Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-05-04 / 18. szám
MILAN RÜFUS GENEZIS ui N D z D SZ ö о UIgáskocsis vén nagyapám — elnyűtt volt, mint egy régi nóta egyszer otthagyta szekerét, s a faluvégi kőkeresztre vetette élte gyeplejét. Sápadtan keresztbe tette két fáradt kezét néma testén, mint két kopott ostornyelet. Halálba tévedt. A nyomor már rég nyomon követte. Ez volt az útja életének, pedig sohasem vétkezett. A többit már harangok zengik el. A feltépett földeken még nem forrtak be a mély sebek, kínjára csak a szél figyel, s a siralom völgye elsiratja. Szegény, hiába hordta kérges tenyerén a föld még be nem ért gyümölcsét, s keserű lett ajkán a dal. Csak ment. S a háztetőn a baj lengett, mint holló fekete szárnya. Ez a múlandóság szédült vására. Egy garasért bánat, nagyképűség, részvét, egy garasért mosolyok, akkorák, mint hét rét, egy garasért vágyak, egy garasért kötelek, egy garasért díszkard, talár, piros bársonyköpenyeg. egy garasért próféták, arany szókból bokréták, egy garasért költő, dalnok, emberbarát angyalok, egy garasért himnuszok és kardalok, egy garasért befalazott kőművesek, egy garasért az apát, egy garasért a fiát, szegénységből kenyérváró, éhenkórász tarisznyát, egy garasért hittérítő, véres kezű szent papok, leszaggatott ornátus és paróka. pőrére vált emberek és templomok és az élet gödrei, csonka kezűek, vakok, névtelenek, élőholtak megátkozott földjei. Egy garasért nyomorék, egy garasért árvák, sivár remény lebbenti meg bús özvegyek fátylát, egy garasért síremlék, egy garasért vér és könnyek: apám szelíd tenyere így görcsösült ökölnek. Nyomorgók szívében izzó gyűlölet, te erő: légy üdvözölve. Te. ki egy éj alatt városokat döntsz le, s újat építsz a földre, újat és igazabbat: ma még nem pihenhetsz. Műved befejezetlen. Nemzedékeid sora végtelen menetben a holnap felé halad, komor dalokkal, szívükben lázzal, kezükben vággyal vértezetten. A nemzedékek élnek, és a mű felépül. Az#öklök vasa újra tenyerekké szépül, kitárulnak az ujjak szirmai, épül az alkotás. Az egész földet átszeli útja: sugaras lesz, csodás, az eszme széles országútja lesz, s milliók lába dobog rajta végig. De míg a földön éhezők akadnak, és harcok üszke piroslik az égig, konok öklök kongatják az utolsó ítéletet: a kezekből vérző rózsák fakadnak; vérző rózsákat lengető kezek, vérvörös rózsák, éltető jelek, s bennük a gondolat vakít. A mag hasad. Az eszme fénye hajtja át az elnyomottak felvirradt hajnalát, s kőművesek, munkások magjait. RACZ OLIVÉR fordítása au-arnap sétálni indult a család. Elöl a gyerekek, mögöttük a szülők. A két fiú matrózruhában, persze a sapkájuk is fekete szalagos matróz, de mert május volt és sütött a nap, a sapkát a kezükben tartották, mindenki láthatta frufrura nyírt hajukat, két napja voltak borbélynál, de anyjuk még javított a mester munkáján, ollóval egyenesre igazította a homlokközépre fésült frizurát. A lány sötétkék rakott szoknyát s fehér blúzt viselt. Ne feledkezzünk meg a hajáról: kétszárnyú varkocsba fonva röpült a válla fölött, s a színe? Olyan májusszínű haja volt, se szőke, se barna, se világos, se sötét. A szülök tekintete a járdán, a három gyermek lépteit figyelték, mintha csukott ajakkal is ezt mormolták volna: „Bal! Jobb! Bal! Jobb!", de a néma vezényszót csak a fiúk hallották, és soha el ZELK ZOLTÁN Hétvégi séta nem vétve, egyszerre léptek a lány bizony nem tartott