Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-03 / 31. szám
MAJTÉNYI MIHÁLY щ щ NÜLÖnÖS njnnOEN A gyerekek telefirkálták a falat; az ördög bújt beléjük akkor délután, mind csupa zörgő csontú, szakállas figurát pingáltak, -Don Quijote-i különös képeslap alakjait. A legkisebbik szorgalmasan járt a nyomukban, ő betetőzte a művet: pipál rajzolt nemcsak a szakállas lovasok, hanem még az oroszlán szájába is. S a pipa bodor füstfelhői ott keringtek a szürkéskék falon. Mint egy furcsa, rossz álom, olyan lett a szoba sarka. Később kijózanodtak az alkotás különös bódulatából, és ijedten vakarni kezdték a festést. Piszkos feketeség támadt a vakarás nyomán, csak a kis Róbert füstkarikái és pipái, azok maradtak lebegő, ijesztő öncélúságukban mélyen a festék alatt. A fodrozó karikákat hiába vakarták kenyérhéjjal. Plasztikus, háromdimenziós munka volt ez, nem segített semmi a dolgon: a kemény pofon és a verés elkerülhetetlenül előrevetelle árnyékát. Megbújtak az ágyban. A fáradt ember, az apjuk, amikor későn este hazajött, Kati néni áhítatos sóhajtásait hallotta csak: úgy zúgtak a sóhajtások a félig terített asztal meg az odakészített vacsora fölött, mint az induló szélvész első jelei a nagy vizek tükrén. — Mi van? — kapta fel riadtan a fejét, de nem jött egyenes válasz a sóhajtások nyomán, csak olyasmi, hogy „a tűz égesse meg, aki azt a szenesplajbászl a házba hozta“. Az ember beleszúrta villáját a fasírt húsba, felnézett a tányér mögül. — Szenesplajbászt? — csak ennyit morgóit kérdőleg maga elé, aztán átpislogott a másik szobába a gyerekek ágya felé. És megint vissza az öregasszonyra. Onnan meg körül a szobán, de minden rendben valónak látszott. — Szenesplajbász? — kérdezte most már türelmetlenül, és akkor Kati néni önkéntelenül odapislogott a sarokba, a rajzok helyére. Elárulta magát. — En mondtam azt a plajbászt.. . most lássa, ni, a falat. Majd pengáltatni kell, ajaj, s az nem olcsó — tette hozzá sóhajtva. így került a szobafestő a házba, negyednap. Füttyös kedvű, vidám legény volt, sok csöbör közt kétlábú hosszú létrán sétált fel-alá. Fején újságpapírból készült csákó hetykélkedett. A foltokat a sarokban, a rajzok nyomait — a dörgölés okozta pacákat meg a kis Róbert belekarcolta füst bodrait — összehúzott, szakértő szemmel vizsgálgatta előbb. — Oszt mit rajzoltatok? — szólt cinkosan a gyerekek felé. Azok ott lapultak hárman, bámulták a csákós embert bizalmatlanul: nem lesz verés megint, nem lesz verés ebből is? De megoldódott hamar a nyelvük, cserfelve mondták el. az együgyű mesét valami képeskönyv lapjairól. Igen, azt szerették volna ők a falra rajzolni, de jaj — mondta a kislány —, tudja a bácsi, milyen buta ez az Imre? Ö látta a képeskönyvet a kirakatban, és azt hiszi, hogy fel bírta rajzolni a mesél? Nem bírta, és én segítettem neki, és akkor majdnem egészen szép lett, de jött az öcsém, és pipákat rajzolt még az oroszlán szájába is, és olyan nevetséges lett... S le kellett törölni az egészet, mert este lett, s jött a Kati néni, és kikaptunk .. . A szobafestő pislogva nézett le onnan a magasból a létra tetejéről. Arrébb lépett egy-kettőt a létra gólyalábaival, úgy kérdezte aztán: — Hát mamátok nincsen? — Van — mondta a copfos kislány, s ez úgy hangzott, mint egy ijedt sikoltás —, van! — Van — pötyögött bele a piparajzoló Róbert is —, csak kiment a temetőbe, de visszajön ... A csákós ember most a nagyobbik fiúra nézett, mintha onnan várna magyarázatot. De az lesütötte szeméi, s csak nagy sokára pislogott egyet bátortalanul a létrás emberre, mintha hunyorítana a tekintete. Aztán ráripakodott a kis Róbertre: — Hallgass, te buta! A füttyös, vidám szobafestő most nem fütyült, csak hunyorgott. Lopva nézte a gyerekeket, talán azon tűnődött, amit ez a copfos kislány mondott, hogy miért is olyan nehéz a mesét felrajzolni. Vágj’ talán éppen a kis Róbert szavain a temetőről. . .. Már csak egy fal volt hátra, de a szobafestő egyre