alkonyodott. Az égen felhők gyülekeztek, és egy hirtelen támadt szélvihar megsuhogtatta a faóriások lombjait. Az orgona- és a jázmin­bokrok mint megelevenedett díszle­tek, hajlongtak a szélben. A nyária­­san öltözött gyerekek dideregni kezdtek, s egyszerre vége lett a jó­kedvnek. Szülők és kísérők összete­relték a kicsinyeket, és védett hely­re vittük őket. Akkor valamennyire elcsöndesült a szél, de a levegő le­hűlt, s érezni lehetett, hogy vihar közeledik. A sziget vén platánjai rezegtették széles leveleiket és különös zizegő dallamot játszottak az újra föléledő szélben. A gyerekeket szerencsére még ide­jében sikerült hazafelé irányítani. Mi is futottunk, de útközben mégis elkapott bennünket a vihar. A ma­gasban átázott zászlókat csattogta­tott a szél, és leszaggatta a májusi díszeket, plakátokat. Volt valami vészjósló ebben a ta­vaszi viharban, amely csatatérhez tette hasonlóvá az utcákat, s az em­berek oly fejvesztve rohantak haza­felé, mintha legalábbis ellenség kö­zeledne felénk. És valóban közeledett. Entente in­tervenciós csapatok lépték át hatá­rainkat május elsején. A románok elfoglalták Szolnokot, és a csehek Salgótarjánig nyomultak előre. A történelem nem pihent egy pillanat­ra sem. Siralmas állapotban érkeztünk ha­za. Gabit azonnal ágyba fektettük, s én magam is siettem ledobni át­ázott ruháimat. A fogam vacogott, és valami ideges remegés fogott el, mintha lázas lettem volna. A férjem később került haza ugyancsak bőrig ázva, rosszkedvűen, mert vad hírek keringtek a város­ban. De alighogy egy kicsit össze­szedte magát otthon, és végiggondol­ta az eseményeket, felülkerekedett rendületlen hite, és bátorítva mond­ta: — Lehetetlen, hogy így maradjon! A munkásság nem nézheti tétlenül, hogy újra a nyakára lépjenek. Mi­csoda lelkesedés volt ma is a menet­ben és a gyűléseken, csak ez az át­kozott vihar ne jött volna! De majd csak kisüt a nap ... hiszen május van, 1919 májusa ... Talán az em­beriség tavasza közeledik... FÉNYBEN, naaBBAH (részlet) tudta, hogy a hős salgótarjáni bá­nyászok és vasutasok föltartóztatták a csehek előrenyomulását, de akkor az a levél mindazt fölbolygatta ben­nünk, amit pár órára feledni szeret­tünk volna. Rövid töprengés után Emil a fér­jemhez fordult: — Vállalnád, Andor? Nekem ma annyifelé kell mennem, lehetetlen időt szakítanom erre is. Nem mond­hatom le egyiket sem, nem szabad. Tudod, a fiatalok nagyon érzéke­nyek. — Ne is folytasd, Emil, már me­gyek is — mondta a férjem, s így történt, hogy a Zsigmond téri isko­lában ő tartotta aznap az ünnepi be­szédet. Folytattuk utunkat. A gyerekek most már teljesen ellepték a Szige­tet, már a félénkebbek is nekibáto­rodtak. Rájöttek, hogy nem fenyege­ti őket botjával a csősz, és a pici lá­bak belemerültek a fű bársonyába, ahol nem szúrja kő, nem sérti eldo­bott szög, drót a meztelen talpacs­­kákat. A fák tövében, a bokrok al­ján már javában folyt az étkezés. A gyerekek kakaót, kiflit, kalácsot kaptak. Persze órákig tartott, míg a rengeteg gyerek megkapta a ma­ga részét. Utána verseket, meséket hallgattak, bábjátékban gyönyörköd­tek, majd zeneszóra táncra perdül­tek a virágok között, eleven virágok. Ezután a Margitszigetet nagy ün­nepélyességgel átadták a gyerekek­nek. Gárdos Mariska volt az egyik szó­nok. Az ő szép és lelkesítő szavai kísérték az ajándékot. „Már nincs beléptidíj, már nincs tilalom, csak vigalom, csak napfény, kék ég, illatos levegő. A pesti bér­kaszárnyák sápadt kis rabjai kivi­rulhatnak a fényben, napsütésben.“ Ezt az ünnepséget akkor filmre is Bortnyik Sóndor mstszete o Ma 1919. májusi kulönszámá­­nak címoldalán je­lent meg

Next

/
Thumbnails
Contents