Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-07 / 10. szám
„Rossz így“ jeligére Növést serkentő gyógyszerkészítmények vannak, de csakis szakorvos írhatja elő indokolt esetben. Egyelőre nem kell nyugtalankodnod, sok fiatal éppen a 16. életév betöltése után rohamosan behozza a lemaradást. De ha fél, vagy egy éven belül nem indulsz növésnek, feltétlenül fordulj orvoshoz. „Könnyes mosoly“ jeligére A mellbőség alkati adottság, és húszéves korban aligha lehet rajta mesterségesen változtatni. Ha mégis, ritka esetben, fejletlenségről van szó, megvitatása az érdekeltre és az orvoskozmetikusra esetleg endokrinológus szakorvosra tartozik. Ízléstelenség barátok, ismerősök, sőt mi több a munkatársak körében tárgyalgatni róla S hogy milyen módon érhetné el, hogy végre „igazi nő” legyen? Ügy, hogy elfogadja és elfogadtatja a környezetével is önmagát olyannak, amilyen. A pszichológusok szerint az érett magabiztosság az, ami minden hiányzó centimétert pótol, és minden fölösleges centimétert eltüntet „Egy ilyen férfi“ jeligére Tulajdonképpen érthetetlen a tanácstalanságod, amikor egyszer már rájöttél, hogy egy nős, családos férfival való kapcsolatnak nincs sok értelme (sőt, egyáltalán semmi értelme sincs), és a szakítás mellett döntöttél. 0 azonban arra kér, hogy folytassátok éptúgy, mint azelőtt — vagyis játszó tovább a bizalmas jó barát, a vigasztaló és buzdító őrangyal szerepét, intim kapcsolat nélkül- Nos, bármennyire jóhiszemű és tapasztalatlan vagy, naivitás lenne azt hinned, hogy ezt a játékot a tűzzel tovább lehet játszani (most már intimitással vagy anélkül). A következmények nem sokáig váratnának magukra, s egyformán súlyosan érintenének téged is, a feleséget is, de elsősorban és főleg a két gyerek életét borítanák föl. Valószínűleg az érdekeltek közül csak ez az „igazi” férfi úszná meg minden különösebb megrázkódtatás nélkül; bizalmas problémáival tovább sajnáltatná magát — egy harmadikkal. És még valamit. Írod, hogy a „feleségével nem valami jól élnek, sok közöttük a nézeteltérés és állandóan szemrehányásokat tesz neki”. Gondolom, nem ok nélkül! És hadd válaszoljak arra a kérdésedre: mit tennék a helyedben? Egy percre beleélném magam a felesége helyzetébe, és ragaszkodnék a szakításhoz, mert nem lennék hajlandó tovább kockáztatni semmiért a jóhíremet, sem érzelmi egyensúlyomat. Szeretettel üdvözöl Щю ©m i g# AZ AZ EGY POHÁR VÍZ. c'O> «л '55 N:0 C•O 'ó оu_ Ez a gondolat évek óta nem hagy nyugodni. Sokszor úgy vesz elő a lélek enyhítő esőre váró szaggatása: jó lenne hazamenni, mi lehet otthon, mint az időváltozást jelző reumás láz. Olyankor jelentkezik, ha elfoglaltságom midtt nem mozdulhatok. Most V. Raszputyin Végnapokját olvasva vett elő újra a türelmetlenség, s talán ezzel egyidáben hallgattam Fekete Gyula rádiójegyzetét is a magukra maradt falusi emberekről, akiknek még a pohár vizet is idegen nyújtja, nem a gyerekük. Nincsen önmagunkkal tulajdonképpen semmi gondunk — így, fizikai értelemben, amíg akad tennivalónk. Amíg szükség van ránk, a munkánkra, a tapasztalatainkra, a segítségünkre. Amíg emberközelben lehetünk, társadaíomközelben vagyunk. Igaz, azután is eléri az embert nyugdíj, rokkantjáradék formájában a gondoskodás, az egészségügyi ellátás. De hol vannak, akik együvé tartoznának? Irodalmi riportok, szociológiai felmérések témája, únos-untalan