Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-07-27 / 30. szám

D. KOZMA ELZA A kisgyerek reggeli óta játsza­dozott az udvar alsó végében, a favágítónál. Házat, istállót, pajtát épített szép simán illesz­kedő fahasábokból. A falakkal jól elboldogult, de igen nehéz volt a tetőket összeszerkeszteni: valahányszor a legutolsó darabo-SZABÖ ISTVÁN Az a délelőtt kát rakta föl nagy vigyázattal, akkor omlott le az egész, Jancsi újra hozzákezdhetett. Türelmét még nem veszítette el. Csakhogy a fejében egy monda! motoszkált, amit tegnap este hal­lott már félálmában: — Meg­elégelte otthon és elszegődött kocsislegénynek. — Szülei meg a nagyanyja beszélgettek valaki­ről, egy nehéz sorsú emberről, akit Jancsi nem ismert és a ne­vét sem értette a kiságyból. Ta­lán Miklós volt, vagy Mihály? A gyerek faggatta ma reggel a nagyanyját, hogy mi volt a neve annak, aki kocsislegénynek sze­gődött bánatában, és hol van a családja. — Nincsen már azokból a köz­ségben — mondta nagymama. — Kipusztultak. Nem volt rajtuk az Isten áldása, amiért azt a sze­gény Mihályt elüldözték hazulról — Az a Mihály meg hol van? kérdezte a gyerek. — Szegény, az elesett Szerbiá­ban. Régen, Akárhogy is volt, de Jancsinak most, építkezés közben is az az utoljára hallott mondat járt az eszében: „Megelégelte otthon és elszegődött kocsislegénynek." Jancsi a lélegzetét is vissza­fogta, úgy rakta föl a pajta me­redek tetőzetét, ám megbillent egy hasáb és megint összedőlt az egész építmény. KICSIK ÉS NAGYOK Az elsős Marika osztálykirándu­lásra készül. Kitárja a ruhás­­szekrény ajtaját, válogat. Anyu, föl vehetem a kéket? — Nem! Erről ne is álmodj. Ebben kirándulni?! — csapja össze a tenyerét anyja, és vissza­akasztja a ruhát. — Akkor melyiket? — tologat­ja a vállfákat a kislány. — Jaj, ezt, ezt úgy szeretem — szedi elő a fodros, piros pöttyöst. — Ugyan kérlek, ezt ki kell vasalni — veszi ki azt is a ke­zéből a mama. — Ne vacakolj annyit, itt a rövid nadrágod meg ez a trikó, fölkapod és kész. — De én nem akarok nadrág­ban menni! — dacol a kislány. Miért? Mert akkor nem látják, hogy kislány vagyok — görbül le a kis száj. — Ugyan, már hogyne látnák! Szép hosszú a hajad — simogat­ja meg anyu a szőke fejet. — Te, Mari — szól közbe nagy komolyan Zsóka, a kicsi. — Tu­dod milyen jó nadrágban? Abban mindenhova leülhetsz, futkároz­hatsz. — No látod — kap rajta a ma­ma is. — És a bugyidat sem látja meg senki. — No és? — néz anyjára kerek, csodálkozó szemmel Marika. Akkor mi van? Az iskolában, a WC-ben, amikor a tanító néni nem látja, bejönnek utánunk a fiúk, azt mondják, hogy emeljük föl a szoknyánkat, és akkor úgyis megmutatjuk a bugyinkat. — g-SZERETNÉK RÁTALÁLNI Negyvenöt éves, elvált mezőgazdasági technikus ezúton szeretne komoly szándékkal, becsületes, szolid nővel megismerked­ni negyvenhét éves korig. Jelige: „Barátság“ Huszonhárom éves, 160 cm magas liatalember, aki most tölti utolsó katona­évét, társaság hiányában ezúton szeretne becsületes értelmiségi lánnyal, vagy józan életű elvált asszony­nyal megismerkedni hu­szonnégy éves korig. Ka­landorok kíméljék, mert már kétszer nagyon csa­lódott. Szereti a termé­szetet és a modern tánc­zenét, szeret olvasni, tán­colni. Csakis őszinte lány vagy elvált asszony fény­képes levelére válaszol, aki szintén szeretetre és boldogságra vágyik, úgy mint ő. Egy gyermek nem akadály. Nyugat-Szlovákiá­ból, vpgy Magyarország­ról jelentkezzenek. Jelige: „Hol van a bol­dogság“ Tizennyolc éves, 168 cm magas, szőke hajú, falun élő lány házasság céljá­ból ezúton szeretne vi­dám, intelligens fiúval megismerkedni huszon­négy éves korig. Fény­képes leveleket vár a nyugat-szlovákiai kerület­ből. Jelige: „Ügy várlak én" Szülőknek nevelésről — Ma sokkal nehezebb szülőnek lenni, mint azelőtt! — kiált fel nem egy édesanya. Igaza van: nehezebb, hiszen a történelem folyamán alig volt példa ilyen rohamos, robbanás­­szerű változásokra, tudományos, tech­nikai, kulturális