Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-02-21 / 8. szám

a világból

[пгаВк^смгаО

Még kora tavasszal lehetett, amikor — a népi gyermekjátékok kapcsán — egy frissen faragott „fababát” kaptam: nézzem meg, mondjak róla véleményt. Kissé megdöbbentett a látvány: mintha valamely egzotikus vidék totemszobrát tartottam volna a kezemben. Lapos, a testhez viszonyítva aránytalanul nagy napkorong-fej, csenevész törzs, kifejező nemi jelleg. Mondjak róla véleményt: ős-isten szobor Párkánynánáról (Stúrovo- Nána)! Hogy kerül Párkánynánára egy ilyen szobor, ki faragta, a faragója hol látott ilyen vagy ehhez hasonló szobrot — honnan az inspiráció? — Megannyi rejtély a „baba” körül, mindaddig, amíg el nem jutottam faragójához. Azaz alkotója szüleihez. Mert aki a babát fardgta: Urbán Károly, katona. Tényleges katonaidejét tölti. Ez pedig annyit jelent, hogy egyhamar nem gyarapítja a műteremmé kinevezett fészer faragott darabjait, a beszélgetésünk is várat magára. Terveiről, elképzeléseiről tehát egyelőre nem sokat tudunk, ha csak azt nem, ami minden másnál fontosabb: szenvedélyesen szeret faragni.

Ki is valójában Urbán Károly? Népművész? Népi faragó? — Amatőr

művész? Hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik kategória? Mindaddig, amíg egy-egy ügyeskedő, művészi hajlamú ember egy zárt társadalmi kör — faluközösség —’ tagja, egyszerű a meghatározás. A közösség ízlése alakítja, határozza meg az egyén művészi tevékenységét. Ezt jelzi az általánosságot jelentő „népi” meghatározás. Szinte elvész az egyéniség, mert ízlése, művészete a közösség-igényhez igazodik. De mihez igazodik egy ma induló fiatalember ízlése? A hagyományos faluközösség többé nem dédelgető erejű — felbomlott. Munkaeszközeit, kapa-, kaszanyelét nem díszíti — ezek nem is szerszámai. Szobafestö-mázoló. Ez a szakmája Urbán Károlynak. Talán a meszelőnyelet díszítse, amit amúgy is kényszerűségből fog a kezébe? Talán még kedvezőbb lenne számára a rég letűnt korok világa: a pásztorember nap mint nap szívta magába a természet ezernyi mozzanatát. Megfigyelt, álmodott. Almát és a valót a szerszámokba faragta. A parasztember ha máskor nem, télen, amikor a szerszámnyelet, vagy apróbb eszközeit készítette, gondolhatott a szépre, madarakra, virágokra, amit tavasszal, nyáron — a maga idejében —■ megfigyelni is alig ért rá. Maga elé varázsolta hát télen a sokszínű mesevilággal együtt, s valóra váltotta minden álmát egy-egy életre kelt szerszámnyéldíszítésben.

Honnan inspirálódhatna egy, . az apja mesterségét folytató, ábrándozó lelkű, ügyes kezű fiatalember? Aki csak azt tudja, hogy a tanult szakmát folytatni kell, mert nem akaszthatja vállára a vászontarisznyát hamuba sült pogácsával meg vésővel —

de jaj, milyen vésővel, mikor nem is kapni valamire valót — hogy elinduljon meglátni a világból mindent, ami szép, amit megfaraghatna. Pedig menne, ott áll a keresztúton, mint a mesebeli hős, hogy kis tétovázás után kiválassza a legmegfelelőbb utat. És addig mit csinál, addig, amíg az utat megtalálja? Keres': vésőt, szerszámot. Amíg katona, a szülőknek is a legnagyobb gondja: ha már ennyire szeret faragni, legyen mivel — beszerezzük neki, mire hazajön. Keresi az utat: mit■ faragjon, hogyan? Képes újságokat lapoz, megnéz benne mindent, ami szobor, ami fa... így másolja le a mutatóba küldött babát is. Innen lesi le további szobrai témáját is. Ezek a szobrok — bár még befejezetlenek, mondják a szülei — már nem egy mitikus tájra vezérelnek, nem a tamtam dobos áldozati táncok világát idézik, mint a fababa. A falu egyszerűsége, a dolgos ember szívós ereje int belőlük.

