Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-07 / 36. szám
MIKOLA ANIKÓ A k ö lté s z e t e lté k o z lú s a Hajdan nem egyé volt: mindenkié. Igen, a költészet hajdan nem egyé volt, mindenkié, akit a mezőn talált a reggel, aki kaszával járt a rendek ellen, aki megmerítette a csordakút vizét, aki rovással számlálta jószágait, aki vásznat szőtt, képet írt, s faragott asztalt meg koporsót szépen, mívesen. Hajdan nem egyé volt, mindenkié, aki meséink őrzője volt, aki vígságban, búban énekre fakadt, aki kilenc sírról szedett kilenc rend füvet, aki időt jósolt a madarak szavából, aki nem puszta könnyel siratta halottját, de nagy fennszóval, ékes nyelvezettel, aki először mondta: ezerjófű és gímharaszt és varjútövis és árvacsalán és vérehulló fecskefű. Hajdan nem egyé volt, mindenkié. Most már csak néhány árva költő ismétli újra meg újra megátalkodotton, mint tücsök a gazban, hogy sótalan közömbös tölteléke időnk réseinek az a pár szó, amit még tudunk. Es ahogyan tudjuk, ahogyan mondjuk az már csak gipszből öntött mása a hajdani bronzveretnek. „A föld magánya a sivatag, s akár az, éppolyan meddő az ember magánya is." (Pablo Neruda) így igaz. De mindennél rosszabb és átkosabb a költészet magánya. Mert a költészet magánya a lélek sivataga, abban pedig benne foglaltatik minden eltékozolt erőnk, minden elherdált kincsünk, minden elfelejtett szavunk, minden el nem mondott mesénk, minden fel nem ismert értékünk, minden elvesztett méltóságunk. Hajdan nem egyé volt, mindenkié: Ágnesé, Istváné, örzsébeté. De az ő tüzűknek erőssége is elmegy lassan, kis idő múlva eltávoznak közülünk és akkor kié lesz? Lesz kire hagyniuk? örzsébet orrjj a porba ér már, az ó hátát is már csak az irgalmas halál fogja kiegyenesíteni. De örzsébet szájában még ize van a szónak. Az ö beszéde még keresetlen egyszerűségében is eleitől öröklött, ős-ösztönös költői beszéd. Különösen az emlékezés átélt pillanataiban: „Nagy erős kijó hevert a part alatt. Ez aszongya, csörgős kijó, ez aszongya, emillyen kijó. No akkor, aki vótunk erős gyerekek, botokval odamentünk és elrontottuk, összetörtük őt." Hallgatja-e még valaki örzsébet költői emlékezéseit? Aligha. Gyermekei nagy kockaházban laknak, unokái három nyelven sem tudnak egyetlen mondatot szépen végigmondani. „Élni annyit jelent, mint túlélni. Állatfajok tűnnek el életed folyamán, nyelvek mondják ki utolsó szavukat, s te élsz. Erdők lesznek füstté, s te túléled őket." (Lénárd Sándor) Ágnes az egyszerűség iránti nosztalgiával emlékezik vissza ifjúkorának ételeire: „A disznótoros vacsora az úgy vöt, hogy valamikor szerette nagyon a rokonság egymást. Bizony, nagy szeretet vót. Vót, úgy is, hogy két asztalra lettünk. Elő keminymagos levest ettünk. Aprítottunk a tányérba kenyeret, magának ki mennyit akart, arra meg rászedtük a levest, amibe benne főttek azok a jó bütykök... A fosztóknak meg szemes kukoricát főztünk. Nagy tóival oda levét elejikbe téve. Minő kedves vót az! „Bizony, akkor a dolognak élt a nép, nem az evésnek" hangzik el István bölcs szentenciája, miután a zsoltárok ékes nyelvén mondotta el a paraszti munka dicséretét. „Ó, mennyi tiszta dolgot mívelt az ember gyapjúból, fából, kristályból és kötélből, ó, mennyiféle remekmívű asztalt, lépcsőket és hajókat." (Pablo Neruda) Én is már csak néhány szívszorítóan szép mondatot őrzök — a hétköznapok e költőinek ajkáról származókat — és nem tudom mit tegyek velük, hogy megmaradjanak. Hogy megízleltessem kortársaimmal is, mint a kemencében sült kenyeret azzal, aki kétszersültön él. Bizony, szép lassan eltékozoljuk örzsébet, István és Ágnes költészetét, mert ők maguk nem rótták papírra, nem vésték kőbe, agyagba se égették bele, az utód emlékezetéből pedig kihull. Mert olyan rosta az, amin már csak a kő akad fenn. Az arany a homokkal és a vízzel együtt átfut rajta nyomtalanul. Meg kéne foltozni ezt a rostát. At meg átszőni a mesék, a mítoszok, a hagyományok és emlékek erős szálaival. A fát a gyökerei éltetik, ök adják át a föld erejét a törzsnek, a lombnak. Ha pedig eljön az ideje, kidől a fa és humusszá leszen, hogy táplálhassa az elhullajtott magból nőtt csemetét. És ez így megy tovább a természet szép rendje, körforgása szerint. Az az ember is boldog, akit eleven gyökerek kötnek még az éltető talajhoz, dédanyák és nagyszülők személye által. Ó, mennyi mindent tudnának még ezek a gyökerek felhozni az emlékezet mélyéből táplálékul a gyenge csemetének! Engedjük hót hozzájuk gyermekeinket, költészetet, magatartást, emberséget, méltóságot tanulni, hogy ez az ősi-szép körforgás meg ne szakadjon valamiképpen. Mert, ahol kipusztul a növényzet, ott meghal a föld is és sivatag támad, örökre és jóvátehetetlenül. í 10 Nagy László felvétele