fejlődésre, mint ami­lyent ma élünk át. Ez tőlünk, fel­nőttektől is folytonos haladást, alkal­mazkodást, személyiségünk és érték­ítéletünk, szokásaink számos vonásá­nak megváltoztatását igényli. Más az ifjúság is, amely ebben a társadalom­ban nevelkedett. A múlt számára már történelem; a sokféle társadalmi ha­tás révén pedig művelődési igényei, tájékozottsága nagyobb, mint a múlt­ban. Az iskolai képzés kiterjedettsége ezzel szemben azt eredményezi, hogy a fiatalok később kapcsolódnak be a termelőmunkába, mint régen, bár szellemi és fizikai fejlődésük meg­gyorsult. Megváltozik a család is. A nő keres, és egyenjogúságával átalakul a házas­társak egymáshoz való viszonya, az egész családi életvitel; a mai szülő­ket ezer szál köti a társadalmi élet­hez. A mai gyermekek okosabbak, őszintébbek, bátrabbak és kritikusab­­bak, mint régen, — nem lehet már úgy nevelni őket, mint ahogyan min­ket neveltek! Csakhogy a családok nézeteiben, szokásaiban, nevelési el­veiben ma még egyszerre hat a régi és az új; a felnőttek gondolkodásának fejlődése sok tekintetben elmarad az élet- és a társadalmi körülmények változása mögött, — de ők nevelik az ifjúságot. A családban alapozódik meg a gyermek érzelmi élete és biztonság­­érzete, a közösségbe való beilleszke­dési líépessége, munkaszeretete — egész jelleme. A lélek itt tölti „inas­éveit“. Ügy jó, ha minden egyéb ne­velő hatás erre épül. A családi ne­velés értéke nem pótolható még az ifjú számára sem; jelentőségét nem csökkenti az sem, hogy társadalmunk minden eddiginél jobban segíti a szü­lőket a gyermeknevelésben. Az a kí­vánatos, hogy a családi nevelés és az intézményes nevelés ne helyettesítse, hanem kiegészítse egymást. A családi nevelés váljék tehát tisz­tázott, megértett cselekvéssé, mert a korszerű nevelés alkotás, és az alko­táshoz tudatosság kell. A nevelés folyamatában önmagunk is átalaku­lunk: növekszik felelősségérzetünk, sajátos érzelmekkel gazdagodunk. Ta­nulnia, önmagát művelnie kell tehát minden anyának és apának. Mindkét szülőnek egyformán! Dehát vannak-e jól nevelt gyermek­re jellemző vonások? Vannak. Az ilyen gyermek egészséges, vidám, bol­dog és nyugodt. Elmélyült figyelem­mel és gazdag tartalommal tud ját­szani; érdeklődik a világ, a körülötte folyó élet iránt; szüleihez ragaszko­dik, de nem csüng örökké rajtuk. Mi teszi a gyermeket ilyenné? Az ABBA együttes Anafrid, Benny, Björn, Agnetha 1974-ben találkozott. Addig is ezen a pályán jártak, a könnyűzenét művelték, csak kisebb sikerek­kel — pontosabban: sikerek nélkül. Aztán egyik napról a másikra kénytelen volt meg­ismerni a világ a kedves, könnyed melódiá­kat, a Waterloo-t, a Mamma Miá-t, az SOS-t, melyeknek zenéjét Benny (Anderson) szerezte, szövegét pedig Björn (Ulvaerus) írta. Világos, hogy az együttes „hangadója“ Benny - aki egyébként zongorán játszik — és Björn - aki gitározik. Tehát az ő zenei elképzelésük való­sul meg. Az ABBA „fiatalos zenét akar ját­szani fiataloknak", de zenéjüket a közép, sőt a fiatalos idősebb generáció is elfogadja, szereti. A fülbemászó, könnyed, ritmusos mu­zsika magán hordja a rock elemeit, de sok­ban az ötvenes évek gyors ritmusú melódiáit idézi, annak is elsősorban a közép-európai, még pontosabban a német irányzatát. Egy angol zenekritikus zenéjüket „happy music”­­nek, azaz boldog zenének nevezte. Lehet, hogy igaza van. De hát miért is ne lennének ők négyen - vagyis nyolcán — boldogok?! Egyre-másra jelennek meg lemezeik, a meg­hívásoknak alig tudnak eleget tenni. Közked­veltek, népszerűek. Hogy ki a másik négy? Agnetha és Björn ötéves illetve öthónapos, valamin Annafrid és Benny tizenegy és tíz­éves gyermekei. AZ ABBA EGYÜTTES SZAMA: Wooman is the Nigger of the World Fernando Imán A helyes választ írjátok be az üres kockába, ragasszátok rá levelezőlapra, s küldjétek el címünkre: Nő szerkesztősége, 897 36 Bratislava, Martanovicova 20. (folytatjuk) X 1 2

Next

/
Thumbnails
Contents