Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-14 / 7. szám
Kedves Margit nénit Levelében arról ir, milyen szörnyű csapást mért önre az élet: alig múlt ötvenéves, s most hosszas, súlyos betegség után rokkanton került ki a kórházból, nem dolgozhat tovább, az orvosok megmondták, hogy baját csupán enyhíteni tudják, de egészen meggyógyítani nem. Ügy érzi, talán nem is érdemes így tovább élnie, ezzel a múlni nem akaró kétségbeeséssel . - -Kedves Margit néni! Tudom, a helyzet komolysága hamar szüli a kétségbeesést és a reménytelenséget, a bizonytalanságot. Minduntalan előjönnek a sötét gondolatok: mi van velem, hihetek-e az orvosoknak, és mi lesz velem abban a tudatban, hogy már sohasem leszek teljesen egészséges, el tudom-e viselni s hogyan azt az időt, ami még előttem áll? Úgy látszik, most teljesen a kínzó kérdések foglalkoztatják. S így még a halvány reménysugarat, ami talán nem olyan halvány, sem veszi észre. Tessék elgondolni, hogy ritka az az ember, akit még soha semmi nagyobb baj nem ért. De tudom, idő kell hozzá, míg megtanuljuk elviselni a balsorsot. És el lehet viselni, mert az ember helyzete sohasem olyan szörnyű, hanem az, ahogyan gondolkodik a helyzetéről. És sohasem vagyunk olyan boldogtalanok, amennyire képzeljük. A betegséget is el kell fogadni, s talán ezen az ellogadáson múlik az, hogy ilyen megváltozott körülmények között is kaphatunk még valamit az élettől, s az is, hogy adhatunk-e még magunkból valamit az életnek. Ne érezzük úgy, hogy az életünk ezentúl hiábavaló! De ez csak úgy lehetséges, ez az „átállás", hogy nem szabad örökké a betegségünkkel foglalkozni, hanem nap mint nap újból, tudatosan apró örömökre kell törekednünk. Például szerezzünk örömet a környezetünknek avval, hogy parányi javulásunkkal is dicsekszünk. Ha nem tudunk olyan boldogok lenni, mint amilyenek szeretnénk — írja egy neves pszichiáter - próbáljunk meg olyan boldogok lenni, amilyenek csak tudunk! A legtöbben bizony nem vagyunk igazi hősök, akik lázadás nélkül tudják hordozni szenvedéseiket. De mégis küzdenünk kell a szenvedés ellen, mert pesszimizmust, türelmetlenséget, sértődékenységet, elégedetlenséget, egocentrikus, irigy, követelődző, kötekedő és gyűlölködő magatartást szülhet, és indulatokot is, amikor pillanatnyi hangulataink hatása alatt cselekszünk, s pokollá tesszük környezetünk és magunk életét. Seneca, a régi római bölcs szerint vállalni kell a szenvedést, különben olyanok vagyunk, mint a tőrbe csak vad: rángatjuk a hurkot, amely minden mozdulattal szorosabbá válik! Persze, a hosszú kórházi tartózkodás után nehéz otthonunkban új életet kezdeni. Könnyitünk magunkon, ha tudjuk: a betegség, a rokkantság csak a testet kerítette hatalmába, lélekben, s akaratunkban szabadok vagyunk, s csak rajtunk múlik, hogy azok is maradjunk. S hogy ezt a szellemi energiát ne engedjük elillanni a semmibe, ahhoz, kedves Margit néni, konkrétan tervezgetni kell, józanul megfontolt közelebbi és távolabbi, de mindenképpen elérhető célokat kell kitűznünk. Nem tudom, sikerült-e némiképp megvigasztalnom, sikerült-e еду-két kapaszkodót nyújtanom az újrakezdéshez ... Erőien remélem. S hadd fűzzem még az elnondottakhoz Goethe szavait, aki azt vondta: bármily kis része maradt meg az életünknek, az méltó a leélésre! Szeretettel üdvözli N01" A „S ha játék nem lesz, mi lesz akkor...