Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-28 / 9. szám
„GYÓGYULÁS VAGY TOVÁBBRA IS A CSÜGGEDÉS“ jeligére. Egyáltalán nem biztos, hogy ekzémája van. Könnyen lehetséges, hogy a lába és keze bőrén a kellemetlen tünetek összefüggésben vannak az állandó álmossággal, a gyakori szédüléssel és émelygéssel, hányingerrel. Mindezt együttvéve okozhatja anyagcserezavar, vagyis a belső elválasztású mirigyek működésének elégtelensége, illetve túlténgése. A körzeti (vagy az üzemi) orvostól ne gyógyszert, hanem beutalót kérjen belgyógyászati kivizsgálásra. A belgyógyász, amennyiben szükségesnek látja, elrendeli a további szakorvosi vizsgálatokat. A különféle vizsgálatok feltehetően fárasztóak lesznek, s állapota javulása sem következik be az egyik napról a másikra. De a csüggedést tegye végképp félre. Van gyógyulás — és annál hamarább, minél jobban bízik benne! TÖBB OLVASÓNK kérte a plasztikai sebészet címét: II. chirurgia — odd. plastickej Chirurgie, Bratislava, Partizánska 2. Kivizsgálásra lehet személyesen jelentkezni, de levélben panaszuk rövid ismertetésével is kérhetnek időpontot. „BOLDOG NAPOK“ Kedves fiatalember! Tökéletesen megértem, hogy „vágyódik egy olyan lány után, akivel boldog tudna lenni egy életen át“, hogy „igazi boldogságra vágyik és nem kalandra“. Talán valamivel kevésbé világos, miért ilyen türelmetlen, amikor mindössze 22 éves és katonaidejét tölti. Azt viszont egyszerűen képtelen vagyok fölfogni, hogy „egyes reménytelen esetei“ után miért éppen azért hibáztatja önmagát eddigi sikertelenségéért, mert nem iszik alkoholt?! Feltételezem, hogy ez a veszélyes ostobaság csak holmi baráti megjegyzéseknek, „jótanácsoknak“ hatására juthatott az eszébe. Az rendjén van, hogy valaki a hibát elsősorban önmagában keresi, ám tegye ezt azzal a szándékkal, hogy jobbá, okosabbá, pallérozottabbá váljék, s ne rosszabbá. Én a maga helyében határozottan előnyösnek fognám föl, hogy katonai szolgálata letöltése előtt nem kötötte le magát egy komoly kapcsolattal. Ha nyitott szemmel körülnéz, akkor észreveheti, hogy a katonaság évei alatt mindenkinek többé-kevésbé megváltozik az életfelfogása, szemlélete és a leszerelés után sok elhamarkodott, komolynak vélt kapcsolat felbomlik. Legyen hát türelemmel, leszerelés után megfontoltabban, érettebben — és ezért jóval nagyobb eséllyel a sikerre — foghat hozzá az „igazi boldogság“ kereséséhez. Megértéssel üdvözli N01" LEVENPEL JÚLIA SZÜLŐI HIVATÁS ? Amikor a szülészeten a csecsemőgondozónő vogy a gyerekorvos először „anyukának” nevez valakit, ez a mulatságosan örömteli pillanat voltaképpen egy szerep társadalmi beiktatása, elismerése. A megszólítást ugyanis ekkor s ezután csaknem minden esetben olyan ember használja, aki már a gyerekekkel van közvetlen kapcsolatban, a gyerek önálló életéről beszél. Később, ahogy növekedik, s egyre több emberhez, intézményhez tartozik a gyerek, ahogyan bővülnek kapcsolatai, még gyakrabban hangzik el az „anyuka" és „apuka” címzés. S közben a szavakban egyre kevesebb a játékos vibrálás — végül is tökéletesen megértem azokat a férfiakat és nőket, akiknek vissza kell fogni ingerültségüket, amikor például az iskolában a már-már kötelezőnek tűnő, becéző megszólítást hallják. Miért változik hát ellenszenvessé ez a kezdetben oly bensőségesen kedves formula? S csak a kicsinyítő képzővel megtoldott szóalak zavar? Csak ezért éreznénk negédesnek, személytelennek és mégis elkötelezőnek, mely egyetlen, előre megírt szerepbe kényszerít? Szülőnek lenni bármilyen fontos is ez az ember életében, talán a legfontosabb, mégsem hivatás — nem helyettesíthető vele a felnőtt ember munkája, foglalkozása. A család egész életformájára döntően hat, hogy miképpen vélekedünk a szülői szerepről. Meghatározza a gyerekek gondozásával, oktatásával foglalkozó emberek magatartását is, s persze ez a szemléletbeli azonosság vagy elétérés formálja a szülők és a nevelők, a család és a külvilág kapcsolatait is. Az apai szerepről ugyan nem állítja senki, hogy hivatás, bizonyára meghökkenést is keltene, ha egy férfi nem választana pályát, nem vállalna munkát, mondván, hogy ő az apaságra készül, vagy hogy a gyerekével való kapcsolata, elfoglaltsága tökéletesen betölti az életét. Az anyaság nem hivatás, hanem olyan biológiailag is megalapozott természetes állapot, szerep, amelyet akár a legmélyebbnek-kedvesebbnek is érezhet valaki, de nem törvényszerű, hogy ez elvonja о nőt, az anyát egyéb szerepektől, a külvilágtól, más munkától, másféle emberi kapcsolatoktól, a szabadság és az önmegvalósítás más területeitől. És talán még az is meggondolandó, hogy az anyaság ilyen fokú és jellegű társadolmiasodása végül nem halványítja-e a biológiai funkciót, nem veszélyezteti-e a természetességet? Az anyáknak ugyanis bizonyítani