Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
1945 A jányféléket, meg a gyerekeket is ötéves koruktól befogták csőrölni. A csőrlőt tudta hajtani. Elég korán vöt, de mire tizenhat éves lett a jány ismerte a fonást, a szövést. Én kilencéves vótam, amikor elkezdtem szőni. Mindenkinek kellett, hát még akinek apja nem vót. Tavasszal mentünk a Haragistyára csemetébe, télen fontunk, szőttünk. Készült a stafírung. Bele-beleült a jány, de jobban az anyja csinálta. Tudni kellett így is, mert az anyja nem vót vele, ha férhe ment. A legények meg, ha valaméket kiválasztották maguknak, el is mentek megnézni. Fonóba, vagy otthon. Mingyá kiderült, mit tud a jány. Tanácsot minden szülő adott a fiának, dehát legtöbbször a fene se hallgatta meg. Az kellett, aki tetszett, nem az, akit akartak. Ez vót a jó. Kenderbő is, lenbő is szőttünk. Iparkodott minden jányos anya, hogy legalább két csatát mindenbő aggyon. Ágylepedőt, szakajtókendőt, komakendőt, abroszt, zsákokot, törlőt. Mindent másbó szőttek. Később má pamuttal is keverték, de eleinte csak tisztán. A csepűt zsáknak szőtték, a pátyoszt a szöszt törlőnek, a véknyából ágylepedőt. 1947 Megismerkedtem az urammal. Lelencgyerek vót, rendes becsületes, Szilicén nevelték. Onnan került ki ő is Csehországba. Keltünknek má könnyebben esett gondolkozni. Beszéltőnk egymásnak mindent, hogy csak jobb lenne otthon, a magunkéi között. Megesküdtünk, oszt csak nem hagyott bennünket békén a gondolat. Haza kéne menni. Hogyan? Mikor? Oszt, ha megint visszahoznak? Telt az idő, tán egy év is elmúlt, míg kifiP'’eltük, mit lehet. Elindultunk. ötven kilométert gyalogoltunk (Elmesélte Kálmán Dezsőné kecsői (Kecovo) állatgondozó) az urammal, amíg a vonatra jegyet válthattunk. Nem fogtak ki rajtunk, mer mégis hazajutottunk. Otthon kitakarítottuk a házat. A hazahozott pénzből vettünk egy kecskét, majd mire eljött negyvennyóc ősze, már lovunk is vót. Az uram nagyon szerette a lovakat, a fődet. A miénk vót, nem a más jószágját hajtotta a más földjén. Otthon vótunk. ö tudta a legjobban, mi az, ha az ember a maga ura. 1949 Szilicére azért jártónk. A nevelőszüleit tisztelte. Ott tanultam meg a legszebb szövésmintákat. A simát Kecsőbe tanultam jány koromba. Ezt ágylepedőnek, zsáknak szőttük. Nehezebb a csíkos, amékből törlőt, törülközőt, szakajtókendőt csinálónk. A felszedettet Szilicén láttam. Két nyisttel szőtték. Kecsőben a három-Részletek egy parasztasszony megír* ■Ki p lój nyistes divatolt. Ezzel kevesebb vót a munka. A kétnyisteset legjobb, ha ketten csinálják. Az egyik sző, a másik meg húzza a fonalak közt a fát. Ezt, ha akarja az ember, ha nem, eltéveszti. Olyankor ki kell fejteni, ha csak nem akarja hogy szégyenkezzen. Ezt a fajtát a falubán csak én tudom. Tanulták, tanulták, de nem ment mind a három féle. Van darázsfészkes, tökmagos, gyűszós. 1952 Növekedtek a gyerekek. Jányok, hát kellett nekik is készíteni ezt azt. Akkoriban még a házónkban is vót fonó. Telente hozzánk jártak asszonyok, jányok. Utánuk meg gyöttek a legények. Nem is tudom, mikor maradtak el, nem jegyeztem meg. A faluból akkoriban nehezen tudott eljárni az ember, ha meg elkerült Tornaijára, a járásró sokszor vissza is jött. Semmit se intézett. Pedig alakulóban volt a szövetkezet. Az első két esztendőt aligha lehet a maihoz hasonlítani. Mi is beálltónk. Az uram elment a magnezitbányába, én meg állatgondozó lettem. Nulla négy, nulla öt egységeket kerestünk. A tizenhat tehenet ketten fejtük. Később malacokat hoztak, helyembe édesanyám került, mer azokat etetni kellett. Vótak aj "3-«■» > ’S чн »© N U N <ZJ
