Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-10 / 32. szám
Ha kinyílik a gyár] 'S чи > 2 Ю I V N И < Két munkásasszonnyal találkoztam legutóbb. Egyikük még dolgozik, a másik már nyugdíjas. Anyagiakban nem szenvednek hiányt. Találkozásunk első mondatai kétkedést hordoztak: .Miért? ... Nem tudok én már semmi érdekeset." Mondatok, amelyek után, mint felhúzott zsilipből a víz, megáradt az emlékezés. A búcsúzás után elém tárult sorsukon gondolkodtam. Élő-e munkánkban az általuk elvállalt erkölcsiség, az önmagukkal szemben gyakorolt szigor, a mások sorsáért érzett felelősség? Hordozza-e munkánk, életmódunk az általuk elképzelt jegyeket? Kérdések, amelyekre tőlünk — Olyan egyformán voltunk... elesettek éhezők — emlékezik Boros néni. várják a feleletet. 1. A hosszú munkaasztal mellett három asszony ül. Előttük forgó acélkorong, és a festésre váró zománcozott fedők, teáskannák garmadája. Először a sugárirányban elhelyezkedő mintákat festik fel, majd a felpörgetett acélkorongon meghúzzák az edények összefüggő körcsíkjait. Igényes külföldi megrendelők mintáit, hibátlanul, évtizedes begyakorlottsággal. Kollár Mária ecsetvonásait európai és közel-keleti országokban őrzik a teáskannák, lábasok, fedők. Mielőtt a „dekorba“ került, a zománcozó más részlegein dolgozott. Tizennégy évesen kezdett dolgozni az akkor Változásoknak, sztrájkoknak, sorsfordulóknak, beteljesedő álmoknak volt tanúja a füleki gyár. Kollár Mária ecsetvonásait európai és kőzel-keleti országokban őrzik a teáskannák, lábasok, fedők. .nég Sfinx néven ismert füleki (Fi- Takovo) Kovosmaltban. Egyike volt azoknak, akikről Bányai Pál, a Magyar Nap 1936. augusztus 9-én megjelent számában az alábbiakat írta: „Tizenöt évesnek mondott, tizennégy éves gyermekek keresnek heti 48 koronát, ebből még tíz koronát a heti vasúti jegyekért kellett fizetniük.“ Egyre kevesebben vannak már a zománcozóban, akik átélték azokat az esztendőket. — Édesapám magyarázta meg akkor, mi is az a sztrájk. Az idősebb asszonyokkal gyülekeztünk a gyár előtt. Később aztán hasznunkat is látták. Kevésbé volt feltűnő, ha gyerekek hozták-vitték a híreket a Vöröskőn tanyázó sztrájkolóknak. Mi, gyerekek az idősebbeket figyeltük. Albert Józsefet, Teleki Ferencet, Nagy Istvánt, Boros Máriát, Hulisák Lászlót. Tőlük tanultuk, hogyan harcoljunk jövőnkért, mai életünkért. Közöttük nevelkedtünk ilyenné. Az 1936-ban kirobbanó sztrájk mindennek a teteje volt. Az elviselhetetlen nyomor, a kizsákmányolás a tetőfokára hágott. A gyárban Hulita, az igazgató olyan rendszert épített ki, hogy nemcsak az időnket, arcmozdulatainkat, szavainkat is számon tartotta. Minden szervezkedést el akart fojtani.. Jól fizetett besúgói voltak, akik még az elkeseredés sóhajait, káromkodásait is jelentették. A sztrájkban kétezren vettek részt. Az ilyen egységgel szemben tehetetlen volt, a fizetett sztrájktörőkkel dolgoztató Hulita. Meg aztán mi sem hagytuk a magunkét. Kövekkel, parittyákkal támadtunk rájuk. Akkor tanultuk a dalt: „Ha kinyílik a gyárkapu, csikorog a sarka, Megtudja a sztrájkőrségünk ki megyen be rajta, Ezt a kaput úgy őrizzük, mint az aranybányát, Sztrájkőrségünk meg is tudja, ki teszi be lábát.“ Ez fontos volt, hogy a sztrájk eredményes legyen. Az ezt követő esztendők már így teltek el. A vezetőinket kitették az utcára, mert a tárgyalások alatt nem sikerült őket lepénzelni. Harmincnyolcban leégett a gyár, és egyszerre százakat eresztettek szélnek. Akkor a gyerekek és az asszonyok voltak az elsők, akik útilaput kaptak. így kerültünk az építkezésekre, majd egyre rosszabb lett a helyzet. A háború, a szörnyűségek ... ezt inkább nem emlegetem. A felszabadulás után visszakerültem a gyárba. Azóta egyhuzamban itt dolgozom. Az utolsó mondat több mint harminc évet foglal magába. Változások, sorsfordulók, beteljesedő álmok, megérdemelt elismerések jelzik ezeket az esztendőket. Ezekre emlékezve gyorsul a szív, mozdul a kéz. A felpörgetett korong fölé hajló asszony szemében megáll a múltba világító fény. A munka kettős ritmusa megvédi az elérzékenyüléstől. 2. — Februárban betegedtem meg Azóta hol felkelek, hol visszafekszem. A nyolcvanharmadikat taposom ... Ha lefekszem, azt várom, hoev felkelhessek. Akkor meg elfá-
