Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-10 / 45. szám
Ml ÍGY LÁTJUK Levél az olvasótól Levelünkben H. Zsebik Sarolta elvtársnő, a NÖ 1978. szeptember 28-i számában „Vas és kenyér" címen megjelent írására szeretnénk reagálni. Érdekes, színes riport, amelyben a szerző a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) járás Baka községéről ír, pontosabban: a Trencini AGROSTAV bratislavai részlege itt székelő üzeméről, amely mintegy 40 bakai asszonyt foglalkoztat. Mi, a dercsikai (Jurová) Barátság Egységes Földmüvesszövetkezet vezetősége — szövetkezetünk 1976 januárjában alakult az egyházkarcsai (Kostolné Kracany), a királyfiakarcsai (Kráfovicové Kracany), a dercsikai és a bakai szövetkezet társulásával - is pontosan ilyeneknek tartjuk és ismerjük a bakai asszonyokat: lelkiismeretesek, munkájukat példásan, megbízhatóan, odaadással, ügyszeretettel végzik. És megvan bennük az egymást segiteni akarás nemes szándéka, olyan igazi emberi szellem alakult ki közöttük, amilyennel mind több munkahelyen szeretnénk találkozni. Természetesen, mi ezt a szövetkezet bakai telepén levő kertészetben dolgozó aszszonyok munkája, kollektív összetartozása alapján állapítottuk meg, éppen annak a most az ezüstfokozatért küzdő szocialista brigádnak a munkája és közösségi élete alapján, amelyiket a riport egyik alanya furcsa módon elmarasztal. Idézek: „Azelőtt a kertészetben dolgoztam, ahol nagy volt a hajsza, s a munkát mindenki magára hagyatva csinálta, ahogy tudta. Egyiknek sem jutott eszébe segiteni a másikon." Nem szándékunk H. Zsebik Saroltát bírálni, de úgy érezzük, hogy ha az újságíró ilyen állítást tartalmazó gondolatot vet papírra — hacsak közvetve is, hiszen csak tolmácsolója az állításnak -, meg kellene győződnie arról, helytálló-e, megfelel-e a valóságnak. Mindezt csak mellékesen jegyezzük meg, azok zk az asszonyoknak a védelmében, akik kitartottak, hűek maradtak a mezőgazdasághoz, mert „ ... kezük inkább a növények ápolásához, állatok gondozásához szokott. Ebben nőttek fel, a mezőgazdasági munka a vérükben volt." Tegyük még hozzá: a mi asszonyainknak a vérében is maradt) Az egyesülés után olyan egybeforrott, kitűnő, lelkes közösséggé fejlődtek, amelyben mindegyikük számíthat a másikra, és évente milliós értékeket hoznak létre: paprikát, paradicsomot, uborkát, hagymát termesztenek és gazdagítják vele az iparban dolgozók asztalát is. Amiért e sorokat írjuk, az a cikk eltévesztett címe — Vas és kenyér -, és így tartalmának lényege is. Csallóköz, s ennek jelentős része, a dunaszerdahelyi járás a kenyér hazája. A gabonafélék termesztéséért adományozták a járásnak a legfelsőbb párt- és állami szerveink a megtisztelő Munkaérdemrendet is. A sorrend tehát, véleményünk szerint, Így lenne helyesebb: Kenyér és vas. Igaz, a szerző minden sora, amit a bevezetőben ír Szlovákia iparosításáról, új munkalehetőségek teremtéséről szól. Az embereknek joguk van olyan munkahelyet választani, amely minden szempontból legjobban megfelel nekik. Mindennek tudatában vagyunk és helyesnek tartjuk. Mégis azzal a kéréssel fordulunk a szerkesztőséghez, hogy ha a lap hasábjain bizonyos tényeket, állításokat közölnek, konfrontáljanak is, hogy az állítások teljesen hitelesek, reálisak legyenek. És még egyet: ne feledkezzenek meg a mezőgazdaságban, a szabad ég alatt — gyakran valóban nehéz körülmények között — dolgozó asszonyainkról sem, akik a vas munkásait, az ipari dolgozókat friss zöldséggel — átvitt értelemben -, kenyérrel látják el. Róluk is érdemes írni úgy, hogy az vonzólag hasson más munkahelyeken dolgozó társnőikre. KOVÁCS ISTVÁN mérnök, a szövetkezet elnöke A szerkesztőség megjegyzése Érdeklődéssel olvastuk a levelet, várva azt, hogy a tényeket más szempontból hogyan látja az olvasó. Úgy véljük, Kovács István mérnök, szövetkezeti elnök észrevételei sok mindenben helytállóak. Néhány dologban azonban mást látott a leírt gondolatok mögött, mint ami valójában ott van. Hogy egy riportalany, aki munkahelyet változtat, milyen indokkal teszi, az teljesen az ö magánügye, ha ezt egy újságírónak adott válaszában közli, a kérdező nem köteles utánajárni „meggyőződni, helytálló-e, megfelel-e a valóságnak". Ez az ö véleménye, amit