Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-07 / 6. szám

A DUNASZERDAHELYI (DUN. STREDA) EGÉSZSÉGÜGYI SZAKKÖZÉPISKOLA 226 DIÁKJA A BRATISLAVA-VIDÉKI A GALANTAI (GALANTA), KOMAROMI (KOMARNO), DUNASZERDAHELYI, LÉVAI (LEViCE), járásban végezte az Altalanos iskolát, minden évben 28-32-ÉS LÉTSZÁMÚ EGY-EGY GYERMEKAPOLÖNÖ-KÉPZÖ, ILLETVE EGÉSZSÉGÜGYINÖVÉR-KÉPZÖ OSZTÁLY NYÍLIK. AZ UTÓBBI ÉS AZ ELKÖVETKEZENDŐ NÉHÁNY ÉVBEN A GALÁNTAI JÁRÁS DIÁKJAIT RÉSZESÍTIK ELŐNYBEN, MIVEL ÜJ KÓRHÁZ ÉPÜL OTT, NAGY SZÜKSÉG LESZ A

szakképzett Ápolónőkre.

A LÁNYOK KÉT NYELVEN TANULNAK. AZ ALTALANOS TANTÁRGYAKAT MAGYARUL A SZAKTANTARGYAKAT SZLOVÁK TANKÖNYVEKBŐL AZ ITT OKTATÓ ORVOSNŐK MAGYAR MAGYARÁZATÁVAL. AZ ÉRETTSÉGI IS SZLOVÁK NYELVEN FOLYIK A SZAKTANTÁRGYAKBÓL, DE AKINEK EZ NEHÉZSÉKET OKOZ, MAGYARUL VIZSGÁZHAT. AZT MONDJÁK. A ..KÉTNYELVŰSÉG" A LÁNYOK ÉRDEKEIT SZOLGÁLJA, AKI ÍGY MINDENÜTT - PRÁGÁTÓL KASSÁIG (KOSICE) MEGÁLLJÁK A HELYÜKET. AZ ISKOLA KITŰNŐ SZÍNVONALAT BIZONYÍTJA A MINDEN ÉVBEN SZAPORODÓ FELVÉTELI KÉRVÉNYEK SZAMA, S AZ A TÉNY, HOGY A PÜSPÖKI (PODUNAJSKÉ BISKUPICE) KÓRHÁZ SZÍVESEN FÖLVENNE MINDEN ÉVBEN AKAR EGY EGÉSZ OSZTÁLYT IS.

Tisztelem, becsülöm a nővérkéket. Csöppnyi kislányomból emberkét neveltek három hét alatt

A tíz szobában fény gyullad. Negyven kis beteget ébresztenek az ápolónők. Lázmérők, vérvétel, vizelet, gyógyszerosztás, injekciók.

— Mama, anyukám! — Ne sírj, kisbogár, délután eljön, s ha jó leszel, nemsokára elmész.

— Haza? De te is gyere velem! — Vézna karok kapaszkodnak a fehér köténybe.

— Borzasztóan szeretem a gyerekeket. Olyan szomorúak, és olyan szeretetre éhesen néznek ránk. Nem is tudom elmondani, milyen érzés, amikor a mi segítségünkkel meggyógyulnak, mehetnek haza. — Az ekecsi (Okoc) Szabó Éva mindennap négykor kel, hogy beérjen a Dunaszerdahelyi Egészségügyi Középiskolába, vagy a kórházba: Ritkán késik. — Nem érdemes, mert a kórházban le ke'll dolgozni a késést, az iskolában mindent be kell pótolni. Rengeteg a tanulni való a negyedikben, jobb, ha az ember nem beteg, mert belezavarodik, ha utol akarja érni magát.

Erőlködéstől vértelen fehér kezek markolják a szülőasztal szélét. Az arcon verejtékcsöppek csorognak. — Lélegezzen mélyen, nyugodtan. Nincs baj. - Biztató mosoly.

meggyógyulnék! — A befőttesüvegnek támasztva egy fénykép. Egy tízéves meg egy nyolcéves forma legényke nevet félszegen az objektívbe. — Jancsikám olyan anyás! — Homályosodik el a barna szempár. — Azt mondta az orvos, a jövő héten elengedjük. — Biztos? — Hát persze, de már mennem kell, rengeteg a dolgom. — Köszönöm, hogy meghallgatott.

— Csak a betegeknek élek. Nem is szeretnék orvosira menni, úgy érzem, elveszteném azt a bizalmas kapcsolatot, amely így megvan köztem és az ápolásra, gyógyításra szorulók közt. Mert az orvosnak nem mond el mindent a beteg, nekünk már most elpanaszolják az otthoni gondjaikat is. Mi nemcsak a kórlapról ismerjük őket, a lelkűket is feltárják, pedig csak negyedikesek vagyunk. És — mondja büszkén-félszegen Kajna Zsuzsa, — hiányolnak bennünket, ha iskolában vagyunk. Megkérdik, hol voltunk. Igaz, mi még nem fáradtunk bele. De ha az ember nem szívvel végzi a munkáját, elfásul. Én kórházban akarok dolgozni, nem rendelőben, az nem az igazi, akkor hivatalba is járhatnék.

A kopott fekete erszényben gyönge ujjak matatnak. — Nem fogadhatom el, ne tessék.

Gyereksírás. A tüdő zihál még, de az izmok elernyednek.

— Lehet, hogy nagy frázis, amit mondok, de őszintén mondom: nem tudom úgy elképzelni az életemet, hogy ne hasznos munkát végezzek, valami olyat, amivel segíthetek az embereknek, az embereken.

— Nővérke, fulladok! — Nyílik az ablak, víz gyöngyözik az éjjeliszekrényre állított pohár szélén. — Most szépen fölülünk, így, megigazítom a párnát. — Köszönöm, kedveském,

így jó.

Ágytálak csörömpölnek, víz zubog, suhog a tiszta hálóing.

— Hetedikes voltam, amikor apu megbetegedett. Amikor lehetett, meglátogattam. Lassan, nehezen gyógyult. Akkor határoztam el, hogy megpróbálom másoknak visszaadni azt, amit azoknak nem lehet meghálálni, megfizetni, akik aput ápolták. — Bankó Ivetta elsős.

— Nővérke, csak egy percre üljön ide az ágyam szélére, mindjárt jobban leszek. Olyan rosszul aludtam az éjszaka. Haza kellene mennem, várnak a gyerekek, a férjem, ki tudja, mit ebédelnek, nincs aki főzzön. Van-e tiszta ruhájuk, tanulnak-e rendesen. Jaj, csak

— Nem adhatok mást, lábad könnybe a fénye vesztett szempár.

— Borravaló?! — borzong meg Lakó Zsuzsa.

— Rosszul esett, ha adtak. A mi munkánkat nem lehet megfizetni.

— Nem biztos, hogy megfizetni, vagy lefizetni akarnak — vág közbe Vida Hermina.

— A virágnak mindig örülök. De vannak olyan öreg nénikék, akik másképp nem tudják kifejezni a hálájukat, csak pénzzel. — Ez rendjén van. De a múltkor, amikor a körzeti orvosnál voltam, az egyik asszony, alighogy kinyitottam az ajtót, húszkoronást akart a zsebembe dugni. Nekünk minden beteg egyforma. Kisgyerekekkel volt, de vagy öt-hat beteg gyerek ült kint. Az ilyeneket megvetem.

—Nővérke, teát kérek ... — Nem értek! — fordít hátat az ápolónő. — Tea, jaj, hogy mondjam, caj, no, szomjas vagyok, kiszáradt a torkom, inni. — Mutatja az üres poharat a beteg. — Jo, jo.

— Néha tolmácsolnunk is kell, mert nem minden orvos tud magyarul a szerdahelyi kórházban sem. Most is jött egy fiatal, de igyekszik megtanulni. Borzasztó íenne a betegnek, ha nem tudná megmondani az orvosnak, hogy mi fáj.

GRENDEL ÄGOTA