Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-20 / 42. szám
KÖVESDI KAROLY Pajkos állatok Hová szalad a menyét? Húzni a Nap vekkerét! Hej, kacagnak a madarak, tölgy alatt a kicsi makkok! Reggel a Nap előcammog s irgum-burgum szertenéz. Miben sántikál a gém? Eget kémlel, Holdra néz! Tán csak nem a Hold-udvaron akar ez a csőrös bolond rendezni a gólyanépnek békaevő vacsorát? S hogy tapsol a pelikán! Ördög bujt ezekbe tán. Lám, a lomha öreg potyka gilisztákat lovagoltat! Pirosat és rózsaszínűt, girbe-gurbát, kesevérűt. Lábatlanul galoppoznak, noszogatja a vén potyka hátulról a menetet. Trombitáló egerek riogatják Kandúr Jancsit. Húzná fülére a lajbit, kapkodna lábost a pelikán! Ördög bújt ezekbe tán. jl \ ШЯЯ Kedves Gyerekek! Az állatok nem tudnak értelmesen beszélni. Az emberi szavakat utánzó papagáj vagy szajkó beszéde sem igazi beszéd. De az emberek sok mindent belehallanak az állatok hangjába. Versekben, játékokban a békák hangjának „megfejtésére” találunk legtöbb változatot. Édes Gergely, a 18. század végének játékos kedvű költője így verselte meg a békák szavát: Hallgatom én őket, külön is lesem a rekegőket, s amikor így fülelék, egy nagy öregre leiék. Ez ki közel maga volt. Urak a papok, a papok! úgy szólt; más lelel: Oh rak rak! rakd ki, papok az urak! Idézzétek vissza nyári emlékeiteket, amikor a tó partján ülve ti is a békák koncertjét hallgattátok, s írjátok meg, mit beszéltek! Címünk, NO szerkesztősége, 897 36 Bratislava, Martanovicova 20. 33. számunk rejtvényére, hogyan jutott el Jancsi Zolihoz, nagyon sokan küldtetek helyes választ. A szerencsés nyertesek: Svoboda Tamás Galántáról (Galanta), Csölle Ottó Nyárasdról (ТороГш'ку) és Saliga József Rimaszombatból (Rim. Sobota). A VIHARKIRÁLY ÉS A GYÖNGYKAGYLÓK (magyar népmese) Ez az igaz história még abban az időben történt, amikor még nem volt sem országút, sem műút a Balaton mellett. Ha a viharkirályt valami bántotta, olyan vihart csináltatott, hogy a hullámok az erdő szélét verték. Tihánynál az erdőben egy szép juhászlegény őrizte a nyájat, tavasztól őszig kinn volt a nyáj a szabad ég alatt. Az óvári hegy alján volt egy tisztás, oda csinált nádkunyhót a juhász, abban szokott éjszakázni. A nyáj pedig a kunyhó körül pihent. Ez a juhászlegény nagyon szépen tudott furulyázni, olyan nagyon szépen, hogy ha fújta, még a madarak is elhallgattak az erdőben. Amint egyszer ballagott a nyáj után, furulyázgatott a parton, hirtelen elkáprázott a szeme. Káprázatos szép lányt pillantott meg a vízben. — Jaj de szívem szerint furulyázol, te juhászlegény! Ki vagy te, tündérszép leány? Gyöngykagyló a nevem. — Gyere ki hozzám a partra! kérlelte a legény. — Nem mehetek — válaszolta a leány. — Apám a viharkirály, és megparancsolta; csak addig jöhetünk, ahol még hónaljig felér a víz. Azon túl már az emberek birodalma van. így hát a legény gázolt be a vízbe, szelíden kézen fogta. — Eljönnél-e velem, lennél-e a mátkám? — Lennék mátkád szívesen, azért szöktem ide, de én ennél tovább nem tudok menni, hacsak ki nem viszel. ölébe vette a legény, boldogan vitte a partra. Nem csoda, hogy Gyöngykagylónak hívták, mert a fején gyöngykagylóból volt a koszorú, nyakában gyöngykagylóból a lánc. Egyre csak ölelték egymást, aztán a juhászlegény örömében olyan szépen furulyázott, hogy a birkák is táncolni kezdtek. Csakhogy nem sokáig örvendezhettek, mert a viharkirály észrevette, hogy elrabolták egyetlen leányát, s olyan vihart kerekített, hogy a hullámok az erdő szélét csapdosták. A juhászlegény gyorsan felterelte a nyájat a tisztásra, mátkáját pedig kunyhójába vezette, selyemfűre lefektette, subájával betakarta, ne fázzon. Azután már nem törődött a viharkirály haragjával. Pedig az megfogadta, hogy mindenkit elveszejt, aki birodalmába bemerészkedik. Teltek-múltak a napok, boldogan élt a mátkapár. Egy hétig le sem hajtották a nyájat a víz partjára, a Ciprián-forrásnál itatták meg őket. Egy hét után a nagy boldogságban egészen megfeledkeztek a viharkirályról. Fönn a tisztáson heverésztek, észre sem vették, hogy a nyáj lement a Balatonhoz inni. A- mint ott heverésztek, villámlás, mennydörgés rázta meg az erdőt. Ijedten ugrottak fel: merre van a nyáj? Azt bizony már egy hullám sodorta egyre beljebb, beljebb. Kétségbeesett a juhász, mátkája pedig sírni kezdett, hogy az apja haragja ilyen hamar utolérte őket. Hullott a könnye, s mind gyöngykagylóvá vált. Másnap a juhász így szólt hozzá; — Itt nem maradhatunk. Itt sose lenne nyugtunk apád haragjától. — Jól van, kedvesem, veled megyek, bárhová is mennél. De mielőtt elmennék, hadd vegyek búcsút a bölcsőmtől. Lement a Balatonhoz, annyira sírt, hogy már nagy halom gyöngykagyló magasodott előtte. Akkor a juhász szelíden átölelte a vállát, elmentek örökre. Évek múlva egy vén holló hozott róluk hírt: fönn a Mátrában van egy palota, abban látta őket. A viharkirály egyedül maradt. Az Óvár alatt pedig, ahol leánya búcsút vett a Balatontól, azóta is hányja ki a hullám a gyöngykagylót. 13
