Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-12-15 / 50. szám

M /Ves

napjaink

édes-suta verseket alkot, gyurmából anyja szobrát mintázza, motorzúgást utánozva új gépcsodát képzel el. Az unatkozó kisgyermek beteg, de az egészséges sosem unatkozik; alkot, megteremti a világot. Ez a kisgyermek bennünk rejtezik felnőtt korunkban is. Vajon ki cserélne el olyan munkahelyet, ahol önmagát nap mint nap újra alkotja és osztja szét (éppen ezért energiáit végtelennek érzi) olyanra, ahol a „fajront“-várás vég-Életünk múlását, az időt leghatározottabban a' napok egymásutániságában mérhetjük, érzékelhetjük. Sem a rövidebb időegységek, óra, perc; sem a hosszabbak, hét, hónap, év nem tagolódnak el érzékelésünkben olyan határozottan, mint napjaink. Misztikus ez a tagolódás. A nappali világosság és az éjszakai sötétség, az ébrenlét és az álom életünk mindennapi nagy élménye, még akkor is, ha nem tudatosítjuk. Naponta megéljük valamennyi mitológia ihlető élményét, tanúi vagyunk valamennyi etika és esztétika eredőjének, amikor a természet eljátssza és eljátszatja velünk a születés és elmúlás, az élet és halál, mindennapi, egy életen át ismétlődő, tanulságos történetét.

Napokkal mérjük életünk hosszát és értelmét. Napokkal mérünk akkor is, mikor kisebb időegységekben számolva vizsgáljuk életünket, vagy nagyobbakban értékeljük. Az öregek, a nyugdíjas bölcsek jó és rossz napokra emlékeznek, ifjúságuk jobb (szebb) napjainak mézét, mákonyát ízlelgetik emlékeikben, miközben szurkolnak a még megteremhető jobb napokért. O. Nagy Gábor gyűjteményében a „Magyar szólások és közmondások"-ban nem véletlenül a nap címszó alatt található az egyéb időegységek címszavaihoz viszonyítva a legtöbb szólás, közmondás. Meséinkben három nap az esztendő, a világ (az élet!).

Mívesnapok, művesnapok = hétköznapok. Siratom régi szép szavunk pusztulását. Nem múltidéző romantika munkál bennem. Képzeletemben nem hét vagy hétezer szilvafa közt tespedő úri csirkefogók száján lelem meg ezt a szót, hanem a várépítést minden reggel újrakezdő Kelemen mesterekén: Mívesnapok! Nem bocsájtom meg magunknak, hogy szép szavunk szótárban bujkáló archaizmus, és már csak egy-egy nyelvjárási területen él, de napjai ott is meg vannak számlálva.

A mívesnapok mai szóhasználatunkban: hétköznapok. Akaratlanul is el kell játszadoznom a két szó valódi vagy vélhető jelentéstartalmának különböző mellékízeivel. A mívesnap rokona a földmívesnek, kőmívesnek, valamennyi míveskedő, művet teremtő embernek. A mívesnap ha felvirrad, azért virrad fel, hogy gyümölcsöket, műveket lásson, érleljen. Tőle válik termővé az anyaföld, mesterivé a kérges tenyér, alkotóvá a tudós és a művész gondolata, érzelme, cseperedik emberré a gyermek. A művesnapok tisztították világszéppé, csengővé és tisztává a világ összes anyanyelvét. Ennyit mond el magáról első pillantásra, hallásra a szó. A hétköznap kevesebbet (könnyebbet) kínál, mond. A hétköznapok a hét közti napjai tiszteletreméltóbbak az ünnepeknél, az élet teremlői. A köznapok — közkatonák — „nagyobbak ők mint

cu

'ÖJ

•a)

_>

"3

c

■ra > cn

(Л

N

:0

C

■o

Ui

a ...“ jut eszembe Petőfi összehasonlítása és ítélete. Mégis, úgy érzem, míg a hétköznapokkal könnyebb kiegyezni, a mívesnapok elköteleznek. A mívesnapokra nem fér az elgyomosodott mező, kintfelejtett munkagép és termény képe, a minden határidőt túllépő, ezer kolaudációs hibájú építkezés (melyet mindenek ellenére nagy csinnadrattával és koccintgatással adunk át), a lógás, a munkakerülés, a közhelyraktárrá devalvált véget nem érő gyűlés, a konjunktúralovag tudós, művész stb. meddő hajtásai, a neveletlen, elhagyott gyermek, a higiéniáját elvesztő, szólamzuhataggá váló írott vagy beszélt nyelv (lingua bürokratica), melynek tobzódásai jól rejtik azt a tényt, hogy a hétköznap nem volt mívesnap, hogy MŰ nélkül, üresen kopott el. Csak a teremtő hétköznapok lehetnek mívesnapok. Csak mívesnapok után következhetnek jóízű ünnepnapok. A mívesség szándéka, csírája ott lakozik valamenynyiünkben. Már az óvodásgyermek

télén hosszú óráit kell végigrostokolnia a holtfáradtságig.

