Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-17 / 3. szám
KÖVESDI KAROLY Magasban csak szegett szárny riadt-tiszta madártekintet képes ily sebes haladásra előbb a néma házak: két háború közti szélcsend földbe levegőbe ütött szürke mezsgyekarói vakulásig nagyok s köztük az utca másodszor a tömeg: hullámzó víz zsolozsmás sugdosása végül a döbbenet előbb csak fejet láttak fekete barettet szembejönni a szétkönyöklő áradásban aztán csapkodó kabátszárnyak mögött a test mohos hajója bukdácsolt elő mankókon rángatózva mint egy hevenyészve szántott őrült karikatúra középütt függőón veréssel egyetlen láb harang-bilimbelése micsoda aszimmetria: szisszenés és röhej s a mindig másokon tetvészkedő kövér jóleső döbbenet a törött szárny a feldobott kő keresztrehúzott mosolyával Foto: PRIBYL billent úszott billent repült észvesztő néma suhanással a fej csúcsán a fekete barettől alul a test szétbombázott hajója embermagasban szárazon a kötésig csapó zsolozsmás loccsanásban BALÁZS JÓZSEF SZERETŐK XX. SZERELMESEK A férfi megállt, nem jött azonnal viszsza, egy kicsit szégyellte is magát, hogy ennyien bámulnak most rá. A csoportvezető megkérdezte tőle: — Mondja, maga például mit csinál vasárnap? — Tessék engem békén hagyni — válaszolt a férfi. — Nem értem, minek az a nagy sietség? — morfondírozott tovább Bertalan István. — Nekem is annyi munkám lenne, hát csak vasárnop tudok valamit lendíteni az otthonomon. — Az a baj, hogy meg van kötve a keze az embernek — mondta az öreg csicskás Bertalan Istvánnak. Nem értik, emberek? — a csoportvezető lehalkította a hangját. — Sok pénzt takarítunk meg! Értik? Az állam a népgazdaság! Ha hamarabb befejezzük az építkezést, hamarabb kezdenek termelni a gépek, ide az irodaházba is hamarabb beköltözhetnek! Ez pénz, ez mind pénz! Értsék meg ... És a vasárnapot úgy megfizetik, hogy senki sem fogja megbánni! Ez az érv hatott a legjobban. Sem az öreg csicskás, sem Bertalan István nem szólt, mind a ketten azon gondolkodtak, hogy mennyi is lehet az a pénz, amit nem fognak megbánni. — Mi az emberek? — sietett az ácsorgó munkásokhoz a megbízott igazgató. A telep bejáratán egy kocsi fordult be, az építésvezető szállt ki belőle, gyorsan a megbízott igazgató után sietett. A vasárnapi munkáról . . . Megbeszélés volt — hebegett a csoportvezető. — És mi a probléma? — a megbízott igazgató nem akart hinni a fülének. — Rendben van a dolog — válaszolt készségesen Mireisz. — Biztosan? — gyanakodott tovább a megbízott igazgató. — Mert ugyebár, ide nemsokára vendégek jönnek. Egyenesen a miniszter. Aztán a megyei elvtársak. Nekünk itt eredményt kell felmutatni. A minisztert csak az eredmény érdekli, az, hogy ki, miként, milyen eszközökkel, hogyan csinálja, az senkit sem érdekel. .. Azt ugye tudják, hogy ezt a gyárat ebben a megyében legalább három város szerette volna még megkapni! És mi kaptuk meg! A többi megyéről, az ország többi városáról most nem is beszélek. — Megértettük mi ezt — válaszolt gyorsan Mireisz. — Mindenki megértette? — szólt közbe az építésvezető. Kalenda most látta csak, hogy a fiatal mérnök, akit először fehér garbóban látott, aki úgy lépett be — még annak idején — a szobába, mintha háromig se tudna számolni, most egyszerre mindenki fölé magasodik. — Ami azt illeti ... — kezdte az öreg csicskás. — Tehát? — állt meg előtte az építésvezető. — Tehát nincs hozzá kedve — mondta. — És a többiek? — Én is gondolkodóba estem — kezdte a mondatot Bertalan István. — Ezzel nem megyünk semmire — szólt közbe a megbízott igazgató. — A többség akar dolgozni, s ez a lényeg. Ehhez kell alkalmazkodni. — Én megmondtam az előbb ... A vasárnapi munkát vállalni kell — szögezte le Mireisz. — Most meg idejön az építésvezető elvtárs és összezavarja a dolgot... A vezetők