kell, hogy elfoglaltságuk valóban a hivatásuk gyakorlása, mutatniok kell kifelé a terheket és az örömöket, az anyai áldozat és az anyai boldogság szimbólumait — s az előadás közben az ösztönös magatartás értékei is felbomlanak. Mit is jelent, milyen életformát hív ma elő, ha egy fiatalasszony hosszabb időre otthon marad a gyerekével? Hogyan alakulnak, hogyan szakadnak meg kapcsolatai? A családban jobban megnő a távolság férj és feleség között: napi elfoglaltságuk, életformájuk különbözősége szinte válaszfalat emelhet közéjük. A nő még hátrányosabb pénzkereseti helyzetbe kerül, s még jobban arra szorítkozik, hogy kiszolgálja, ellássa a családját, felnőtt férjét is, hiszen a házi munkákat ilyenkor egyedül is könnyedén elvégezheti. Azt hiszem, egy értelmesen, gyorsan dolgozó nő napját még így sem tölti ki a háztartás, s egy kisgyerek. Ugyanakkor nap mint nap olyan helyzeteket él át, amelyek túlzottan kimerítik, szinte meghaladják az erejét. Az egy-kétéves gyereket nem hagyhatja otthon, tehát magával viszi, ha vásárolni megy, ha a tisztítóból cipekedik, ha intézi a család különböző ügyes-bajos dolgait. Megsokasodnak ezek a terhelések, ha több kisgyerek van a családban, mert a nagyobb testvér mór más napi beosztást igényel, másképpen kell vele foglalkozni, ugyanakkor mégsem bízható rá még a felügyelet, az apró teendők elvégzése sem. Az a fiatalasszony tehát, aki három- és egyéves gyerekével otthon van, igen gyakran keservesen küszködik, hogy miképpen oldja meg a napi munkák elvégzését, hogyan legyen egyszerre több helyen — s emellett mégis lehetnek kihasználatlan energiái, meddő munkaigénye. A nehézségeket szaporíthatja, ha a nagyobb gyereket távolabbi óvodába vagy iskolába kell kísérni, az anya ilyenkor is fogja, karjában viszi vagy kocsiban tolja a kicsit, összeláncolva él vele, mintha a köldökzsinór fogná még őket egybe. Nem lehet elítélni azokat a nőket, akik ingerültté válnak, akik úgy érzik, hogy a nagyon áhított önálló otthon börtönné változott, a várva várt gyerek pedig a rabtartó ebben a zárkában. S vajon igazán jó-e a. kisgyereknek ez az összezártság? Pszichológusok, gyerekorvosok bizonyítják, hogy hároméves korig minden gyereknek áz anyjával kellene maradnia. Csakhogy az „önfeláldozó", fáradékony anya nem tudja betölteni ezt a szerepét sem, a bezártság óhatatlanul megkeseríti. Hacsak nem átlagon alul igénytelen asszonyról van szó, mindenképpen hiányérzettel él. De ha az anya kiegyensúlyozott, örömteli légkört is teremt, ha nem is hiányolja munkakapcsolatait, a másféle tevékenységet — vajon nem ingerszegényebb, egysíkúbb, unalmasabb annak a kisgyereknek a világa, aki mindig csak oz anyjával van napközben? Nem „túlvédett", nem steril ez a környezet? Azt hiszem, mindent egybevetve, az .a legszerencsésebb megoldás, ha már a kisgyerek is — különösen a már járni tudó, beszélni kezdő kisgyerek — a nap egy részét a családtól távol töltheti, hasonló korú gyerekék között. Vagyis, ha bölcsődébe jár. Csakhogy — ez köztudomású — nagy a bölcsődehiány, kevés a gondozónő, egy-egy gyerekre kevés idő, kevés fegyelem jut. A túlzsúfolt bölcsődékben sokkal nagyobb a fertőzési lehetőség, és a „panaszsort” még folytatni lehetne hosszan. Lehet azonban jó is a bölcsőde, olyan, amelyik nem egyszerű gyermekmegőrző. Rokonszenves, jó lehetőség az, hogy az otthon maradó nők több kisgyerek gondozását is vállalják: ezzel kilépnek a saját családjuk köréből, több lesz a jövedelmük, a „vendég gyerekek" szüleivel munkakapcsolatba kerülhetnek (másféle szülőtársi viszony ez, mint amilyen a' parkban, utcán bobokocsit tologató nők között kialakulhat.) Még jobb lehet egy-egy ilyen vállalkozás, ha a lakótelepen, a kis körzetben kéthárom nő összefog, ha akár nagymama is társul hozzájuk — ha nem egyetlen felnőtt marad bezárva a kisgyerekekkel. Azok a nők, akik nem kötött munkaidőben dolgoznak, vagy munkájuk nagyobb részét otthon végezhetik, sokkal előnyösebb helyzetben vannak, könynyebben meg tudják oldani — néha csak egy kis családi összefogás szükséges —, hogy a gyerekgondozás mellett ne szakadjanak el szakmájuktól, s életük, mozgásterük ne korlátozódjék a családra. Éppen ezek a példák adhatnak ötletet és biztatást, hogy keressük azokat az általánosabb, több embert érintő életformákat, együttélési kereteket, amelyek lehetővé teszik a gyerekek harmonikus, meleg légkörben való nevelését, s amelyben megőrizhető a szülők, főként az anyák szabadsága. Az egyértelmű otthonmaradásnál jobb a csökkentett munkaidő, a különféle könnyítések, az otthoni továbbképzés, a levelező tanfolyamok stb. támogatása. Nem „hősi* feladatok áldozatos megoldására kell tehát biztatni a nőket, nem a több terhelés vállalására, hanem keresni a jobb lehetőségeket, kedvet kelteni a teljesebb élet után.