lépést velük, néha meg is állt, néha előreszaladt. Ők voltak az F. család. A B. család is sétálni indult vasárnap, csak az eső tartotta otthon őket, de mondták róluk, hogy borús vasárnapokon is sétára öltözve álltak a szoba ablakában, egész délelőtt az eget lesték, ami ha ki nem tisztult, délig sem, úgy ültek asztalhoz ebédelni, a fiú matrózruhában, a két lány sötétkék rakott szoknyába s fehér blúzba öltözötten. Szeplős arcuk, mint a tyúkleves színe, mert a B. gyerekek, mind a hárman, szeplősek voltak. Az anyjuk is. Kövér karja szinte egyetlen sárga folt a sűrű szeplőktól, s ilyen volt az orra is, a hosszúra nőtt, erőszakos orra. A Z. család se hagyta ki a hétvégi sétát. A két fiú frufrus fejét is ismerte a vasárnapi utca, s matrózruhójukat is. De az ő szüleik nem Szántainál, a Fő utcai kereskedőnél vették a gyerekek ruháját, hanem minden évben Pestre utaztak, a Múzeum körúti ruhásboltban vásárolták a két matrózöltönyt. De még az anyjuk, ő is Budapesten, a Kossuth Lajos utcában vette kosztümjét, s a lila fátyolt is, amit kalapjáról az arcára húzott. Gyönyörű arcára, mert a Z. fiúk anyja gyönyörű volt, a város legszebb asszonya. A három család ugyanabban az udvarban lakott. De sohasem indultak együtt. Mintha lesték volna egymást, nehogy egyszerre induljanak, a B. család tíz perccel később, mint F.-ék, a Z. család tíz perccel azután, hogy F.-ék már az utcán voltak. Csak a Népkertben találkoztak, ahol másfél órán át körbejárták a pavilont, melyben katonazenekar játszott. Haza már együtt mentek. S velük a mézeskalácsos özvegye, Sáfrány néni is, aki a szemközti házban lakott, akinek se fia, se lánya, csak egy sima szőrű foxija, azzal ült naphosszat az ablakban, a kutya kedves fehér pofáján, a bal szeménél, fekete folt. Éppen ezer éve ennek. De ha csak ötvenhárom, akkor is mélyebben az időben, mint a tengerek mélye. És mégis, ezek a vasárnapi családok a múlt héten följöttek a tenger alól. Igaz, ruhát és frizurát cseréltek. De fölismertem őket, amikor vasárnap délben az étteremben elmentek asztalunk mellett, melynél M. l.-nal, a nagyszerű íróval és feleségével, a szép fiatal orvosnővel ültem.- Ők azok! A vasárnapi családok! — kiáltottam a villát kiejtve kezemből, de csak az orvosasszony nézett csodálkozva rám, férje, az író így szólt: Valóban ők azok. — Honnan tudod? Hiszen nem ismerheted őket, hiszen az én gyermekkori városomban éltek. — Még a Józsefvárosban. Minden vasárnap sétálni indultak. A Városligetbe mentek, hogy az étterem pavilonjában játszó katonazenekart hallgassák. A fiúkon matrózruha volt?- Persze hogy matrózruha. A hajuk pedig homlokra fésült frufru frizura. És a lányok?- A lányokon sötétkék rakott szoknya s fehér blúz. A legszebb lány a Vera volt.- A ..evét is tudod? Mert tényleg Verának hívták. — Másképp nem is hívhatták volna, hiszen varkocsba font haja, mind a két varkocs, a vállát verte. És a Józsefvárosban? — A Józsefvárosban. Meg a Ferencvárosban. Meg Kisvárdán meg Zalaegerszegen. ütvén évvel ezelőtt, és ma, és jövő vasárnap. Hétfőn soha. És szerdán se. Csak vasárnap. Már nem csodálkoztam. H'szen tudom, hogy M. I. mindenre pontosan emlékszik. Arra is, ami sok évvel születése előtt történt. Nem csodálkoztam, hanem nyakam magasba nyújtva, bámultam az étterem lépcsős följáratát, azon mentek föl, csak ők tudták, hova, a minden vasárnap föltámadó családok, a halhatatlan szülők, a halhatatlan gyerekek.