lejáratását pedig nem engedhetjük meg — állt a csoportvezető mellé a megbízott igazgató. — Rendben van — mondta még mindig az emberek között járkálva az építésvezető. — Csak azért megkérdezném a csoportvezetőt: Megfenyegette-e vagy nem az embereket? Kalenda csak most fogta fel, hogy ennek a vitának mi a tétje: itt az építésvezető tekintélye most már egyáltalán nem számít, inkább Bertalan Istvánról és az öreg csicskásról van szó. Meg a többiekről, oz ismeretlen arcú emberekről, akik úgy hallgatnak körülötte, mintha süketnémák lennének. — Szólni kellene, de mi az istent? Azt mondják majd, hogy én beszélek? Lakást adtok nekem, kiemelt fizetést, mindenféle prémiumokat ígértek ... A pofámhoz vágják majd. Várok. Aztán majd meglátjuk . . . — No, mondja csak, Mireisz elvtárs, megfenyegette az embereket vagy nem? — kérdezte újra az építésvezető. — Ilyen kérdéseknek itt nincs helye — válaszolt a megbízott igazgató a csoportvezető helyett. — Minél hamarabb be kell fejezni az építkezést. Most már csak szakipari munkák vannak hátra. Neki kell kezdeni az ebédlőnek, az öltözőnek. — A csoportvezető nem válaszolt mondta higgadtan az építésvezető. — Én nem firtatnám, hogy mi történt vagy mi nem történt, építésvezető létemre. Magának is ugyanolyan fontos, hogy előbbre hozzuk a határidőt! Ezért most mellékes kérdésekkel nem bíbelődnék és semmi esetre sem a munkások előtt! A megbízott igazgató olyan hangsúllyal beszélt, hogy nyilvánvaló volt: számára ez az ügy le van zárva. — Hát akkor kérdezzük meg az embereket! — fordult az építésvezető Bertalan István felé. — Ök mit mondanak? — Semmit sem mondanak — szólalt meg hosszú idő után a csoportvezető. — A munkásokkal már lerendeztem a dolgot GÁGYOR PÉTER Éjjel Könnyeink párosával állnak szemben dohos fala egy nyirkos szobának könnyeink párosával állnak Hasadra tenyerei a fény csípőd lagúnájában eltévedt hullám hasadra tenyerei a fény Tűzfal árnya az éjszaka csápja a holdon fekete ló legel tűzfal árnya az éjszaka csápja A hold nyírfákat növeszt a réten békazajba süppedt a Göncöl kereke a hold nyírfákat növeszt a réten Óvlak betakarlak ha fázol csuka-szép combod óramutató óvlak betakarlak ha fázol — Lerendezte? — az építésvezető elnevette magát. Közben az öreg csicskás is meg Bertalan István is elódalgott a vitatkozók mellől. Már legszívesebben bementek volna az irodaházba, hogy elkezdjék a munkát. A többi férfi is mozgolódott, egyedül csak Kalenda állt mozdulatlanul. — Na látja... Az emberek jobban megértik, miről van szó, mint maga — jegyezte meg a megbízott igazgató. És a győztesek mosolyával hagyta ott az építésvezetőt. — Nem igaz! Az úristenit maguknak! Maga is, mindenki tudja, hogy nem igaz! kiabált az építésvezető. — Mi nem igaz? — a megbízott igazgató visszajött. — Ez az egész! Színjáték! Maguk tudják a legjobban, hogy színjáték! — ordította az építésvezető a csoportvezetőnek. — Valahogyan fel kell építeni, ember! Nézzen körül! — a megbízott igazgató egyre fölényesebben érvelt. — Meg különben is, nálunk olyan törvények vannak, hogy nem ismerjük; ezt nem lehet, vagy azt nem lehet. . . — Saját gyártmányú törvények! Saját használatra, saját előnyökért! — Mi előnyöm származik ebből nekem, ha gyorsan felépítjük a gyárat? Csak annyi, mint másnak! Ez csak a városnak előny! Az ittenieknek. De minek vitatkozom én magával? Nem él itt, nem él benne a mi világunkban. Ezt maga nem értheti! Tudja, mi volt itt harminc éve, negyven éve? Egy fűrésztelep! Ott dolgoztak harmincon. Slussz. És nézze meg mi van mostl Ha pedig azt akarja mondani, hogy régen ugyan egy fűrésztelep volt itt, most meg állandó túlórázás és vasárnapi munka, mert ez igaz, és nem lát a kettő között különbséget, lényeges különbséget, akkor köztünk nincs megvitatni való! (folytatjuk)