“ (Lev Tolsztoj) Szakad a hó. Mintha be akarná lepni a világot. Mifelénk jó néhány éve nem volt ennyi. Elszoktunk már attól, hogy télen tél van, talán azért sem tudunk vele mit kezdeni. Reggelenként bokáig süppedünk a friss hóba, míg kitaposunk egy gyalogutak Iskolás koromban a házmester néni nem tudott olyan korán kelni, hogy a hólapát koppanásai ki ne ugrasztottak volna az ágyból egy kis hajnali hómunkára. Nagyanyám neheztelve ismételgette, nem leánykának való munka, ki látta már, hiszen fel sem tudod emelni azt a behemót lapátot, majd még valami bajod esik. Nagyapó megértőbb volt. Faládából kezes kis hótolót eszkábált, megmutatta miként illik használni és kiengedett az utcára azzal, hogy azután, ha fázol, befelé! Mindig szerettem a telet. Gyermekkorom óta különös hangulattal töltött el a behavazott természet. Ügy éreztem, a hótól megtisztul a világ. Emlékszem, nagy hidegek voltak. A legzordabb talán a február. Édesapám egyszer azzal jött haza, kutya hideg van, beállt a Duna vize is. Elszabadult csikóként vágtattunk a folyóhoz kolóniái gyerekek. Átmegyünk a túlsó partra! Persze csak a Kis-Dunán. Gyenge volt még a jég, megroppant alattunk. Egyikünk féllábbal a vízbe csúszott. A hóvihart is szerettem. Keményen álltam a hófúvásban, merre taszít a vihar, ki lesz erősebb. Kimeresztett szemmel bámultam a hózuhatagot, élveztem, ahogy a hideg hópehely beleszívódik a szemgolyómba. Dehogyis lehetett volna bennünket a lakásban tartani! A téli szünidőben, vasárnapokon reggeltől estig kint csatangoltunk. Le sem nyeltük a falatot, hörcsög módra dagadó pofazacskóval futottunk a dombra szánkózni. Sorunkra várva ácsorogtunk, hogy lecsúszhassunk az arasznyi lejtőn. Ez az egyetlen domb a környéken alig volt magasabb tizenöt-húsz méternél. Lejtése lehetett vagy tizenkét foknyi, de nekünk, alföldi gyerekeknek hegyet jelentett. Ez volt a világ legszebb játszótere! Egyetlen délután ötvenezer is megmásztuk, hogy egy lélegzetvételnyi ideig repülhessünk lefelé a szánkón. Valamelyikünk kiagyalta: magasítsuk meg! Hólapátot, ásót kerítettünk, aki tudott, vödröt is hozott magával. Hordtuk felfelé libasorban a havat, mint a piramist építő rabszolgák. Vörösre dagadt kezekkel, csöpögő orral vitt haza a sötét este. Nem volt olyan nap, hogy csak a testvéreimmel mentem volna haza, barátok nélkül. Mindig mellénk szegődött egyik-másik szomszédgyerek azzal, hogy veletek mehetek? Szóljatok a papátoknak, hogy meséljen. Apa nem kérette magát. Annak örült, ha minél nagyobb „közönsége“ volt. Legszívesebben az erdőt elevenítette fel képzelete. Szemünk ajka mozdulásán csüngött, ahogy elkezdte: Hát tudjátok, amint mentem, mentem ... Mondta az igaz mesét az állatkákról, az erdő vadjairól. Ha jók voltunk, vidámat, hogy megnevettessen, ha rossz fát tettünk a tűzre, könnycsalogatót, hogy szánjuk-bánjuk, amiért nyomába se érünk Hangya Menyhértnek, Bagoly Boldizsárnak, Cinke Cilinek, mert nem vagyaink olyan szófogadók, szorgalmasak, jó tanulók. Mesélt arról is, hogyan épített gyerekkorában hóembert, olyan hóalagutat, amelyikbe egy seregnyi gyerek belefért. Másnap mi is hozzáláttunk, mert reggel kezdődött minden újra: a hólapátolás, sorakozás a dombon, szánkózás, este meg a barátok kunyerálása, mondd meg a papádnak, hogy meséljen, míg csak el nem tűnt véglegesen a hó, hosszabbak nem lettek a nappalok. Gyermekkori élményeimet, a vég nélkül téli napok vidámságát, mesétől fényes esték örömét minden évben visszalopja az első hó. Pedig a „világ legszebb játszóterén“, a mi dombunkon azóta toronyház épült. A havat hókotrók szedik fel az utakról. A szánkózó-síelő gyerekek az „igazi“ hegyekben nem boldogulnak felvonó nélkül a hegyoldalon. Nem építenek hóalagutat és a hógolyózás varázsa is szertefoszlott. A szabad napokba sűrűsödő unalom legtöbbjüket csak a szobaablakig engedi. Kevesebb gyermekeink mozoghatnékja, játékossága, alkotóvágya, sikeréhsége, mint a miénk volt? Nem lenne kevesebb, ha nem tagadnánk meg magunkban a gyereket, akik voltunk, ha az automatikus játékszereknél, gombnyomásra működő kényelemnél többet nyújtanánk nekik mesével, biztatással, pajtássággal, elismeréssel és a magunk élményein keresztül segítenénk őket belenőni az életbe. J. HEGEDŰS MAGDA
