Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-08-17 / 33. szám

Johny, a „majomgyerek“, akit kilencéves korában Sri Lankában, a Tanganyika-tó mellett találtak.

VADON NÜTT GYEREKEK

ROMA alapításának legendája Romulusról és Rémusról szól, kiket hatalomra vágyó nagybátyjuk vízbe akart öletni. A szolgák nem teljesítették a parancsot, sorsukra bízták az ikreket, akiket egy nőstény farkas nevelt. Pásztorok akadtak rájuk a farkasveremben és idővel előkelő származásukra is fény derült.

A legendák gyakori hőse az olyan neves ember — Tarzan, Maugli; — aki állatok közt nevelkedett. A feljegyzések körülbelül ötvenöt hasonló esetet említenek, az első, tényekkel alátámasztott eset 1344-ből való, amikor a mai Svájc területén ráakadtak egy kisfiúra, aki farkasok között élt. A következő „farkasgyerekre" négy év múlva Bajorországban találtak rá. Idővel mindketten beleilleszkedtek az emberi társadalomba.

A francia Aveyronban 1797-ben fogtak el egy vadon nőtt kisfiút, akit a helyi süketnémák orvosa vett pártfogásba. A tizenkét éves Viktor az erdőben gyökereken és bogyókon élt, meztelenül, és csupán torokhangokat adott ki. Értelmi képességei néhány hónapos csecsemőével voltak azonosak, s csak a hosszú évekig tartó türelmes nevelés eredménye, hogy normálisan gondolkodó emberré vált.

A civilizációba került vadon nőtt gyerekek általában korán pusztulnak el. ^okan közülük képtelenek !►. -«szokni a „rabságot". Dei. ben 1954-ben akadtak rá egy négyesztendős kisfiúra, aki négykézláb közlekedett, nyers húst evett, és úgy lefetyelte a vizet, mint az állatok. Ramult nem tudták megtanítani beszélni és tizennégy éves korában meg is halt.

Szíriában 1961-ben került elő egy „gazellagyerek“, aki amellett, hogy látása és hallása kifinomult volt, óránként nyolcvan kilométeres sebességgel futott.

Tizenkét évvel később, 1973-ban Sri Lankában bukkant fel két „majomgyerek". A dzsungel sűrűjében lelték meg a tizenkét éves Tissát, aki majomülésben pihent, négykézláb ugrándozott, makogó és ugató hangokat adott ki. Figyelemre méltóbb volt azonban a kilencéves Johny, akit a Tanganyikató mellett fedeztek fel. Testét sűrű szőrzet borította — ami azóta már lekopott —, úgy viselkedett, mint a majmok, melyek közt élt, a fán azonban lassabban mozgott. A földön négykézláb közlekedett, s ma ugyan már két lábon jár, de még mindig bizonytalan, kissé ringó a járása. Beszélni még nem tud és ha csak lehet, az ételt két kézzel tömi a szájába. Kedvenc ételei a gyümölcs, nyers zöldségfélék, de megeszi a bab- és a rizskását is. Kék farmernadrágjában és kockás ingében kedves, szeretetreméltó jelenség, de a legkisebb felingerlésre dührohamban tör ki. Ilyenkor tör-zúz mindent, ami az útjába kerül és megfojtja az apró állatokat. Ennek ellenére az orvosok azt állítják, hogy Johny fejlődése jó úton, kedvezően halad. Szökési kísérleteit már abbahagyta, kezdi megszokni az embereket, a társaságot és érdekes módon jobban érzi magát a felnőttek, mint a hasonló korú gyerekek között.

Az orvosok bíznak benne, hogy ezt a szépen fejlett, vadon nőtt gyereket sikerül felnevelni, és egyúttal sok olyan tudományos érdekességre fényt deríteni, amit eddig az állatok közt nevelődött gyerekek életében homály takart.

Hogy miként kerültek ezek a gyerekek a vadonba, sok találgatásra ad okot. A tudósok úgy vélik, többségüket, mint fejletlen, életképtelen csecsemőt, esetleg értelmi fogyatékos kisgyereket a szüleik tették le az erdőben, hogy így megszabaduljanak tőlük. Az utóbbiakhoz tartozik az olaszországi Rocco is, akire négy évvel ezelőtt akadtak rá és azóta sem képes félig farkast, félig kecskét utánzó hangnál egyebet produkálni; bambán bámul az emberekre és mindenkit meg akar harapni.

Feltehetően olyan gyerek is akadt közöttük, akit a nyomorúságban élő szülők bíztak sorsára, hogy egy éhes szájjal kevesebb legyen otthon. De nincs kizárva, hogy egyet-egyet közülük a lakott területekre merészkedő erdei vadak loptak bele saját világukba, hurcoltak el prédaként és aztán érthetetlen módon nem marcangolták szét, hanem befogadták saját családjukba és együtt táplálták kölykeikkel.