komorabb lett. Most ért oda a mesék sarkához, meggrundirozta előbb a foltot, aztán játékosan járni kezdett a keze. Előszedett egy vékony ecsetet — a keze egyre sebesebben mozgott —, valami pirosat kevert közben az egyik vödörben. S nézd csak, jaj, nézd csak, hát nem ember az ottan lóháton, amit felpingált! Ügy, ahogy a mesében, éppen, háttérben egy oroszlán, kitátott szájjal vágtat a fenevad. Ö, jaj, jaj, s az olt a telihold, nézd csak, a mese! A bámuló gyerekek egyre közelebb jöttek: hiszen ez az ő meséjük, éppen, amit tegnap a szenesplajbásszal elkezdtek, s amihez Róbert a sok pipát rajzolta, a lovas, a ló, de még az oroszlán szájába is... De most nem volt pipa a szájukban: a lovas ember vágtatott, az oroszlán követte, és ott látszott távol a hold fényében az erdő. amely a menekülőnek védelmet nyújt. Ó, jaj, hiszen ez az ő meséjük ott a falon — a csákós ember meg csak hunyorgat feléjük, mintha évődne velük: tetszik mi? Készül a mese az ő falukra éppen, örök időkre. Ö, jaj, mit szól majd ehhez Kati néni, hogy a pengáló ember mesét rajzol a falra, pedig olyan sokat kell fizetni neki, hiszen a legbutább, a Róbert sikongott most örömében, a másik kettő meg csak nézte ámulva a tárulkozó csodát. S akkor a csákós ember az egészet keretbe tette: piros keretet rajzolt körül, s eltávolodva, percekig gyönyörködött művében. Mikor kigyönyörködte magát, hirtelen odalépett a festékes csöbörhöz, ahhoz, amelyben a kékes-szürke meszes oldat csillogott. De mielőtt bemártotta volna a széles ecsetet, szájára tette bal kezét:- Pszt! S mázolni kezdte a negyedik falat is. Mikor odaért a képhez, hátrafordult a gyerekek felé: — Most leeresztjük a függönyt szépen. S átmázolta szürkéskékkel az egészet. Róbertnek sírásra görbült a szája, a papírcsákós ember azonban a fejére tette a kezét, és suttogott neki: — Ott van az egész a függöny mögött. Látjátok? Ott van a ti mesétek, de ne szóljatok senkinek. Talán, ha jók lesztek, egyszer eljövök megint, és félrehúzom a függönyt. S akkor megint a tiétek lesz a kép, a mese. Róbert szipogott, könnyei aláperegtek, és felcsukló dadogással kérdezte: — De ugye, az oroszlán nem eszi meg az embert? A papírsapkás azonban vállát vonogalta. Mintha azt mondaná, hogy azt már ő sem tudja, mi történik ott a függöny mögött. Majd egyszer, ha jók lesznek, s ő eljön megint a függönyt félrehúzni, talán az is kiderül. Addig azonban: pszt! S úgy ment ki, fütyörészve, létrával a vállán. A pénzeket, amelyeket a konyhából előbújt Kati néni keservesen eléje guberált, megköpdöste, aztán kilépett az ajtón. Papírcsákója elhúzott az ablak alatt, füttyszavát még hallották egy darabig az utcáról, aztán csönd lett. A gyerekek ott gubbasztottak szorosan az ajtó mellett: csak azt az egy falat nézték örökké. Ök tudták, hogy az a szürkeség ott függöny csupán, mögötte ott él a kép, a mese, de pszt, erről hallgatni kell, nehogy verés legyen megint... — Csak anyunak fogjuk megmondani — súgta a kis Róbert —, neki megmondjuk, ha visszajön a temetőből. A másik kettő, a nagyobbak, csak bámultak maguk elé az egyre növő alkonyaiban. hogy halottról akar beszélni, vagy nem akar halottrúl. Millió ember van olyan, hogy: De én az édesapámmal akarok beszélni. Mondom: Kérem, maga nekem azt mond, amit akar, ha én nem látom, nekem maga hiába mondja. És nem tudok helyette beszélni. Hát én minden embert úgy látok, abba az állapotba, ahogy meghal. Nem úgy, ahogy eltemetik! Abba az állapotában, ahogy meghal, abba a stádiumába, abba a korába. Ha ötven évvel ezelőtt meghalt húszévesen, én húszévesen látom. Megáll az idő! Már fiatal asszony voltam, húszéves, akkor, amikor volt egy látomásom, amit talán most annak nevezek. De annak idején nem tudtam annak nevezni, mert el se tudtam képzelni, hogy az micsoda. Amikor egy alkalommal rosszul lettem, azt hittem, hogy amit én látok, mindenki látja. És szinte kétségbeesöen voltam, mikor láttam véres embereket. És amikor