Mi értéke van egy művész munkájának, ha másolás? Hol az alkotó erő? Nem másolta-e a pásztor botja végére a legkedvesebb báránya vonásait? Nem érhetjük-e tetten a lakodalmi rigmusok „költőit”, hogy éppen csak átalakították a nyomtatásban megjelent szövegeket? Éppen csak átalakították... de átalakították! Nemcsak saját ízlésüknek megfelelően, hanem az őket körülvevő közízléshez is igazodva!

Urbán Károly útkeresése is mindenben az öt körülvevő világhoz igazodik. Olyan faluközösségbe született bele, ahol az anyagi jólét ugrásszerűen emelkedett, olyannyira, hogy az ízlésfejlődés nem bírta követni. Pénz mindenre jutott, még kertitörpékre is?! Várakra, gólyákra, hatalmas fejű piros gombákra — s éppen a legmérgezőbbre, a légyölő galócára! Nem párkánynánai kiváltságok ezek a. minden kiskertet, virágos udvart elgntó giccsek. De mert általános, hogy a piros virágú muskátlikat piros sapkás törpék váltják fel, nem kerülték el Párkánynánát sem. Nyilván foglalkoztatták az iskolás Karcsi gyerek fantáziáját is a „szép” kis törpék. Ám nem a szokványos módon. Ha

NO[ <

BARBARA A SZÍNRE LÉP

Tizenegy évve! ezelőtt egy ismeretlen orvos nevét szárnyára kapta a világhír: Christian Barnardról irtok az újságok, vele foglalkoztak a rádióban, tévében, filmhíradókban. Barnard professzor a délafrikai Fokváros Groote Schuur nevű kórházában végrehajtotta az első szívátültetést, s ezzel beírta nevét az orvostudomány

történetébe. Ekkor aránylag fiatal voít, mindössze 41 éves, s hozzá rendkívül megnyerő jelenség. így ez a nagyszerű szívsebész csakhamar világsztár lett, és egy kicsit a nők báiványa is. A további szívátültetések között előadásokat tartott New Yorkban, Londonban, Rómában, Münchenben, s ezeken a körutakon sok vidám éjszakát áttáncolt a világ szépeivel. Flörtölt Lollobrigidávai és az attraktív Biancával, Mick Jagger, a Rolling Stones pop-együttes énekesének feleségével. A remény azonban, amelyet szívátültetései az emberiségben keltettek, túlzottnak bizonyult, egyegy transplantáció tartós sikere inkább kivétel volt, semmint szabály. Barnard professzor ezért nem kísérletezett tovább az átültetéssel. De nem adta fel a küzdelmet, s ismét új módszerrel próbálkozott ezúttal a beteg szívet majomszív időleges beültetésével próbálta

'tehermentesíteni, hogy a betegségtől legyengült szervezetnek legyen ideje gyógyulni, regenerálódni. De az első és egyben az utolsó páciens nem sokáig éit a két szívvel, s a professzor nem szándékozta megismételni ezt a kísérletet sem. Ma már, ha akarná, sem tudná folytatni úttörő munkáját a szívsebészet terén, mert jómaga is pácienssé lett. Mindkét kezének ízületeit fájdalmas ideggyuiladás támadta meg, ujjai többé nem hajlékonyak, keze elvesztette a biztosságot. S enélkül nem sebész a sebész. így hát a ma ötvenkét éves Barnard profeszszor letette a szikét — több mint valószínű, hogy örökre. Most írással foglalkozik, s a szaktanulmányokon kívül úgy tervezi, regényt i s ír majd és politikai eszmefuttatásokat. Ugyanis meggyőzödéses ellenzője, eluta sítója az apartheidnek, bár elképzelései a fajüldözés kérdé sének megoldásáról olykor nai-