Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-07 / 10. szám
22. Murák a pókocskát nézte, mely épp az ablak menti szemcsés vakolaton kúszott, s egy pillanatra visszatorpant valami ujjlenyomat előtt, egy hüvelykujj dús lenyomata előtt, mely szinte a hajdani személyi igazolványok kötelező ujjlenyomataira hasonlított, a pók tétovázott, mintha restellt volna az ismeretlen bőrrovátkák lenyomatára lépni, s Murák a kis, áttetsző foltokra gondolt, amik alig észrevehető, egymást keresztül-kasul átfedő ujjnyomokból s tenyerek akaratlan érintéseiből alakultak ki, apró foltokra, amik sűrűn forgatott könylapok alsó sarkán láthatók, a villanykapcsolót övező foltokra a világos rózsaszínre festett falon, első pozsonyi lakásukban, ezerkilencszáznegyvenhatban, mikor Luca azt mondta, hogy egy demizson nyugodtan elbír egy liter denaturált szeszt. Emlékszik, Luca mosolygott, s harmatos, megejtő bájjal mondta: — Tudod, mostanában mennyit takarítunk meg havonta? — Olyan volt, mint egy takarékpénztári reklám, a betétkönyvvel hadonászott Murák orra előtt, aki akkor ezt mondta: — Nincs benned semmi szégyen! Murák előregörnyedt, olyan volt mintha ütést várt volna. A föltámadt emlék szorongató pillanatai láthatólag nem borították föl egyensúlyát. Mintha csupán még mélyebb nyugalommal töltötték volna el. Hüvelyk- és mutatóujjával a szeméhez nyúlt, keze remegni kezdett, mint akit zokogás ráz, jóllehet nem jött a tenyere alól semmiféle hang. Ügy tűnt, mintha csak jobb keze zokogott volna, s így szólt: — Adjuk el! El kell adni! — A villa tartógerendájára emelte szemét, míg nekidőlt a falnak, s szaporábban szedte a levegőt. Talán saját zihálásának hallgatása közben is, legalább egy pillanatig pihenni akart, vagy bátorságot gyűjteni az új tények sugallta álláspont elfoglalásához. Arca szögletessé vált, összébb esett és megsápadt. Szemét a télikert két ablaka közti falra szegezte, úgy hajtogatta tovább: — Eladni. Eladni. Eladni. — Arca még sápadtabb lett, s verítékes ajka körül a nyirok úgy hatott, mintha az imént oltotta volna vízzel a szomját, s még nem érkezett volna a száját megtörülni, az orrát szívta, s míg beszélt, a falat bámulta, mintha egyre kevésbé hitt volna valamiben: az emlékeiben? az elmúlt óra erejében? a kapott parancsban? egy hírben vagy a véleményében? — úgy bámult, mintha két fensőbb, két döntő vélemény közé sodródott volna, és választania kellene, vagy mintha súlyukat, hatóerejüket, előnyeik és szövevényes hátrányaik arányát, valószínűségüket, fény- és árnyoldalaikat mérlegelte volna: úgy bámulta a falat, mint aki vagy határozott igent vagy határozott nemet kénytelen mondani. Megismételte: — Eladni. — Teljes csönd felelt rá. — Eladni — mondta még egyszer, mintha kijelentésével egy bonyolult mondat tartalmát közölte vagy sejtette volna úgy, hogy legegyszerűbb képletére bontja, olyan arccal — arcizomzattal, szemének olyan állásával és fényével, mint aki figyelmeztet valamire, mint aki érthető riasztó jelzést ad, mint aki felráz, csöndes, de egyértelmű jelt ad ott, ahol szóban lehetetlen inteni az embereket. Murák némán visszabotorkált a hallba, szeme előbb az egykarú ezüst gyertyatartóra tévedt, aztán egy keretes fekete-fehér fényképen akadt fönn a tekintete, a fürdőruhás Lucáén, a nyaraló előtt, Luca nevetett a felvételen, a trapézról éppen földet ért artistanő pózában, nagy tormalevelekből összeállított legyezővel. Mellette Lojzo és Mifto sakkozott. A két fiú nem a táblát nézte, hanem egymás mozdulatait tartotta szemmel. A fehér fürdőruhás Softa horgolt a képen. Murák egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd szilárd, határozott, tényeket rögzítő, de azért megrendült hangon így szólt: — El kell adnunk mindent! — Őszintén gondolod? Igazán? — firtatta Minő vészjósló vidámsággal s a vártnál harsányabban, noha közben mintha megvetését és vádjait is kifejezte volna a sértés miatt, amit eddig nem érkezett fölfogni — s jobb szeme alatt, a két éles, egymást keresztező ránc közelében sötétebb lett az anyajegy. Fejét hátraszegte, s szemrehányón, mint aki úgy érzi, hogy egy magától értetődő dolgon vagy szokáson váratlan sérelem esett, fojtott dühe alatt titkos és őszinte ámulatot dajkáivá, megismételte a kérdést: — Igazán meg akarod csinálni? — Hogy indulhassatok — közölte Murák arccal három gyermeke arca, majd megint a fénykép