Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-27 / 30. szám
„S halhatatlanná teszi lényét áldozatos lobogása" A MOST NEGYVENÖT ÉVES JEVGENYIJ JEVTUSENKO ÍRTA EZT VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJRÓL, AKIT HA ÉLNE NYOLCVANÖT ESZTENDŐS KÖLTŐKÉNT KÖSZÖNTHETNÉNK. ÉLETMŰVÉBŐL SZÁMTALAN ÉRTÉKET KIRAGADHATNÁNK NAGYSÁGÁNAK méltatására, ezúttal mégis A LEGKEVÉSBÉ ISMERT MAJAKOVSZKIJT SZÓLALTATJUK MEG. ÖNGYILKOSSÁGA ELŐTT ÍRT BÜCSÜLEVELÉBEN ÍRJA A KŐVETKEZŐ SOROKAT: „LILJA SZERESS, ENGEM. KORMÁNY ELVTÁRS, AZ ÉN CSALÁDOM: LILJA BRIK, A MAMA, NŐVÉREIM ÉS VERONYIKA VITOLDOVNA POLONSZKAJA. KÖSZÖNÖM, HA NYUGODT ÉLETET BIZTOSÍTASZ NEKIK ...” A LEVÉLBEN EMLÍTETT LILJA OSZIP BRIK FELESÉGE, ELSA TRIOLET FRANCIA ÍRÓNŐ NŐVÉRE VOLT. MAJAKOVSZKIJ KÖLTÖPÁLYÁJÁRÓL A FOLYTONOSSÁGOT KÖLTÉSZETÉVEL IS BIZONYÍTÓ JEVTUSENKO SZÓL LEGSZEBBEN „TARTSATOK KOMMUNISTÁNAK!” CÍMŰ VERSÉBEN.-DVLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ Lilikének Levél helyett Dohányfüst cserzi a levegőt. Szobám: Krucsonih poklából egy fejezet. Emlékszel-e, az ablak előtt hogy ültünk először, s én önfeledten hogy simogattam a kezed? Ülünk ma is, szíved vasban. S holnap talán kidobsz, szitkozódva, gyalázva: rohanok az előszobába, remegő karom alig leli, hol a kabát ujja, és testem elnyeli a förgeteg utca. Szörnyedek, mordulok, kétségbeesem s majd felfordulok. Minek ez a játék? — Édességem, százszorszépem, búcsúzzunk el másképp, s mert szerelmem nehéz súly kolonca rajtad örökké, bárhova tűnnél: végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa utánad most a keserűség. Munkája végén a hajszolt ökör elmegy, s hideg vizekbe fekszik, ahol alhat. Nekem csak egy tengerem van, a te szerelmed, de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat. Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt, királyion végigterül a napvert homokon. Fölöttem csak a te szerelmed lángol nap gyanánt, de hogy kivel és hol vagy, nem tudom. Ha költőt kínoznál ennyire, az, kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel, de nekem mindabból, ami csengés, rím, vigasz, csak a te drága neved csengője kell. A lépcsőházban nem vetem le magamat, mérget sem iszom s ravaszt se húzok meg halántékomon: tekinteted kése marad fölöttem az egyetlen hatalom. Holnap már azt se tudod, hogy koronám fejeden ragyogott, hogy virág-lelkem fölperzseltem érted s a gyors napok szárnyas karneválja prédául dobja verseim a szélnek. Vagy megállít szavaim avara, mialatt mohón lihegsz majd valahová? Engedd legalább, hogy búcsúzni csókjaimat terítsem távozó lépteid alá. Szabó Lőrinc fordítása mennyen be a szobába! Holott egyik se félt tőle. Mer egyik se félt tőle ugye. S akkor hát nem tudom, hogy. (És maga ezek után elhiszi ezt? Amit a jósasszony mond?)- Hát én? Én kételkedem benne. Hiszem is, meg nem is. Mert az az igazság, hogyhát én, én ugye, elmentünk az orvoshoz, és megkérdeztük. Ha már a rákbetegségbe lett véna - igy is meghalt az apósom, úgy is meghalt —, akkor egyszerűen azt monta véna, hogyhát, hát ide figyejjenek, hát abba vöt, és nyugoggyanak belel Utánna azt megmondtuk a doktornőnek, mer ő kérdezte tőlünk, a doktor néni, hogy: Hát honnan jött ez az ötlet magukba? Hát, anyukai Mongyuk megl Hát, drága doktor néni, itt és itt vótunk tegnap. A tudósnál. A putnoki tudósnál vétünk és ő mondta ezt nekünk. - Ejnye, ejnye, Váradiné, hát ilyen babonaságba is hisz maga? - Kinevetett bennünket. Szabályosan