Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-29 / 26. szám
ÁLMODl ÉM IS EGYET [TM äiifti£’:k Mélyen elpirul, amikor a nevét kimondom, s az »én vagyok az" leheletként száll el. De tudja miért keresem, nem vagyok az első, s ha hangomban irigykedés bujkál, ez sem lepheti meg. Berner Apollónia, a Gombai (Hubice) Állami Gazdaság felsöjányoki (Horné Janíky) részlegének könyvelője ott lesz a VIT-en. Kuba! Világifjúsági Találkozó! — Amikor az egyik hazai magyar* lapban verseny indult, s a fődíj a kubai út volt, húgommal együtt rögtön hozzáfogtunk a megfejtésekhez. Soha nem nyertünk még ilyen versenyen, mégis izgultunk, vártuk, hátha . .. Persze az nem sikerült. Mégis ott leszek az „álmok“ szigetén! Nem mondom, hogy nagyon örülök, mert ez már elkoptatott, na meg egyébként sem fejezné ki igazán, amit érzek. A lélegzetvételnyi idő hoszszúra sikerült. Nem is az egy szuszra elmondottak utáni szünet volt ez. Apollónia gondolataiban Kubába utazott. — Egy kicsit félek is. Magyarország az egyetlen állam, ahol eddig jártam. Most meg spanyolul tanulok, mindent elolvasok, megnézek, ami Kubáról szól, azzal van kapcsolatban. Mégis olyan távolinak, idegennek, pontosabban elképzelhetetlennek tűnik. Talán az is, hogy ott leszek. Eddig csak egy olyan emberrel tudtam beszélni, aki már volt VIT-en. Ö Moszkvában járt. Az emlékeiről így is csak annyit tudott — még most is, jó néhány év távlatából — mondani, hogy azt nem lehet szavakba foglalni, az valami fantasztikusan gyönyörű, és hogy bármikor cserélne velem. Én viszont most senkivel sem cserélnék! A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járás két küldöttének egyike 6. Kitüntetés, hogy rá esett a sok aktív fiatal közül a választás. Felelősség, mert visszajötte után mindenki tudni akarja, milyen volt a VIT, milyenek a kubai emberek, a világ ifjúsága. A hangulatból, ha csak szrkrónyit is, mindenkinek kell adni. S aztán már mindent munkaidő után, mert az élet nem áll meg, s két — biztosan utánozhatatlanul csodálatos — hét után Apollóniának is folytatni kell a munkáját. — Dunaszerdahelyen jártam a mezőgazdasági szakközépiskolába, ott kapcsolódtam be a SZISZ-munkába. Most a helyi szervezetben dolgozom, próbálom hasznbsítani tapasztalataimat. Emellett a SZISZ járási bizottsága mellett működő falusi és mezőgazdasági fiatalok tanácsának vagyok a tagja. Kubán természetesen az ifjúsági munkában szerzett tapasztalataimat is gyarapítani akarom, na meg átadni másoknak a sajátomat. Azt hiszem sok minden más között ez is a küldetése a VIT-nek, amely közel hozhatja egymáshoz a távoli országok fiataljait, egy egész generációt, s adott esetben ez a generáció a békéért küzdők erejét gyarapíthatja. A piruló lányból már semmi sem maradt ezeknél a mondatoknál. Egy nagyon komoly, megfontolt ember szavai, s ha százszor, ezerszer mondtuk el békevágyunkat, s helyenként frázissá zsugorítottuk, új tűzzel, új lendülettel hallva újra meggyőző, újra szép és felemelő. — Hiába védekezem ellene, Kuba számomra még mindig egzotikum. Tudom, a munkahelyemen is, a tanácsban is, na meg jómagam fejlődése érdekében az is fontos, hogy megismerkedjem Kuba mezőgazdaságával, ilyen téren is tapasztalatokat szerezzek és adjak át. De jelenleg csak a cukornádra, a banánra, narancsra tudok gondolni. Pedig biztoson sok más is terem ott, vannak olyan munkaszervezési formák, amelyeket nem ismerünk, de jók és nálunk is használhatók. Sokan csak egy nagy álomkirándulós megvalósulását látják utómban, de biztos vagyok benne, hogy rengeteget fogok dolgozni, sokat tanulni, hogy később mindezt kamatoztathassam. Kevés embernek adatik meg, hogy résztvevője legyen a VIT-nek, s ráadásul ezzel Kubára jusson el, az amerikai kontinens első szocialista országába. Bemer Apollónia ezek közé tartozik. S nem mondja, hogy örül . . . ezzel a szóval tényleg nem lehet kifejezni, amit érezhet. NESZMÉRI SÁNDOR KUBAI A kisiskolás, az első kubai gyerkőc, akivel nem messze a havannai National szálló közelében találkoztunk, oroszul szólt hozzánk: azt kérdezte, honnan jöttünk? Amikor megmondtuk, hogy Csehszlovákiából, könyvei és irkái halmazából kihalászta az atlaszt, kinyitotta Európánál s ujjával rábökött Csehszlovákiára, Prágára. Később az is kiderült, hogy a kis kubai jóval többet tudott rólunk, mint q hetyke, vigécszerű kanadai rendőr, aki a montreali repülőtéren Csehszlovákiát valamilyen északeurópai országnak képzelte. Ma a jegyzettömbökben lapozgatva s a fényképeket nézegetve, rájövök, hogy kubai utunk alatt tulajdonképpen a gyerekek voltak legkedvesebb és leggyakoribb beszélgetőpartnereink, kísérőink. Egyik felejthetetlen találkozásunk a kubai fiatalokkal a havannai Lenin Nemzeti Iskolában volt. Az iskola valóságos kolosszus, hihetetlenül sokoldalú és tökéletes felszereléssel, egy egész kis város, amelyben a négy és fél ezer kiváló képességű gyerek az elméleti oktatás mellett dolgozni is tanul. A hollófekete Alchímia és barátnője, a lenszőke Cézara a sport és testnevelési felszerelések raktárát mutatta meg, ami egy kisebbfajta konfekció és sportfelszerelés-gyárra emlékeztetett, mintsem iskolára. Amit tudnak, maguk csinálnak meg, éppen úgy, mint ahogy ezt-azt megtermelnek a kísérleti földeken. Két zömök legényke, Ramon és Sylvio viszont a legmodernebb nyelvtanulási laboratóriumokat mutatta meg, és a szertárakat, amire módfelett büszkék, mert szinte kis múzeumoknak is beillenek. Nézzék meg, ez itt az óriásbéka, fél méteresre is megnő. Maguknál ilyenek nincsenek, ugye? — a kérdés valójában hangsúlyozott megállapítás. — De azért nálunk sem nő meg mindegyik ekkorára — teszi hozzá, nehogy hencegónek tartsuk. Csodás, színekben tobzódó madarakat, lepkéket, koraitokat és mindenféle tücsköt-bogarat mutattak be, amilyeneket eddig csak képeken láttunk. És még egy meglepetés ebben az iskolában: megszólalt a csengő, de nem ridegen berregve-nadóztatva, hanem határozottan bár, de nagyon fülbemászón. Itt ugyanis az automata egy kubai népdal dallamával jelzi, hogy vége az órának! Fiatalokkal nemcsak iskolában találkoztunk, hanem mindenütt, amerre jártunk. Sokukkal sportpályákon, főleg atletizálókkal (hiába, Juantorena, a kétszeres olimpiai bajnok példája vonz). És nagyon sok fiatalt, fiúkat, lányokat láttunk, akik már akkor gyártották a kis VIT- emléktárgyakat. De az, ami a leginkább feltűnt, a kubai