Feldolgozta — jm —

A legutóbbi űrrepülés eseményei közül az egyik többször eszembe jut, mint a többi. .. Ellenőriztük, hogy hermetiküs-e a Szaljut—6 állomás és a Szojuz— 27 űrhajó csatlakozása, kiegyenlítettük a nyomást, kitárultak a beszállónyílások, és végül ott lebegtünk egymással szemtől szembe. A „túlsó oldalról“ Jurij Romanyenko és Georgij Grecsko mosolygott Vlagyimir Dzsanibekovra és rám. „Szervusztok, fiúk! Gyertek gyorsan, már nagyon vártunk benneteket!“ — kiáltották felénk, mi pedig egymás után „úsztunk át“ hozzájuk. Régi szokás szerint a vendégszeretetet jelképező kenyérrel és sóval kínáltak. Igaz, a „kozmikus cipó“ csak feleakkora volt, mint egy gyufaskatulya, s a sótartót sótabletta helyettesítette, de ilyen különleges helyzetben alább kell adni az igényeket.

Megöleltük egymást, majd fürkészőn néztük barátaink arcát. Csaknem ugyanúgy festettek, mint a Földön, de a súlytalanság hatása persze meglátszott rajtuk. A vér ilyenkor az ember fejébe tódul, és ez még egy hónapos űrrepülés után is megmarad. Ök ugyanezt figyelhették meg a mi arcunkon. Ettől eltekintve azonban a világűr nem változtatta meg barátaink szokásait, jellemüket, kedélyüket. Figyelmesen érdeklődtek hogylétünk iránt, hiszen tudták, hogy a Szojuz— 27 legénysége az új környezethez való alkalmazkodás nehéz időszakát éli. Ezután földi módra mind a négyen asztalhoz ültünk, rákönyököltünk, koccintottunk a találkozás örömére az üdítő italt tartalmazó tubusokkal és sokáig beszélgettünk a Földről, hozzátartozóinkról, barátainkról, átadtuk a számtalan üdvözletét, a leveleket, a kis csomagokat. Jura és Georgij jóízűen rágcsálta az almákat, melyeket hoztunk.

Újra meg újra felidéződnek bennem ezek a percek két okból is. Azért mert őszintén bámulom és tisztelem a ballisztika szakembereinek teljesítményét: miképpen tudnak megtalálni két parányi pontot — az űrállomást és az űrhajót — a végtelen térségben. Mint mérnök, persze megértem, de elképzelni nem tudom! És azért, mert a Szaljíit—6 állomáson tartózkodva felejthetetlen élményeket szereztem az űrállomás személyzetének életéről és munkájáról.

A legénység munkaképessége ilyen életrend mellett több mint három hónapon át töretlen maradt. Egy sereg orvosi, biológiai és technológiai kísérletet, új rendszereket és műszereket próbáltak ki, tanulmányozták bolygónk természeti erőforrásait, csillagászati, geofizikai és egyéb kutatásokat végeztek. Azonkívül a prózaibb dolgokat is teljesíteniük kellett: áthordták a rakományt a látogatóba érkező űrhajókról, s kivált az első automatikus teherszállító űrhajóról — a Progressz—1-ről.

A jó erőnlét megőrzése céljából űrhajóstársainknak pontosan meg kellett tartaniuk az orvosi utasításokat, a földi nehézkedési erőt helyettesítő terheléses öltözékekben végzett tornától az „űrsportpályán“ való huzamos ideig tartó edzésekig. Georgij Grecsko a „futópályát“ kedvelte jobban. Jurij Romanyenko viszont szívesebben taposta az űrkerékpár pedálját. Az edzést addig folytatták, amíg bele nem izzadtak. A verejték azonban nem csöppenként ütött ki rajtuk, mint a földi viszonyok között, hanem egyenletes rétegben csillogott az arcukon, egész testükön. Sőt a „kerékpározás“ után Jurij mellén egész kis' tócsa keletkezett. A sportolás biztosította, hogy a több mint negyedéves űrrepülés folyamán megőrizzék testi és lelki egyensúlyukat. De ez persze nem csupán a sportolás eredménye.

Az előző repülések tapasztalatai nyomán jelentősen megváltozott az űrhajósok táplálkozása: az étrendet újfajta konzervekkel, gyümölcsökkel, mustárral, tormával egészítették ki. A vendégek is sok ilyet vittek nekik. Az űrállomáson olyan kísérleti fürdőberendezés is működött, amely lehetővé tette, hogy elég kényelmesen tisztálkodjanak a súlytalanság állapotában. A testi erőnlét megőrzésén kívül a lelki szükségletek kielégítésére is nagy gondot fordítottak. A már említettek mellett hadd mondjam el, hogy a Földről kapott küldemények között a Romanyenko és a Grecsko családról készült képmagnófelvételek is voltak. Esténként derekasan üzemelt az állomás képmagnója. A Földről jó néhányszor „kívánságműsort“ közvetítettek a végtelenben keringőknek.

Mindez természetesen megszépítette a hétköznapokat, amelyek a látogatók érkezése alkalmával valóságos ünnepekké váltak. Társaink elbeszéléséből azóta arról is értesültünk, hogyan folyt le a Szojuz—28-on utazó első nemzetközi legénység látogatása.