Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-09-14 / 37. szám

Tolsztoj és felesége Jasznája Poljánan

veszekedést, de mindketten érezték, hogy a viszály csak elsimult s nem múlt el.

Ma Vronszkij egész nap nem volt otthon s ő olyan magányos volt, olyan nehezére esett, hogy haragban legyenek; mindent el akart feledni, megbocsátani, kibékülni, magát akarta vádolni s neki igazat adni „En vagyok a hibás — mondta mazápor nem volt tartós, s mikor Vronszkij ügető rudasa a sárban már gyeplő nélkül szökelló lógósokat magával rántva a ház elé ért, a nap megint kikukkantott, s a nyaralók teteje és a kertek öreg hársfái a főutca mindkét oldalán nedves fényben csillogtak, az ágakról vígan csöpögött, a tettöről meg szaladt a víz. Már nem gondolt arra, hogy ez a zápor elrontja a lóversenyteret; annak örült csak, hogy hála az esőnek, Annát valószínűleg egyedül találja otthon, hiszen tudta, hogy Aiekszej Alekszandrovics nemrég tért vissza a fürdőről s nem költözött még ki Pétervárról.

Abban a reményben, hogy Annát egyedül találja, s hogy minél kevésbé fordítsa a figyelmet magára, még a kishíd előtt leszállt és gyalog ment be, ahogy mindig tette. Nem az utcai feljáróhoz ment; az udvarba tért be.

— Az úr megérkezett? — kérdezte a kertészt.

— Nem, csak az úrnő van otthon. De parancsoljon a bejárat felől; ott emberek vannak, kinyitnak majd — felelte a kertész.

— Nem, a kerten át megyek.

Meggyőződve, hogy Anna egyedül

van, meg akarja lepni; hiszen nem ígérkezett mára, Anna meg valószínűkülönös, oktalan undort idézte fel benne minden alkalommal. A jelenléte benne és Annában is olyan érzést keltett, amilyen a hajósé lehet, aki az iránytűre néz s azt látja, hogy az irány, amelyben sebesen halad, messzi eltér a tervbe vettól, a mozgást megállítani azonban nincs már hatalmában; közben minden perc messzebb és messzebb viszi a helyes iránytól s beismerni az eltérést annyi, mint beismerni a pusztulást.

A gyermek naiv pillantása az életre: ez volt az iránytű, ez mutatta meg elhajlásuk fokát attól, amit ismertek, de ismerni nem akartak.

Szerjozsa ezúttal nem volt otthon. Anna teljesen egyedül volt, ott ült a teraszon, a fia visszatérését várta, aki sétálni ment, s valahol beérte az eső. Elküldte utána az inast, és a lányt, s most várakozva ült ott. Széles hímzésű fehér ruha volt rajta, a terasz sarkában foglalt helyet, a virágok mögött és nem hallotta meg Vronszkijt. Feketefürtű fejét lehajtva, a korláton álló hideg öntözőkannához nyomta a homlokát; két gyönyörű keze, az annyira ismerős gyűrűkkel, a kannát szorította. Alakjának, fejének, nyakának, kezeinek a szépsége, mint valami váratlan látvány, mindig meglepte Vronszkijt. Megállt és elragadtatottan pillantott rá. De még mielőtt megindult volna, hogy közelebb kerüljön hozzá, Anna már meg is érezte a közelségét, eltolta a kannát s felé fordította fölhevült arcát.

„Megmondjam, ne mondjam? — gondolta Anna Vronszkij nyugodt, nyájas szemébe pillantva. — Olyan boldog, úgy el van telve a versenyével; nem úgy fogná föl, ahogyan kell, nem értené meg, mit jelent ez az esemény minekünk.“

— De nem mondta meg, miről gondolkozott, amikor jöttem — szólt Vronszkij, elbeszélését félbeszakítva. — Mondja el, kérem.

Anna nem felelt, lehajtotta kicsit a fejét, lopva és kérdőn nézett rá, hoszszú szempillái alól kiragyogó szemeivel. Keze egy eltépett levéllel játszott és reszketett. Vronszkij látta ezt; arcán az az alázat, az a rabszolgai odaadás tükröződött, amely Annát úgy lenyűgözte.

