Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-31 / 5. szám
H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Nem tudom, hogy van vele a kedves olvasó, nekem sokszor az az érzésem, olyan a kapcsolatunk, mint azoké a családoké, ahonnan a férj, vagy a gyerek eljár otthonról dolgozni és csak hetente egyszer utazik haza. Aki távol van, egész héten türelmetlenül készül. Eltervezi, mi mindent végez majd el otthon, s mit visz haza. Várja nagyon a család is, előre örülnek, hogy megbeszélhetik majd legfontosabb dolgaikat, együtt lehetnek. Dönthetnek iskola, vásárlási, kert, ház, családi gondok ügyében. De amikor elérkezik a várt nap, ritkán sikerül úgy minden, ahogyan elgondolták: az utazástól, munkától fáradtan hazaérkező azt sem tudja, mihez kapjon, fogjon: megjavítaná a kerítést, beteg rokont látogatna, pihenne — s mire leülhetne beszélgetni a családdal a legfontosabbakról, ismét fáradt. És azt veszi észre, már indulhat is vissza, alig futotta valamire az idejéből. Elégedetlen a család is: hiszen annyi minden elmaradt, hivatalos ügyet kellett volna elintézni, beszélni a gyerek-Talán szokatlan ez a példa, ha egy lap és olvasótábora kapcsolatáról van szó. Ami kínálta, az, hogy mi is csak hetente egyszer találkozunk kedves olvasónkkal, hogy családtagként segítsük megbeszélni, mi legyen a gyerekkel, hová menjen tanulni, mi történt a munkahelyünkön, a többi üzemben, a faluban, hogyan intézték el valakinek a panaszos ügyét, kinél lakjon a nagymama, mikor lesz egésznapos ellátás az óvodában, ki javítsa meg a vízcsapot, mi újság a világban ... Mi is jóelőre eltervezzük, mi lesz a legfontosabb dolgunk, mit kell feltétlenül elvégeznünk, hogy mindenkinek azt nyújtsuk, amit kell. De egy-egy hétvégi látogatás olyan gyorsan eltelik, egy-egy számunkat olyan gyorsan végigolvashatja a kedves olvasó! Elégedetlenül sóhajtunk, ez is az is elmaradt, megint nem futotta élményt adó szórakozásra, vidám mesélésre. Ebből az érzésből támadt a szándék, hogy próbáljuk meg másképpen szervezni tennivalóinkat, átcsoportosítani dől-Az év minden napja kel, meghányni-vetni, jól választott-e hivatást a fiú, jövendőbelit a lány, de megint nem volt rá alkalom . . . majd a következő héten. A türelmetlenség, hogy többet kéne tenni, több együtt töltött időre lenne szükség, állandóan ott vibrál abban is, aki elmegy, abban is, aki otthon vár. A reménység, hogy az együttlét kevés mozaikjából összeáll mégis a várt harmónia, nem fogy: újra meg újra feltöltődik a várakozás napjaiban, hiszen akit várnak, akire számítanak, a legjobbat adná, hozná önmagából annak, azoknak, akik bíznak benne, akikért dolgozik. Persze elvárások és megvalósítható ígéretek, elképzelések között nem mindig lehet teljes az összhang. És ez legtöbbször az adott körülményeken, lehetőségeken múlik, nem az emberek szándékán. gaink sorrendjét. Változtattunk lapunk rovatszerkezetén, nagyobb hangsúlyt kapott a család, a gyerekek és minden ami ezzel összefügg, amint azt januári első számunktól tapasztalhatják. Az együtt töltött idő nem lett több: oldalszámunk, lapunk terjedelme nem változott. De talán mégis sikerült hasznosabbá, tartalmasabbá tennünk találkozásainkat. Az idő, az élet, a munka, a fejlődés mindig új igényeket hoz magával, új kérdéseket vet fel. Olvasóink tőlünk várják igényeik teljesítését, kérdéseikre a feleletet, gondjaikban a segítséget. Eredményeik számontartását éppúgy, mint terveik megvalósításához a biztató szót. Az idén különösen sok a számba venni való. A dolgozó nép februári győzelme nemzetiségi jogaink rendezésének nagy évfordulója, harmincéves jubileuma is. Iskolaügyünk, kultúránk fejlődését felmérve azt is tisztábban látjuk, fejlett szocialista társadalmunk építésének mostani, további szakaszában mire van szükség: Hogyan válhat munkánk még hatékonyabbá, szakmai tudásunk növeléséhez mire lesz még szükség; milyen tankönyvekre, mennyi szabad időre. A nők szempontjából jobb szolgáltatásokra, közellátásra .........Mindent az emberért" — hirdeti a nőszövetség mozgalma. Mit jelent ez falvainkban, üzemeinkben, városainkban? Épül-e elég óvoda, létesítenek-e több napközit? ,,A könyv mindenkié" — szögezi le az olvasómozgalom. Lesz-e annyi könyv, ahányon olvasni szeretnének? És főleg, lesz-e az olvasásra elég idő? Hiszen a falusi asszonyok vagy az üzemekbe bejárók alig pihennek, még mindig kevés a szabad idejük. Ami van, az családjuké, gyermekeiké. Mi az iskola feladata, mennyit nevel a pedagógus és mennyit a szülő? Tudatosan nevelni a családi életre, hazaszeretetre, nemzeti öntudatra, a szocialista társadalomhoz méltó erkölcsi magatartásra — elsősorban szülői kötelesség. Erről, ezekről a kérdésekről is nekünk kell írnunk, szólnunk. ötvenkét találkozás — ötvenkét szám. Vajon a szűkszavú közlések, rövid beszélgetések betöltik-e, betölthetik-e küldetésüket? Olvasóink megértik-e szándékunkat, törekvéseink egyeznek-e igényeikkel, segítünk-e annyit, amennyit elvárnak tőlünk: tájékoztatásban, példák fölmutatásában, dicséretben és bírálatban, adunk-e annyi biztatást, tanácsot, amenynyire szükségük van? A szándék megvan bennünk, terveinket elkészítettük, rovatainkat e cél szolgálatába állítottuk. Mondják meg, ítéljék meg, mennyire sikerül! Ügy is, hogy megírják, mint eddig is, ha szükségét érezték. És úgy is, hogy lapunkat ismerőseik körében terjesztik. Jó lenne, ha ötvenkét találkozásunk által gazdagabb, teljesebb lenne az év minden napja.