ismételt igény: a család, a hozzátartozók, a szülők-gyermekek, a gyermekek és szülők belülről fakadó felelőssége hol van? Hol vagyunk mi, a faluról városba szakadtak, lassan magunk is nagyszülő sorba kerülő gyerekek a nagyszüleinktól, szüléinktől? Tudjuk egyáltalán, mióta otthonról világot látnihódítani, tanulni, dolgozni elsiettünk, mikor volt beteg apánk, anyánk, mikor lett volna szüksége egy tányér levesre, egy csésze teára? De hiszen nem szóltak, sosem panaszkodtak — mondhatná velem generációm többi tagja. Miért? Lehet, hogy túl önzetlenek voltak, amikor így elengedtek bennünket önmaguk mellől. Elfelejtették tarisznyánkba tenni a mesebeli színét váltó keszkenőt, ami eszünkbe juttatná, figyelmeztetne, nekik is lehet bajuk, esetleg szükségük lehet ránk — és akkor, akár a világ végérői is haza kell sietnünk. Igaz, mi is türelmetlenek voltunk. Nem hagytuk, hogy a széltől óvjanak, magunk akartunk fölfedezni mindent. Hiszen nekünk ígérték, birtokba kellett vennünk: országot, várost, feladatokat. Legalább a saját töprengéseiktől, féltésüktől akartak védeni, saját gondjaiktól. Megnyugtató volt a tudat, hogy jól vannak nélkülünk,- nincs szükségük ránk. De bármilyen szívós, munkabíró emberek voltak is, világháborúkat átvészelt, minden nélkülözést kibíró férfiak és nők — egyszeresek rájuk szakad az öregség. Úgy érhetnének el odáig, ahogyan a nap estébe hajlik, észrevétlenül. De a nehezebben mozduló kéz, a fájva hajlítható derék rádöbbent — öregségre, magányra. Mert ha az unokák a kezük ügyébe adhatnák a poharat, lehajolnának az elbillent lapátért, kevesebb sóhajjal, derűsebb szemmel néznék a gyűlő árnyakat. És húz feléjük a lelkiismeret, másfelé rángat a kötelesség, a. gyerekek érdeklődése — de minden marad a régiben. Most hadd ne említsem azokat a családi kapcsolatokat, ahol néhány lépés választja csak el a szülöket-gyerekeket egymástól, mégis eltelnek a hetek, hónapok, hogy találkoznának. Nem a felelőtlenség kirívó, elítélendő példáit kívánom szemügyre venni, hanem a faluból— városba, a családi házból szigorúan gazdaságosra méretezett lakásba költöző gyerekek-szülők dilemmáját. Tőlünk, nőktől várja a társadalom, a család a harmónia megteremtését, a hagyományőrzést és a hagyományteremtést. Vállalt feladataink érzésekké nemesítését, hogy meggyőződésünket lélekből fakadó egyszerűséggel valósítsuk meg. Mi lesz velünk, ha mi is megöregszünk? ... A mi gyermekeink hová sietnek tőlünk? Nem ártana törődni vele, talán önzőbben, akár egészen szokatlan módon is. Mi lenne, ha . . . ha egy építészmérnöknő nálunk is megtervezné azokat a lakásokat, ahol nemcsak a konyhák nagyobbak, hanem szobák-lakosztólyok-lakószintek? — úgy helyezkednek el, hogy több nemzedék elfér egymás mellett? Ha az ötvenhat-hatvan éves nagymama nyugdíjához járulna hozzá a társadalom bizonyos összeggel, amiért unokáiról gondoskodik, nemcsak a jószándékú, de idegen néni mikrobölcsődéjéhez? Ha idősebb családtag is lehetne családtagja mellett járadékot kapó beteggondozó, nemcsak a hivatalból kirendelt egészségügyi dolgozó? Hiszen úgyis olyan kevés a munkáskéz. És milyen jó, amíg szükség van a csalódban az öregekre! , Gondoljuk meg, hogyan lopjuk oda gyermekeink batyujába színét váltó kendőnket, hogy ne felejtse, szükségünk lehet rá. és ha várjuk, hazatalóljon. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET