Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
— Tudom. Mondta a rossz kutya! Elmesílte! De azt nem bocsátom meg a doktor úrnak soha, hogy ki nem rántott neki vagy két zápfogat! Mondta is még sokáig Fi ser Bálintnak, ha tanátkoztak: — Báli atkám! Ollyan rígen nem aludt nállunk! Mikor gyön mán? . -Mer bement ám, ha eltívedt, bement akár melyik házho bement, ment neki az ágynak, ászt feküdt, aludt. Sokszor hírt adtok, hogy — Gyere, nállunk alszik Bálint! — Hót hagy aludjon, mit bánom én hogy ott alszik! Majd ha kialudta magát, meg tanól ja a kaput! Kifele se mutattam hogy merre menjen, hát befele se mutatom! Gyön egyszer Deme Rozi. Előgyön egy hajnalba, aszondja: — Eszti tudod-e hogy hun van az urod? — Tudja az uramisten, mit tudom én! Elment mán vagy három napja! — akkor feni eg nem láttáim három nap. — Én megkínáltam I — aszondja. — Na, ha megtartató, vigye haza! Mer azt tanulja meg: Nem azé a portika, aki elhagyja, hanem azé aki megnálta. Mivel látta, hogy itthon a fődön is aludt! — Na, — mondom — én nem fektettem oda! Ü feküdt! Megvan neki a becsületes ágya, mér nem oda feküdt? Etelka csak addig-addig nyelvelt, adott neki az ura egy jó nyaklevest, lódította hazafele. Bálintot ászt kirakták. Csak az ícakáim vátak nehezek, öltem az ágyba, hogy ugyan merre lehet, hun esett be az árokba? Vöt úgy hogy úgy aludt, nyakig állt a hóba! Semmi bájjá se lett. A sárba! Vót hogy letapostam к örülte a sarat, úgy mentem közel hogy kihúzzam. Ászt aszondta hogy — hogy is mondta? — Inkább törne el a kezed, mint hogy így rángass! Rögtön visszaengedtem! — Na Bólint! Ha soha be nem gyössz, én SOHA nem hozlak! Azóta soha nem hozom haza. Addig ícaka is, hányszor körüljártam a falut, hogy hun lelem meg! Ászt hoztam haza, de hányszor! De akkor ÚGY megharagudtam rá, hogy én azúta egy Lí- PiST se tesze útónná. De meg se kérdem, hogy ugyan hun lehet. Se tűle, utánna, hogy hun vót. Haragyön, annyit mond: Hazagyöttem. — Ládd, ez a baj — mondom. — Nem az, mikor elmígy! Az mán engem ném sért! Csak ha hazagyössz! Jutott még az is eszembe, hogy én elválok Bálinttul. Egyszer még idesanyám is mondta: — Mé nem válsz el? — De komolyan tón nem akartam soha, ha szó is esett rófla. Egyszer nagyon haragudtam rá. Rípát eggyeltürtk. Vittük a sort, párossan, dehát Bálint elmaradt tűlem. Másik sorral utólírtem, megin elhagytam. Persze ivott előtte három nap! — Hát Bálint, én ezt nem bírom! Hogy még ha dógoznál is, Hlyen semmi munkát csinálsz! Én elvóllok tűled! — Oo, — aszondja — hát mit gondolsz te! Hogy mibe kerül az! Majd égisz évbe ozír dógozunk, hogy az ügyvédnek adjuk? — Majd — aszondja — dílbe leülünk ászt kiszámoljuk hogy mibe kerül. Ha nem sokba kerül, hát, ha akarsz, elválsz. Csak egy nagy nevetís lett a vígé. Mit csináljak, sokszor mírgembe is elnevetem a dógot. De sokat szenvedtem azért én emmiatt. Mer hiszen nem vót ez azér ollyan tréfa, mint ahogy mán így utólag elmond-CSALOG ZSOLT ISZIK JY L 1ЖЛР1 (Részlet a Parasztregényből) lelte! Meglelte, vigye haza, legyen a magáé! Meglepődött szegín Rozi, hogy most mit csináljon Bálinttal? Na visszament, felkötötte ászt hazairányította. Csak nem merte elfoganni I Egyszer meg úgy járt, egy karácsony estéjin — bement eggyik házho. Még beszilgetett egy pár szót, annyi még futotta, de ászt elaludt. Mán ott elő vót kíszítve az ünnepi ágy, fehír ágyhajat húztak, minden. Ászt aszondta az asszony, hogy hót feküdjön le. Az ágyba. Mer hogy én úgyse fektetem az ágyba itthon. Hát ténleg nem! Mer ahun eldőlt, ott áludt! Hát nem bírtam én vele, hogy cipekedjek, húzzam fel a ágyra! Ha neki ott jó, ott alszik. Meg nem is nagyon hagyta ű magát bolygatni. így összezárta a két kézit, aztán ha közel mentem hozzá, hogy emelem fel, akkor SZÍT csapta! De vót úgy, hogy ÚGY elTAnált, hogy majd élSZidüJtem! Hát, a fene kínlódjon vele, feküdj, ha ott jó! Annyit azér mindig megtettem, hogy raktam alá valamit, ha hideg vót, hogy meg ne fázzon, meg betakargattam. De hogy én ágyba patyuláfjom — hát nem. Na, reggel, kalácson reggelin gyön ez az asszony, nagy míreggel, hogy hát — jaj istenem... — hogy Bálint belehánt az ágyába. Hogy menjek ászt mossam ki. — Óó, — mondom — hisz ha én olyan bolond vónék! Hát, hogy akkor ű feljelent. Megy a közsíg házho! — Nagyon okossan fesz — mondom. — Úgy máj megtudják, hogy az én uram a te ágyadba feküdt! Tudod, — mondom — máj ha az én ágyamba is a te urad beléfekszik, azt csinál benne amit akar! Én nevettem, de ű nagyon mírges vót. Hát ügye gyött karácsony, ászt belehánynak az ágyába — hát el is hiszem. No, addig oszitópereztünk ott, egyszer gyött az ura Etelkáír. Mondom neki: Józsi bátyám! Vigasztalja má meg Etelkát, hogy fogjon a mosásho! Hát még ánvelem akarná kimosatni! Igaz-e, magát én még nem fektettem az ágyamba? Hót ű akkor mír fektette oda az én uramat? — Hót, — aszondja — mer megsajirt О о p o> о > о и к I/) _3 juk! Első sorba is minden asszony azt szeretné, hogy az ű ura legyen a legkülönb. Ászt akkor meglátja ollyan állapotba! Hát sokat sírtam ezér. Aszondta idesopám is, mír nem váltok el tűle. Hát ez Hlyen lesz mán égisz Hetibe! De annál vallásosabb is vótam hogy elváljak, ez az igazság, még akkor nagyon hittem. Azután meg üt is sajnáltam. Hogy nem vót se apja, se anyja, hova menjen lakni! Meg úgy gondoltam: nekem ezt adta az isten, evvel kell megíínem. Lehet hogy szerettem is, hát biztos szerettem. Nem vót nehéz megbocsájtani neki, ha egy jó szót adott, én rögtön megbocsájtottam. Egyszer vettem neki két új inget. Nízi, ahogy kiteszem az asztalra, aszondja:- Mit csinálsz te?- Hát, Bálint, — mondom — ülj le, ászt majd elmondom hogy mit csinálok. Ne hallgass ide — mondom. — Akik kilencszáz huszonöttül harmincig házasságot kötöttek, azoké érvíntelen, ha újra nem esküdnek. — Hát, — aszondja — akkor megesküdünk újra. — Bálint — mondom. — Én NEM. Má három esztendő úta semmit se tudunk felmutatni, mert hát te iszol. Hát hogy gondolsz ollyat, hogy én Hlyen emberrel leíljem az Hetem? Nem. Megvettem neked ezt a két inget, hogy legyen annyi jó ruhád amennyivel előgyöttél, meg mindennel kielígitelek, azután — kisz. Azt veszel el okit akarsz, ollyan szabad vagy mint legínkarodba, te is, én is, aztán fordítsd a sorsodat ahogy tudod. — Óó, — aszondja — hát ne bolondozz. Hát nem azír vettelek el, hogy elhagyjatok I — Nem te hagysz el, értsd má meg! ÉN kűdelek! Elkűdelek Bálint! Hát ne gondold, hogy én majd tehelyeíted mindig dolgozok! Te napokat odavagy kocsmába, én meg — hát nem. így nem lehet ílni. Ha tudtad, hogy nem javúlsz meg. mir nősültél meg? Hát fírjhemehettem vóna én jól, de még fírjhe is mehetek még I — Jól van, — aszondja — ne azt hánd mindig, hogy firjhemehettél vóna! ezt nem szerette hallani. — No, nagyon megcsendesedett. — Hát — aszondja — mikor kéne újra eskünni? — Hát ráírünk még — mondom eggy évig. Ennyi határidő van neki szabva. Nem szólt semmit. Nihánszor ászt kírdezte utánna, hogy na mi tessz. — Mondtam! Eridj el! Hát megmondtam! Nem, hát ű nem megy, aszondja. Ha nem esküdünk is meg, a falu csak úgy tudja azér, hogy a felesige vagyok. — Én nem megyek sehova, nekem jó helyem van I — Elhiszem, de nekem nincs! — nő szóval lehetetlen vót lerázni. Igaz, nem is vót bennem akarat. Annyi hasznom tett, hogy vagy eggy évig betartotta: alig vót berúgva. Annyira a szivire vette ezt — hát nagyon nehéz lett vóna elválni neki. Na, ászt közbe meg megírkezett a kis Bólint. Aszondja: — Most okkor ez-a gyerek törvínyes tessz? Hát hogyne lenne — mondom. Hát csak eggyütt ílünk. Jól von, ment minden tovább. Elkűdöm dilelőtt sóír a botba. Várom, várom, nem gyön. Este ászt, kisőn má, hallom: nyílik a kapú. Kinízek: gyön Bálint. NÍGYKÉZLAB! Vígig a gangon! Akkor nem szóltam neki semmit, hát hiába is beszílnék, ha ríszeg! Másnap hogy felkelt, mondom neki: — Bálint. Hát ez borzasztó. Nem szígyelled te magad? Nígykézláb gyöttél az este! — Nízzed, — aszondja Bálint — má dH óta nem láttalak! Má MINDENHOGY gyöttem, csak hamorabb lássalak! Na. Hát akkor má mit csináljak neki?! Intettem, elnevettem — jól van. Nem tudok rá haragudni! Ha így eggy-eggy jó szót adott, rögtön megbíkültem. 27