ez jött, két éven keresztül, én minden, szinte minden nap rosszul voltam. Mindennap ilyen rosszullétek jöttek rám. Hol vitt a mentő, hol hozott a mentő, szinte abba az évbe minden pénzünket az orvosnak fizettük, hogy állapítsák meg, hogy ez honnan jött, vagy miért van? Mer én soha olyan könyveket nem olvastam, ilyenekről soha nem beszéltem. Sőt, ha valakitől hallottam valamilyen babona dolgokat, nagyon féltem. De Putnok történetében mindig csak azt mondják, hogy már a jósnő nélkül el se tudják Putnokot képzelni, mer ha valahol váltsák az ország bármelyik területén Putnokon a jegyet, többek között ez, magam is meggyőződtem: Záhonyba voltam vendégségbe, s váltom a jegyet, Putnokra kérek. Azt mondja nekem a pénztárosnö: Maga is a jósnöhöz megy? Mondom: Én nem, mer pontosan én vagyok a jósnö. Hát szegény annyira megijedt, hogy a bélyegző kiesett a kéziből, rámnézett: Hát az lehetetlen dologi Hát egy egész öreg asszont képzelt élj És mondtam, olyan nevetségesnek tárcsák magukat az emberek. Itt a piaci viszonylatban - minden piacra le szoktam menni, és utánam fordulnak az emberek: Ez a jósnő! Persze, hogy én visszanéztem egy esetben és rászólok, két asszony ott megáll és mutassa: Mondom: Ugye milyen érdekes vagyok? És úgy elszégyellték szegények magukat. Mondom: A homlokomra van talán Írva, hogy mindenki ismeri, hogy ki a jósnö? Na, hiszen ezen nincs mit beszélni, mer énhozzóm annyi ember jár naponta is, hogy egy embert könnyű megismerni. Mikor például a lányom menyasszony lett, hát rettenetes szenzációt kevert, hogy na, a jósnőnek férjhez megy a lánya! Hogy én, ki tudja mit s milyen staférungot vagy mit adok a lányomnak! Hát semmivel se adtam különbet, mint egy másik ember. Még csak külföldi dolgokkal se láttam el, mint ahogy állították, hogy milyen külföldi staférungokat raktam bele. És bent voltam az orvosnál - akkor is az idegeimmel volt probléma -, és mesélik, hogy: A jósnő lányának Kennedyné küldte a menyasszonyi ruhát! De hogy milyen menyasszonyi ruhát küldtek neki! S visszanéztem, s megkérdeztem tőlük, hogy honnan szedték ezt a hülyeséget? Hát azt mondja, hogy: Ugyan ne mongya mán, mer Kennedyt azelőtt ölték meg, és akkor azt mondja, hogy hisz Kennedyné ki akarta magát vitetni Amerikába, hogy megmondja, hogy ki a férjének a gyilkosa! Azt elmosolyogtam magam és mondom neki, hogy hát azér semmiképpen nem kellett volna Amerikába kimenni, hogy megmondjam, hogy ki a gyilkosa, de mondom, csak azt mondják meg, hogy honnan szedték ezt a marhaságot? Azt mondja, hogy ne tagadjam, mer úgyis tudja mindenki. Hát, mondom, nahát, ha ne tagadjam, én meg megmutatom a csekken, ahonnan jött, a csomagszállítón, hogy Kanadábúl jött a menyasszonyi ruha. Mer az egyik ismerősünk küldte. De nem Kennedyné küldte. Mondom, de azér Kanada meg Kennedyné mégiscsak kettő! Hát azt mondja, hogy persze, aszongya, mer maga mindent letagad, mer mondják is, hogy semmit nem mond meg éppen úgy, mint mikor toldta a házát, ászt a kőművesek kibontották a sok pénzt. Hát persze, hogy én azt már elnevettem magam. Azt mondtam hogy: Nahát, én tudtam, hogy logikus (értsd: laikus - M. D.) emberek is léteznek a földön, de hogy ennyire valaki az értelmet nem fogja fel, hogy ha én épitkezek, elfalazom a pénzem, de megvárom, hogy a kőműves szedje ki belőle. Hát mondom, még nekem soha nem volt annyi pénzem, hogy az elfalazásra került volna. Mer akkor, amikor az ember tényleg, szóval a férjem bányászember volt és két gyerekünk volt, nagyon sokat dolgoztunk! Annyi pénzt sose tudtunk összerakni, hogy nem tudom én, még arra is kerüljön sor, hogy elfalazzam. Mer én azt úgy rájöttem arra, hogy fölöslegesen vitázak az emberekkel, mert ők úgyis, a maguk célját viszik és úgyis csak azt, szemembe is megmondják, hogy olyan Putnokon nincs mind én, például a férjemnek a bányába, az első férjemnek milliószor elmondták, hogy annyi pénze nincs Putnokon senkinek, mint neki. (folytatjuk)