úgy alakított, formált, ahogyan tapasztalatai diktálták, amihez viszont elidegeníthetetlen joga van. A riport ráadásul nem is a szövetkezettel foglalkozott. Úgy véljük, senkit sem ért sérelem, s főleg nem a védelembe vett asszonyokat, akiknek problémáiról — amelyek megoldásában a szövetkezet vezetőségének is segiteni kellene - éppen H. Zsebik Sarolta irt a NÖ 1977-es év 6-os számában! A riport címe azért lett Vas és kenyér — és nem fordítva -, mert ezzel is hangsúlyozni akartuk a cikk mondanivalóját, azt, hogy Csallóköz már nemcsak kenyeret, hanem vasat is ad az országnak. Köszönjük a hozzászólását, s reméljük továbbra is figyelemmel kíséri lapunk tartalmát. ZOJA 0 EMLÉKÉRE Gyászkeretbe került Ljubov Koszmogyemjanszkaja arcképe. Sokan ismerték és tisztelték, Zojának és Surának, a Szovjetunió Hőseinek az édesanyját, aki a Nagy Honvédő Háborúban vesztette el két gyermekét. Nincs olyan könny, amely enyhítené a veszteség feletti bánatot. De semmihez sem mérhető annak az anyának a fájdalma, egy pillanatra sem találhat vigoszt az az anya, aki tudja, az ellenség milyen kínzásoknak vetette alá gyermekét kivégzése előtt. Ljubov Koszmogyemjanszkajának ez a szenvedés is osztályrészül jutott: a szemtanúktól, Petriscsevo község lakóitól tudta meg, hogy lányát, aki nem sokkal előbb még az iskolapadban ült, a hitleristák tűzzel kínozták, jeges vízzel öntötték le, ruha nélkül a hóba kergették. Az az öt fénykép, amelyet egy fasiszta tiszt hidegvérű szadista módjára készített, bejárta a világot. Ez az öt fénykép tanúsította, hogyan végezték ki a megkínzott, védtelen, de meg nem tört fiatal partizánlányt. „A győzelem a miénk lesz! Bosszút állnak értem!" — ezek voltak az utolsó szavai. Három héttel a háború befejezése előtt elesett Alekszandr. Ljubov Koszmogyemjanszkaja gyermekei halálukkal közelebb hozták a fasizmus fölötti győzelem óráját. Zoját és Surát halhatatlanná tette a halál. Legyőzhetetlen annak az anyának az ereje, aki elesett gyermekei helyére áll a sorban. Ilyen erőt, ilyen bátorságot tanúsított Ljubov Koszmogyemjanszkaja: „ . . . ha átadnám magam a kesergésnek, megsérteném Zoja emlékét ... — írta egyszer. — Harcolnom kell a jövőért. . . Ha csak egy kicsivel is hozzá tudok járulni az ellenség ellen folyó hatalmas küzdelemhez, meg kell tennem." Bánatát, a veszteség fölötti fájdalmát szavakba öntötte. És az anya szava veszedelmes fegyver lett. A háború alatt a fedezékeket járta. „Fiaim! — fordult a katonákhoz. — A legnehezebb órában legyen a szívetek olyan állhatatos és rettenthetetlen, mint Zoja szíve volt. . . Megáldalak benneteket!" A háború utáni években fellépett a nemzetközi kongresszusok szónoki emelvényeire, és szenvedélyes hangon kárhoztatta a háborút és azokat, akik új tűzvészt okoznak. Egész életében azért harcolt, hogy egy nő se ismerje meg azt az embertelen fájdolmat, amelyet neki és sok millió szovjet anyának el kellett viselnie. A moszkvai VIT napjaiban Ljubov Koszmogyemjanszkaja Hisako Nagatával, azzal a japán lánnyal együtt, aki csodával határos módon maradt életben a nagaszaki atomtragédia romjai között, nyitotta meg a fiatal internacionalisták félmilliós háborúellenes menetét. Mint tanítónő, arra intette a világ ifjúságát, hogy ne higgyen semmiféle hazugságnak, a gyűlöletet és erőszakot hirdetőknek, hanem erősítse a barátságot és a testvériséget A szobrászok bronzban és márványban örökítették meg Ljubov Koszmogyemjanszkaja gyermekeinek alakját, Zojának és Surának emléket állítottak az NDK-ban, Magyarországon, Lengyel országban és Csehszlovákiában. A költők versekbe és eposzokba foglalták példátlan hőstettüket. A zeneszerzők kantátákban és operákban énekelték meg az ifjú hazafiak hősiességét. A csillagászok egy újonnan felfedezett bolygót Zojának neveztek el, Annak az iskolának az ablakai alatt, ahol Zoja és Sura tanult, egy almafa és egy hársfa nőtt: valaha, iskolás korában Zoja ültette őket. Az osztályban a padokon emléktábla van. Élete végéig bejárt ebbe az iskolába Ljubov Koszmogyemjanszkaja. A mostani iskolásokban, fiúkban és lányokban saját gyermekeinek folytatását látta. Az emberiség megőrzi ennek az asz szonynak, az anyának, a harcosnak a kommunistának az emlékét.