A mívesnapok nem ünnep- és köznapok kérdése, hanem az életünket számláló valamennyi napé, nem a napokból, az emberből fakad. A mívesség viszonyulás a saját életünkhöz és a közös életünkhöz — a társadalomhoz.

Mert mívesnapok a szülők napjai. Feladatuk nem kisebb, mint a szocializmus jövő századának megteremtése gyermekeikben. A szokványos szülői feladatokon túl többre van szükség. Mert míg az iskola és az iskolán kívüli intézmények munkája szervezetten-tervezetten fejlődik és sosem az egyes gyermekek egyéniségére irányul (nem is irányulhat), a szülő feladata a család bizalmas világában feloldani, saját gyermeke egyéniségéhez közelíteni valamennyi külső hatást. Sőt korrigálni is, mikor a hamari pedagógiai törekvés főzete odakozmált. Óvodás korú gyermek elsősorban szüleitől kérdez furcsákat. Egy kisfiú kérdezte meg apjától, hogy ki az erősebb Toldi, Jánosík vagy Lenin. És a szülőnek válaszolnia kell... A szülőnek mindig szólnia kell. Olyankor is, mikor a gyermekek katonásdit játszanak és halomra lőnek minden németet, de az ellenfelet is, mert a másik oldal sem akar Vesztes maradni. Még szerencse, hogy itt, Európának ezen a táján minden lőtt és lövő náció vére ereinkben forr, hivatkozhatunk hát. abszurd módon közelebbi, távolabbi rokonra, barátra, hogy őt állítsa gyermekünk puskacső elé. S a gyermek megérti, mert ha nem okosabb is, de érzelmeiben tisztább a felnőttnél. De kezdhetjük a hivatkozásainkat messzebbről, már a játéküzletek kirakatai előtt, hogy miért nem valók a puskák és a még hatásosabb fegyverek modelljei sem a karácsonyfa alá.

Mívesnapok azok is, amikor a szülő nem mondja gyermekének, hogy te csak tanulj, te mással ne törődj. Ne menj ilyen vagy olyan műkedvelő csoportba, sportolni — egyáltalán ne vegyél részt saját gyermeki társadalmad rezdüléseiben.

Mívesek a csendes, beszélgető esték. Amikor nem riaszt a tévé kék fénye, nem idéz fel a jövőből egy veszedelmesebb kék fényt, a valamilyen okkal mindig magárahagyott gyermekek sorsát, amikor beszélgetésben oldódik a gyermek és felnőtt élet jó néhány egymást érintő problémája. Az esték, amikor a szülő a családban szinte észrevétlenül faraghatja gyermeke mozdulatait, csiszolhatja modorát, tisztíthatja legékesebb örökségét: anyanyelvét. Mert a szülő tudja, bőrén érezhette, hogy nem csak mi formáljuk nyelvünket, nyelvünk, szavaink is meghatároznak minket.

És mívesnapok lehetnek a családi ünnepek napjai is. Ilyenkor számba vehetjük, hogy mit adtunk gyermekeinknek egész évben (de nemcsak a fa alá!). Megszámolhatjuk, hány könyvvel (s nemcsak könyvvel!) emelkedik évről évre az az alap, melyet gyermekünk lába alá támasztunk, hogy följebb léphessen. Ö és kora is, a majdani XXI. század.

Szép tájon lakunk. Vonatból, autóból álmaik suhanását idézi. Repülőből szebb Kelet legtarkább perzsaszőnyegénél. De leginkább gyalog szép Csallóköz és Bodrogköz rónája, az Ipoly mente a folyó térképre fel nem rajzolható kanyarjaival, és Gömör a kamaszlányok kebleiről mintázott dombjaival. Szép télen és nyáron, tavaszi napsütésben és novemberi ködben, ha szél cibálja, eső veri, aszály tikkasztja. Szép akkor is, mikor gyárkémények pernyéje fojtogatja, mikor folyóinkban hanyatt fekszenek a halak, szép mert a miénk. Mert szépek itt az emberek, a csecsemőtől az aggastyánig. Mert zengő szép anyanyelvek zenélnek a táj felett, és ezt a muzsikát csak az hallhatja, aki itt, itthon jár.

Itt vagyunk itthon. Itt van míves sorsunknak ezer feladata. Csak itt teremhetnek meg mívesnapjaink.

GÄGYOR PÉTER