— Látom, hogy történt valami. Lehetek-e egy percig is nyugodt, tudva, hogy bánata van, amelyben nem osztozom? Az istenért, beszéljen — ismételte könyörögve.

„Igen, de én nem bocsátom meg, ha nem fogja föl a teljes jelentőségét. Jobb nem szólni, minek tegyem próbára?“ — gondolta, még mindig úgy nézve rá s keze a levéllel, érezte, még jobban megremeg.

— Az istenért! — ismételte meg Vronszkij, megfogva Anna kezét.

— Megmondjam?

— Igen, igen, igen.

— Állapotos vagyok — szólt Anna csendesen és lassan.

De tévedett benne, hogy Vronszkij úgy fogta föl a hír jelentőségét, ahogy

V. N. TOLSZTOJ

(RÉSZLETEK)

gában. — Ingerült vagyok és esztelenül féltékeny. Kibékülök vele s elmegyünk falura; ott nyugodlabb leszek.”

„Természetellenes” — jutott eszébe hirtelen nemcsak a mindennél sértőbb szó, de a szándék is, hogy fájdalmat okozzon neki.

„Tudom, hogy mit akart mondani; azt akarta hogy; amikor a lányomat nem szeretem, természetellenes egy idegen gyermeket szeretnem. Mit ért 6 a gyermekszeretethez, az én szeretetemhez Szerjozsa iránt, akit őérte föláldoztam? De mindenáron fájdalmat akart okozni nekem! Igen, más nőt szeret, nem lehet másképpen.”

S látva, hogy miközben meg akarja nyugtatni magát, csak a bejárt kört teszi meg újra s régi ingerültségéhez tér vissza, elszörnyedt magán.

Hogy ne gondolkozzék többet s ne engedje át magát ingerült hangulatának, csöngetett, koffereket hozatott be, hogy csomagolni kezdje a falun szükséges holmit.

Tíz órakor Vronszkij is megérkezett

Tolsztoj lányával, Tatjánával — 1887

leg nem gondolta, hogy a futtatás előtt idejön; kardját fölfogva óvatosan haladt hát a virággal szegett utacska kavicsán a kertre nyíló terasz felé. Elfelejtett mindent, amit az úton helyzete terhéról és súlyosságáról gondolt. Csak az volt az eszében, hogy rögtön meglátja, nem képzeletben, de elevenen, amilyen a valóságban. Ott járt már — hogy zajt ne okozzon, egész, talppal lépve — a terasz meredek lépcsőin, amikor hirtelen eszébe jutott, amit mindig el szokott felejteni s ami viszonyuk legkínosabb oldala volt: Anna fia, kérdő, vagy ahogy rémlett, idegenkedő pillantásával.

A fiú többször feszélyezte őket, mint akárki más. Amikor ott volt, Vronszkij és Anna nemcsak azt nem engedték meg maguknak, hogy olyasmiről beszéljenek, amit bárki előtt meg ne ismételhetnének, de még azt sem, hogy célzásokat tegyenek, amelyeket a fiú nem értett volna meg. Nem állapodtak meg benne, magától alakult ki; úgy érezték, önmagukat bántják meg, ha ezt a gyereket megcsalják.

A fiú valóban azt érezte, hogy nem tudja a viszonyukat megérteni, s bár erőltette, nem képes tisztázni az érzést, amellyel ez iránt az ember iránt lennie kell. Azzal a fogékonysággal, mellyel a gyermek az érzésmegnyilvánulásokat kíséri, világosan látta, hogy az apja, a nevelőnő, a dajka, ha nem is beszélnek róla, nemcsak hogy nem szeretik, de undorral és félelemmel néznek Vronszkijra, az anyja meg mintha a legjobb barátja volna.

„Mit jelent ez? Miféle ember ő? Hogy kell szeretni? Én vagyok a hibás. ha nem értem, ostoba vagy rossz fiú vagyok — gondolta, s ebből eredt az a találgató, kérdő, részben ellenséges kifejezés, félénkség és változékonyság, amely Vronszkijt annyira feszélyezte. Ennek a gyereknek a jelenléte az utóbbi időben tapasztalt

— Mi lelte? Beteg? — szólt Vronszkij feléje indulva, franciául. Oda akart futni hozzá, de aztán eszébe jutott hogy lehet ott idegen is, a balkonajtóra pillantott s elvörösödött; ahogy mindig elvörösödött, amikor azt érezte, hogy félnie, óvakodnia kell.