felé: — Hogy indulhassatok. Ki-ki a maga útján — folytatta Murák, s félig lehúnyt szeme csipásan fénylett, noha nem is volt csipás. Szája megnyílt, s nyelvhátát gyorsan a szájpadlásához dörzsölte: — Ki-ki úgy, ahogy jónak látja — magyarázta Murák. — De... miért kell... eladni? — kérdezte Sofia. Arcán a friss púder még láthatóbb lett, habár maga az arc igyekezett megtartani átgondolt és kipróbált kozmetikáját, amelynek újra a megbántott ártatlanság látszatát kellett volna ébresztenie. — A pénz miatt... Nincsen bennetek semmi szégyen — közölte Mu-JÄN JOHANIDES A BeréTKÖNYM BbLL/D&Jb N0 6 rák tárgyilagosan, s Sofiára nézett. Nincsen bennetek semmi szégyen — ismételte Murák, s lassan, nagy kínnal megnedvesítette alsó ajkát. — Nincsen bennetek semmi szégyen — jelentette ki ismét, mintha ismerte volna a kijátszott adu értékét, s rövid ujjú jobbja, amit ráncos, de olyan petyhüdt bőr fedett, .mintha már nagy lett volna a kezére, jobbja, melynek gyűrűsujján vastag zafírköves abroncs csillogott, lassan emelkedni kezdett — a nájlon gallértól, olyan mozdulatból, ahol minden ujja más-mást fejezett ki, jobb arca felé. Mutatóujjának utolsó, lapított ízével többször is végigfutott zsíros orrtövén, s a zafírkövön kétszer csillant meg a fény. — Nincsen bennetek semmi szégyen! — közölte velük még egyszer, mintha azt mondta volna: — Tehetetlenek vagyunk — s ajka összecsukódott. Sima, lelógó arclebernyegei közt, keskeny arcához képest aránytalanul apró, mályvalila ajak lapult. Orrcimpáit összekapta, mint akit valami keserű íz vagy egy orrfacsaró bűz nyomása készületlenül ér, felső ajkát fölhúzta, kimutatta ínyét és összes elülső fogát, törzse előre dőlt, s Lojzóra szegezett nézéssel ismételte: — Nincsen bennetek semmi szégyen. — Szóval te! — vicsorgott Lojzo, s felkiáltását Minő éles hangja keresztezte: — Hogy bennünk, bennünk semmi szégyen sincs? — Fölugrottak a fotelból, s dühös, kivörösödött arccal, görnyedten, ökölbe szorított kézzel, apró és lassú, mintegy előre begyakorolt és kipróbált lépésekkel apjuk felé indultak. — De én ... — kezdte Murák, szeme a rémülettől kitágult, s jóllehet mosolyogni próbált, orrtövét és arcát hirtelen verejték lepte el, s hátrálni kezdett. — De én, én... — kezdte elölről, jobb halántékán kiduzzadt egy ér, mintha szekrényt emelt volna, s szemét elöntötte a könny. — Én... Én... Én... — Felső fogsora többször is odakoccant az. alsóhoz, míg, álla úgy remegett, mintha valami görcs szeszélyes önkénye kezdte volna irányítani. — Ép... Én... Én... Én... Én... Én... — folytatta, s úgy tapogatta mindkét kezével arca felületét, mintha minden könnycseppet össze akart volna ott gyűjteni, míg nyelve úgy remegett odabenn, szájpadlása alatt, mint a kutyáké egy-egy júliusi dél kánikulájában. — Mi bajod? — ordított rá Mifto, míg apja szétnyitotta két keze ujjait, s tapsolni kezdett. Eközben úgy tekergette a fejét minden irányba, mint aki minden erejéből egy torkán akadt, fojtogató csontszilánk lenyelésén fáradozik, s talán ezért keltett olyan látszatot, mintha állát a kulcscsontok találkozási pontjába akarta volna bepréselni. Lojzo állt, -s a fotel támláját szorította. Sona mindkét kezét a füléhez kapta, s fölsikoltott: — Dadogni kezd! — de Murák úgy pislantott rá, mintha hálával tartozna neki valamiért. Félénken, mint aki kegyelemért eseng, átkarolta tétován ácsorgó fiainak derekát, s szája mosolyra húzódott, mosolyra, -amiben most, e pillanatban pontosan, hajszálpontosan úgy reszketett a nyelve, mint egy darab sózott halszelet, mint az agyonvert hal húsának egy darabja. Vége Koncsol László fordítása R0Z8H Szerelemsirató Bánatomat most a szép, szomorú nóták s a holdra nyüszítő fájós kutyák szólják. Gőgös voltam, nincs már gőg bennem szemernyi. Most tanulok síró, érző ember lenni. „Megkötöm lovamat szomorú fűzfához. Lehajtom fejemet két első lábához." Lehajtom fejemet, le kellett vón régen, hajtott főn nem látszik annyira a szégyen. Gázoltam fitymálva térdig szerelemben, ölök most, ülök most nyakig a szégyenben. Szerettem, de gúnnyal, hej, rajtavesztettem. Addig fitymáltam mást: én is fitymált lettem. Pedig szívem adtam, de mert gőggel adtam, mindjárt visszakaptam, magamra maradtam. Magamra maradtam, jaj, nagyon magamra, nincs velem csak az ég miijó csillagbarma. Azok körülállnak, körülszomorkodnak. közéjük illenék zokogó pásztornak.
