Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
й 1 I |F« К ® -Í [а Я Г I I Ä А ШШтЖ.. ^ í «л Дя г Т zjl Г J » jp ж Tulajdonképpen azért lapoztam föl a Római régiségek c. régi tankönyvecskét, hogy megtudjam, mi az, ami a régi római cirkuszi játékokból átmentetett a mába, mi az, amit az ész emberében élő Homo ludens — a „játékos ember“ — több mint kétezer év zivatarain keresztül magával hozott az atomkorszakba. .. Milyen volt hát az előadás, a produkció kétezer évvel ezelőtt a Circus Maximus-ban? Amiről egyébként a kor nagy krónikása, Plinius — noha a rómaiak szenvedélye a cirkuszi játékok iránt közismert volt — azt írta IX. 6. levelében, hogy unalmasak, s nem érti meg, hogyan lelkesedhetnek értük komoly emberek. A cirkuszi menet a nagy kapun vonult be a keskeny, hosszúkás pályára, az arénába. Mikor már kocsik és lovak mind benn voltak, a rendezők a Hermeszszobrokra akasztott fehér kendőket levették, s meglobogtatták: kezdődhet a játék. . . A pálya közepén levő kb. egy méter magas kőfal körül futottak, hajtottak a versenyzők, rendesen hét kört. A győztes az lett, aki a hetedik forduló után először ért a kiindulóhelyre. A lóversenyeken vagy csak egy lovat használtak, vagy kettőt, az utóbbi esetben az egyik lóról a másikra ugráltak. A kocsiversenyek is kétfélék lehettek, kétfogatúak vagy négyfogatúak. A ló- és kocsiversenyeken kívül a cirkuszi játékokhoz tartozott az öt számból álló „mutatvány", a pentathlon is, amiben ugrás, futás, birkózás, diszkoszvetés és ökölvívás szerepelt. A LÓ VELÜNK JÖTT hát az arénából a manézsbe, s az ugrószámokat is „átmentette" magának a „homo ludens“. S a nemes Plinius még rosszallóbban csóválhatná a fejét, mert a manézs benépesült az ezernyi változatban megjelenő klounakkol (talán joculátarok, mímesek, alakosok utódai), a hideg s forró égöv százféle csodálatos állatával, repülő emberekkel, boszorkányos ügyességű zsonglőrökkel — egyszóval a sápi tóban nyüzsgő tarkabarka, csillogó, festett világ láttán, amelynek bűvkörében mégis felderül a szív, s a felnőttek egy percre éppen olyan őszintén és szépen tudnak nevetni, mint a gyerekek. . , S amelyet szerte a világon a bölcsőtől о sírig szolgálnak rajongva ezrek és ezrek — a cirkuszművészek társadalma. „ARANYRÖKAK* Egy délutánra az NDK-beli AEROS cirkusz vendégei voltunk. A magas, szikár direktor felszisszent, amikor szégyentelenül bevallottam, mennyire szeretem a cirkusz romantikáját. — Romantika??? — nézett rám, szúrósan, szigorúan, s feddö hangon szóit: — Azt ugyan itt nem talál, itt nincs, itt csak kemény életküzdelem van! Csak ezt fogja találni a kulisszák mögött! — s ezzel elviharzott, Adi Graeber, a cirkusz művészeti vezetőjének gondjaira bízva bennünket. — Csak azért tagadja ilyen pogányul — kacsintott vigasztalón Adi —, mert ő is ebben a cipőben jár! Ugyanis ismert újságíró volt, amikor az állam felkérte erre a posztra. Ö némi gondolkodás után elfogadta, ideiglenesen — vagy húsz évvel ezelőtt. Az előadás előtti készülődésben a legnagyobb munka a lovak körül van. Meg kell tisztítani a patájukat, simára, csillogóra csutakolni a szőrüket, nyergeim, kantározni, söprűvel, kefével tízszer is körüljárkálni őket, nehogy egy szál szalma-széna maradjon rajtuk, utoljára jöhetnek a libegő tollbokréták. — Amint látja, nem a megszokott lipicaiakkal dolgozunk. Ez a fajta eredeti német tenyészet, a híres mecklenburgi igavonókból sikerült nemesíteni. Ezek az ún. Goldfuchsok, „aranyrókák", aranyosbarna, kissé rőtes színükről kapták ezt a nevet. KIS ELEFÁNT — NAGY GOND Jó darabig kelett támaszkodnunk Síta, a kis elefánt sátrának a kerítését, hogy a lehető legelőnyösebben lencsevégre kapjuk a bájos 10—12 éves „bakfist", és hogy a képen rajta legyen Lédi is, a hosszú selymes szőrű fehér kecske. Mint általában a tizenévesek körül minden családban, Síta körül is megsűrűsödtek a gondok a cirkuszban. Síta és partnere, a kiskutya ugyanis tavaszra szerződést kaptak a Szovjetunióba. Ez ugyan nem lenne baj, sőt. A baj az, hogy a kis elefánt nem tud Lédi, a kecske nélkül élni — nem eszik, nem iszik, nem alszik, mélységes búskomorságba esik, ha barátnője nincs mellette. Igen ám, de Lédi nem kaphat beutazási engedélyt a Szovjetunióba, . mert oda szigorúan tilos patás állatot bevinni. Mi lesz hát Sítával a turnén?! Intézkedtek ugyan, hogy a határon egy új barátnő várja majd, de elfogadja-e, azt Síta? Mert ugye egyrészt a serdülök reakciói kiszámíthatatlanok, másrészt a cirkusz világában mindenki tudja, hogy az igaz barátság az élet legnagyobb értékei közé tartozik. ÉS ÉLET-HALÁL KÉRDÉSE is néha. . . s elsősorban talán a sapito kupolájában, a manézs fölött, ahol a trapéz művészei mintha a gravitációval játszanának. Milyen érzés ott főn lenni? Minden fénycsóva kereszttüzében, amikor fénynyalábok pontosan követik a lendületet és lengést, az elrugaszkodást és utána a testek feszült ívét-repülését? Amikor homályba vész a nézőtér, s a teret parányi töredékében tón az időt is kettéosztó fényfüggönyön odalentrő! egyetlen szempár biztató sugara sem hatol át? Milyen ott fönt? Petra, a lenszőke trapézművésznő mesél erről két előadás között, lakókocsijuk már sötétbe borult „verandáján". — Mindent, mindent idelent kell hagyni. A ruhánkkal együtt érzelmeinket, in_I 141 LO < > О < z
