Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-31 / 35. szám
A. A. MILNE A szél hova fut. Senki meg nem mondja, mit senki se tud, hogy a szél honnan jön és hova fut. Szárnyal valahonnan nagyon sebesen, utol nem érem rohanva sem De ha sárkányomat elereszteném, napokig repülne az ég peremén. Aztán megtalálnám, ahol leesett, s tudnám, hogy a szél is odaérkezett. Akkor megmondhatnám, a szél hova fut. . . Hogy honnan jön, arról senki se tud. Vége Egyesztendős voltam, épp hogy elindultam. Aztán kettő lettem, épp hogy megszülettem. Három évet éltem. Én voltam? Nem értem. Négyesztendős múltam, s nem volt semmi múltam. Évem száma öt lett, nem volt bennem ötlet. De most hatéves vagyok, és okos vagyok nagyon-nagyon. így azt hiszem, ezt a kort már soha-soha el nem hagyom. Kedves Gyerekek! Lapunk 30. számában nyelvi fejtörőt közöltünk. Szavak megfelelő elválasztásával új fogalmakat kellett alkotnotok, s ezeknek az értelmét megmagyaráznotok. A legügyesebben a nyárasdi (ТороГшку) Kondé Barna oldotta meg a feladatot, s ráadásul még néhány további hasonló jellegű szót is leírt (korsó, fogás, félelem, merte stb.). Könyvjutalomban részesült még a lédeci (Ladice) Varga Csilla, aki a megfejtésen úgy játszott el a szavakkal, hogy a bennük rejlőket is leírta (Mar-a-bú, a-rab, arab; borz-alom, bor, lom stb.), valamint Vida Tibor kürti (Strekov) megfejtőnk. Többen szomorúan, de sokan biztosan örömmel búcsúznak a vakációtól. Mai számunkban arra kérünk benneteket, hogy a legkedvesebb nyári emlékeiteket rajzoljátok le, és küldjétek el címünkre: Nő szerkesztősége, 897 36 Bratislava, Martanovicova 20. C gyszer volt, hol nem volt, még az Öperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment egyszer az erdőbe, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszegelődik, hát jön egy lompos, lucskos, vagyis, ahogy arrafelé mondták: egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy üres zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki: — Te kisgyerek! Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal. — Nem adok bizony én, mert lerántasz. — Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál. Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál lógva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sirt, rítt; de bizony nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot, s ment vele hetedhét országon keresztül haza. Útközben elfáradt, letette maga mellé a zsákot, és elaludt ott helyben. Amint ezt észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával kihasította, a zsákot teletömte tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga meg odébbállott. Mikor a loncsos medve lölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest hazaleié. Egyszer csak szúrást érez az oldalán. Szisszent egyetkettőt, aztán azt mondja: — Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek! Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát. Azt mondja hát harmadszor is: — Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony megtürücsköllek! Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a tűröm-olaja, levetette a zsákot a válláról, s úgy megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé. Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös szülének: Eredj, te szülém, hordd ILLYÉS GYULA A loncsos A€kÚ medve tele a nagy üstöt vízzel, gyújtsd alá, melegítsd lel jól! No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erősen a katlan alá. Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belőle ki a diribdarab kő meg a szerbtövis, hogy szeme-szája elállt bele a medvének. — No, még így sohasem jártam I — mondja. Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kisgyerek már megint ott volt egy nagy körteián, ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy istenigazában. Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá. Azt mondja a kisgyereknek: — Te, kisgyerek! Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal. — Nem adok bizony én, mert lerántasz! — Dehogy rántalak, nem rántalak biz én, csak adjál! A kisgyerek szakított hát és lehajitotta. — Ó, te kisgyerek — mondja neki a loncsos medve —, nem azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét, a bécsi bicskáddal. Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a kisgyerek szakajtón egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé. A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de most már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert lélt, hogy megint elszökik a gyerek. Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemencét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kisgyereket megsüsse benne. Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt láradva, lefeküdt egy kicsit delelni. Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemencét majd összedőlt. Mikor már csak úgy szikrázott a kemence leneke, behozta a sütölapátot, és azt mondta a kisgyereknek: — No, kis szolgám, ülj föl erre a sütőlapátra! A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor talpra állott. — Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen! — Ö, kedves nénikém mondja neki a gyerek , nem tudom én, hogy kell rá lelülni, mutasd meg te előbb! Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint . ezt meglátta, hirtelenébe megkapta a lapát nyelét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemencébe, maga pedig nagy üggyelbajjal felmászott a kémény tetejébe. Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét. Tüvé-hegygyé tette az egész udvart, de nem találta sehol. Egyszer csak lelnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odafenn gubbaszkodik a kémény legtetejében. — Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek? — Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam. — A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de amint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztülszúrta, összeszaggatta a hurkáját, és meghalt. A kisgyerek pedig lejött a kéményből és szaladt, amíg csak haza nem ért.