kinevetett. Hát ugye, hát mit tehettünk? Hát: Kézit csókolom - kijöttünk a doktornétól. Hát na szégyenbe, ugye, mer hát szégyelltük az egész dógot. Ugye, ez az igazság. Szégyellettük nagyon. És hát azóta nem is megyünk hozzá. Hát minek? Ha nem mondott egyszerűen igazat, hát akkor minek mennyen hozzá az ember? Semminek. A vonat lassít, látni az állomás nevét: PUTNOK Megérkezés, leszállás. A halottlátó asszony putnoki háza előtt a lépcsőn, teraszon feketéllik a tömeg: a halottlátónak csak a hangja hallatszik: A borsodiakat csütörtökön és pénteken fogadom. Csak hét elején. — Drága, de most már késő. Tessenek má menni, mer. -(Egy asszony): - Kettőre mennének a fiaim. (A halottlátó asszony): - Szlovákiából nem tudom elfogadni. Nem bizony. Hát tetszik látni, hogy a magyarországiakat nem birom ellátni, akkor hogy tudjam elfogadni Szlovákiából? Csütörtökön és pénteken fogadom a borsodiakat, a hét kivételével, mer a héten foglalt vogyok, úgyhogy nem tudok, sajnos. És szabolcsiak pedig hétfőtől szerdáig jöjjenek. Tessenek elmenni. (Többen egyszerre szólalnak meg): - Minket... (A halottlátó): - Nem tudok, drága. Onna, arról a vidékről ne is tessenek jönni egyáltalába. A halottlátó asszony „monológja1* közeiképpen. Közben elsárgult, lánykori képei váltakoznak a férjéről, gyermekeiről készült képekkel, s amikor betegségéről beszél, látható önkívületi állapotban: „révülés közben** a földön, egy 6 képből álló fotósorozaton, amely 1960-ban készült:- Pénteken, szombaton, vasárnap egyáltalán nem fogadok, csak a hét első napjaiba, akkor is csak reggel két óra hosszát, mikor mennyi időt. Sőt olyan időszak is van, amikor egyáltalán nem is tudok beszélni, mert annyira ideges vagyok és sok. Szóval fáradt vagyok. És má reggel, mikor fölkelek, már olyan jó, pénteken mindig azt mondom: Jaj, Istenem, de jó, már péntek van! Szóval szinte nem akarok már embereket látni. De mikor fölkelek és már látom, hogy az udvaron az emberek itt vannak, akkor már rettenetes ideges vagyok. Magától idegessé válók. De utána meg is értem őket is, mer azér úgy eltörekednek, és sokan bizony bérkocsikat fogadnak, bértaxikkal eljönnek, akiknek ezresekbe kerül. Mert például hatszáz kilométerről eljárnak hozzám, meg szóval az egyik országszéléről mondhatni a másikra. És amikor ide eljönnek, hát nyilván, hogy éjszakákat utaznak. Hát ez nem mindegy szegény embereknek. És úgy mégis csak belegondolok abba, hogy nem azér jönnek el, hogy szerelemből, hogy engem nézzenek meg, hogy Putnok merre van. Hát huszonöt évvel ezelőtt kezdtem meg a beszédet. És amikor bejöttek hozzám az emberek, nem kérdeztem senkitűi soha semmit, hogy mit akar. Élőkrül egy szót nem tudok. Mondjuk, jöttek énhozzám olyan dolgokkal is, hogy babonások, például azzal, hogy rontás van. Hát ezt aztán egyáltalán el se tudom képzelni. (Honnan jöttek?) L Mindenhonnan! Általába ezek az alacsonyabb kategóriájú emberek, hogy ne is sértsem talán meg őket, mer egy diplomás embert soha senki nem tudott megrontani. És mindig azt mondták nekem, hogy én értek ehhez. Hát, mondom, ha érteni tudnék, akkor a saját életemet rontottam volna jónak. De én ebbe nem is hiszek, ami azt illeti. Ezt nem hittem el, hogy ilyen van, meg mai napig se hiszek ebbe. (A rontásban, szerelmi varázslásban?)- A rontásba. Abba nem hiszek. Én azt mondom: minden ember magának a kovácsa, és egy embert se lehet megrontani. Saját maga rontsa meg minden ember önmagát. (folytatjuk)