— Nem, egészséges vagyok — állt föl Anna, keményen megszorítva odanyújtott kezét. — Nem vártalak ...

— Istenem, milyen hideg a kezed! mondta Vronszkij.

— Megijesztettél — szólt Anna. — Egyedül vagyok és Szerjozsát várom. Sétálni ment s erről kell jönniük.

De annak ellenére, hogy nyugodt iparkodott lenni, az ajka reszketett.

— Bocsásson meg, hogy eljöttem, de nem tudtam úgy eltölteni a napot, hogy ne lássam — folytatta Vronszkij franciául. Mindig így beszélt, ha el akarta kerülni az oroszul rendkívül hidegen hangzó önt s a félelmetes te-t.

Mit bocsássák meg? Boldog vagyok.

— De vagy beteg vagy bánatos — folytatta Vronszkij, el nem engedve a kezét s feléhajolt. — Min gondolkozott?

— Mindig ugyanazon — mondta Anna mosolyogva.

Igazat mondott. Akármikor, bármely pillanatban kérdezték volna, hogy min gondolkozott, nem lett volna hiba a válaszában: — ugyanarról, a boldogságomról s boldogtalanságomról. Most például, amikor meglepte, miről is gondolkozott? Éppen arról, hogy másoknak, Betsynek például (ismerte a világ elől titkolt viszonyát Tuskeviccsel) miért volt mindez olyan könnyű, neki meg annyira gyötrelmes. Ez a gondolat most bizonyos okból különösképp gyötörte. A futtatásokról kérdezte Vronszkijt. Vronszkij felelt; de látta, hogy izgatott, próbálta elszórakoztatni s a legközvetlenebb modorban, részletesen beszámolt neki a verseny előkészületeiről.

ő, az asszony. E hírre tízszeres erővel érezte annak a különös, rá-rá támadó undornak a rohamát, ugyanakkor azonban azt is belátta, hogy a krízis, amelyet óhajtott, itt van — nem lehet tovább titkolózni a férj előtt; így vagy úgy, minél előbb meg kell bontani ezt a természetellenes helyzetet. De Anna izgalma testileg is átterjedt rá. Ellágyult, alázatos pillantással tekintett rá Annára, a kezét csókolta, fölállt s hallgatagon járt föl-alá a teraszon.

— Igen — mondta elszántan odalépve hozzá. — Sem én, sem maga, egyikünk sem tekintette játéknak a viszonyunkat s a sorsunk ezzel eldőlt. Föltétlenül véget kell vetnünk — mondta körülnézve — a hazugságnak, amelyben élünk.

— Véget vetni? De hát hogy vessünk véget, Aiekszej? — mondta Anna csöndesen.

Megnyugodott már s arcán gyöngéd mosoly ragyogott.

— Hagyja ott a férjét s egyesítsük az életünket.

— így is egy — felelte Anna alig hallhatóan.

— Igen, de egészen, egészen.

— De hogyan, Aiekszej mondd meg, hogyan? — kérdezte szomorú mosolylyal. — Van kivezető út az efféle helyzetből ? Nem vagyok felesége az uramnak?

— Minden helyzetből van kivezető út. Csak el kell szánnunk rá magunkat — mondta Vronszkij. — Minden jobb, mint az, amiben élsz. Talán nem látom, hogy gyötör minden, a társaság, a fiad, az urad?

— Ah, az uram, az nem — mondta Anna gúnyos mosollyal. — Nem ismerem; nem is gondolok rá. Nincs.

— Nem beszélsz őszintén. Ismerlek, miatta is gyötrődsz.

— De hisz ő nem is tud róla — mondta Anna s hirtelen ragyogó vörösség öntötte el; arca, nyaka, homloka elvörösödött s a szégyen könnye ült ki a szemébe. — Ne is beszéljünk róla.

7