Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-31 / 35. szám
EMBER SZABÓ GYULA EMLÉKÉRE 5 Megrikojtom, édesanyám, jöjjön, nézze meg e ruhám, nézzen rivám e gúnyámra, fekszem a napnak ágyára, állok világ ablakába, ékkő kemény éjem ágya. Megrikojtom, édesanyám, egész világ árva hazám. Kizúgtak égő napjaid és kihűltek az évek, kerengenék emberek és szállanak népségek, kipörgetted őket sok csuda napodon, kincsesebb a sorsunk így és nekünk is rokon: bizony, aki bátor világot költeni, bátor bizony páva alakot ölteni, meg virágos formát: ékeset s ormótlant s torz fintorral kiköpni a sótlant. 7 A művész a megváltást, az emberiség bűneinek a magára vállalását éli át, ezt tartva a művészet feladatának. Nem bír belenyugodni a megmagyarázhatatlan ésszerűtlenségekbe, logikátlanságba,gonoszságba, melyek kínná teszik az emberi életet és pokollá a világot. A művész csupa kényszer, magányos ember a világ vásárán: az Emberért. S ne higgyék, hogy tudja: miért e küldetése. Éppen úgy nem tudja, mint létezését a Létezésben. Csinálja a dolgát, mert nem tehet mást, sem okosabbat, sem többet, sem jobbat. Mégis hinni kell. S főleg mert mégis élni kell! Hinni kell a zenében versben a formában, a színben. Mi lenne az életünk hiányukkal? Itt nemcsak az instrumentális zenére, a sorokba rögzített költeményre írásra, a 'formába, színbe öltözött képre, kőre gondolok. Hanem a fák mormőlására, susogására, a tenger robajára a vihar bömbölésére, a szirom sóhajtására... és ezek verses ritmusára, a változó színek és formák végtelenségére... Ez igen! Ezek fölfedezésére, ezek rezonanciájára az emberi szívben és értelemben... Az űrbe kilőve is meg kell tartanunk tiszta emberi áhítatunkat, rácsodálkozásunkat és megrendülésünket a kikutathatatlan előtt... és mégis keresve a kimondhatatlant, a lehetséges emberi kifejezést a művészetben, és igen, a tudományban is, közös intuíciók kimeríthetetlenségében. Mert minden változik, és minden állandó, mert minden hasonlít egymáshoz, és minden különbözik egymástól. És minden a hirdetett Egységhez tartozik. 9 a fél hold-szeme s fél nap-szeme ragyog: Valóban, egyetlen dobbanás itt minden, vallatnak éjjelek-nappalok! éjjel csillag keze koccan a kilincsen, . álmunkba vágyik osztozni a kincsen! Éjjek hold sugara sápad a bilincsen. A Minden és Semmi beszél azzal: aki holt. Régi és örök ügy — a szíved nyitva volt: eladó hát mindened, jaj, özönöl a gyémánt, a nagy időből vad valóság néz ránk, A mindentől rettegő: bátoroknak bátra! Nem léptél — hova is? — arasznyit se hátra! Kemény ábráidat az időbe fektetted, amint vagyunk, vagyunk egyre kevesebbek siratok posztóinak a mindenhatóságban, de keményen villogó egy-világosság van: kegyetlen kegyet oszt a történelem, két szép szemgolyódból süvít elevenen, házat, hazát, jövőt, vetíti a sorsot, jaj, a jövőt, amely boldog vagy nem boldog. 10 Valahogyan arról, aki köztünk voltál, beszélgetni arról, aki köztünk volnál, mondani és újra, aki köztünk lennél, hogy megint és újra nekünk megjelennél Jaj, de gyönyörű életünk és halálunk ez nekünk, szerszámainkkal a Napba belépünk, vésővel és lánggal, anyaföld, vallatunk s nyílik felkiáltó s nyílik kérdő szavuk. — Mer ezek együtt jönnek. Egy öregmama is van mellette, és ő hozza magával a gyereket is. Ez magának édesapja volt? (Az asszony): — Igen. — Mer lányának szólítja. De ki volt ott mellette négy, mikor a halála bekövetkezett? Mer négyet mutat, hogy négyen mentek oda hozzá, de má szólni nem tudott. (A férfi): — Én is ott voltam akkor, pontosan. — Itt fájdítja. Tudták, hogy mi volt a baja? Mer ide mutatja a fájdalmát, meg a fejére. (A férfi): — A betegségit nem nagyon ismertük. (Az asszony): — Nem szúrták meg. — Látom, látom, drága, de itt a mellét fogja, tuggya? A mellét fogja nekem, és így féloldalt van hajtva a feje. De ki vót ott, kettő? Ott, ahol a halála következett, ott? Kik vótak ketten, akik a halálát okozták, na, hogy úgy megértsenek?! (Az asszony): — Rokonai, gyermekei. — Mert azt mondja: LyányomI Drága gyerekeimI Mongyátok meg, hogy egy szó miatt keHett meghalnom? Azt mondták, hogy én kötekedtem, hogy én kezdettem észt el. Nem voltam hibásI Gyermekem, ne álljatok értem bosszút, mert sajnos semmi sem úgy vót. Mindenki megmosta kezét a halálomtól, és mindig csak engem vádolnak. Az élő eret vágták meg akkor, amikor engem megvágtak. Mingyár nem dőltem el. Akkor, amikor odaugrottak, fölemeltek, látták, hogy a vérem folyik. Fiam, köszönöm neked a segítségeteket. Csak az bánt, hogy a tárgyaláson mire mentek? Mit tudtok róla? Mér vót az a két ember, aki ellenem beszélt? És azt mondták, hogy én vótarn az oka mindennek. Engem már senki nem véd. — Lyányom, a családdal mi van? Anyád bírja még a terheket? S nem tudok belenyugodni, mert én még erre elkészülve nem vótam. Csak oda ne mentem vonal Sose bocsájtok meg önmagomnakI — Hogy köszönjem meg a virágokat, amit kihoztatok nekem? — Vejeml Egyszer ellentét vót köztünk. Nem haragszol rám? Bocsássatok meg nekem I Én magamnak nem tudok megbocsájtani. Ketten voltak és hátulról éreztem először a fejemen egy ütést. Tuttatok-e rúla? — tA Kérdezzenek, és válaszoljanak neki vissza, férfi): — Erről nem tudunk. Nem tudták, hogy a fejit megütötte? Ki volt mellette ott kettő? Ott, ahol megszúrták? Ketten. (A férfi): — Nem, az én apósomat nem szúrták megl — Most nem tetszik engem érteni, hogy mit kérdeztem? Ki volt, aki ott megütötte a fejét, mer így félódalra van dőlve? Nem látták őt meghalva? — Nem. — Mer ilyen kapkodva szedi a levegőt, ilyen nagyon nehezen beszél, és azt mondja, hogy ketten mentek oda hozzá, de már ő akkor szólni nem tudott. Megfúlt különben, mert vérkeringési zavart kapott, mer azt mondja itten, hogy a tüdejire vérrög ment, és megfúlt. Mer kettőt hörgött. Még valami két férfi fölemelte, a fejét dörzsölték, rázták, de szólni nem tudott. Érti? Mer én orrúi a percérűl beszélek, amikor hal megfele. De mikor most — inekciót adtak neki? Vagy mit csináltak vele? Mer azt mongya, mikor má megszúrták, 6 már akkor érezte. Mer azt mutatja, hogy mikor megszúrták, má akkor ű érezte, hogy ő má jobban nem lesz. Érti? Namost, ezt a szúrást, nehogy késsel gondoljanak mán, hogy szóval nehogy erre, ne gyilkosságra gondojjanak. Mer — ászt mondja — amikor megszúrták — aszondja, adták az inekciót, már akkor ő tudta, mer vénás inekciót kapott, hogy megfúl, hogy nem kap levegőt. És azt mondja, hogy így kapkodja a levegőt, de teljesen vér nélkül maradt. Különben enni nem tudott, mer nagyon be van esve az arca, és azt mondja itten, hogy ő saját magát okolja, mer sose kímélte magát. És azt mondja, ha hazamentek, a gyereket csókoljátok meg helyettem, hogy ne sírjon. — Fiatalember, maga mér vádolta egy időben az orvost a haláláér az apósának? (A férfi): — Én, az orvost?
