Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-20 / 16. szám

p— EGY FRANCIA REGÉNY CÍME, U/ DE MINDENNÉL JOBBAN ЬЬ ILLIK AZ ALÁBBIAKRA... Ai időpont: 1977. december 24. A sötétedés beálltával rakéták és harci repülőgépek kavarják fel a ka­rácsonyesti lakószoba levegőjét. A „Tirpitz" csatahajó őrködik a kará­csonyfa alatt. Az év ajándékötlete, a golyók és gránátok tépte, félig le­égett ház műanyagból. Hadd játsza­nak egy jót a gyerekek 1977-ben, válaszul a háborús játé­kok fokozottabb gyártására, soha nem látott méreteket öltött az ellenük való küzdelem. Nürnbergben például egy háborús játékok elleni kiállításon gyerekkezek törték össze a műanyag bombákat. Hamburgban a német békeszövetség (DFG) géppisztollyal felfegyverzett télapókat küldött az utcákra, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a háborús játékok veszé­lyeire. Mindezek ellenére a bombázók és a géppisztolyok 1977-ben jelentős üzletnek bizonyultak. 1978 januárjá­ban a játékgyártók szövetsége (VÉDÉS) már számszerűleg is ki tudja mutatni a háborús játékok eladásából származó óriási nyereséget. így természetesen érthető, hogy a háborús játékok elleni megmozdulá­sok meglehetősen hidegen hagyták a gyártó cégeket. Az egyik ilyen cég, a „Reveir igazgatója elmondta: „Az ellenünk irányuló akciók során felszó­lítják a gyerekeket, hogy törjék össze az általunk gyártott játékokat. Minden összerombolt repülőgépért 5 DM-t ígérnek. A gyerekek össze is törik őket, aztán vesznek egy újat." 1977-ben új forrásból táplálkoztak a háborús játékokat előállító vállala­tok, újra felfedezték a nácizmus kor­szakát, a horogkereszt több náci vezér társaságában bevonult a játé­kok birodalmába. Már 5 DM-ért kap­ható a köszönésre lendülő karú mű­anyag Hitler. Egy szociáldemokrata parlamenti képviselő szerint „elvisel­hetetlen, hogy ilyen neofasiszta jelen­ségeket tolerálunk, míg békeharcos írókat üldöztetésnek teszünk ki". A háborús játékokat gyártó cégek karácsonyi békéjét szolgáló mottó a „Play-Big" óriás cég prospektusá­ban olvasható: „Drága hazánk, nyu­godt lehetsz!” Az, hogy a nyugatnémet játékpiacot náci katonai játékokkal árasztották el a vállalkozók, annál is visszatetszőbb, sőt morbid jelenség, mivel közben politikusok és katonai szakemberek százai megfeszített erővel tanácskoz­nak a leszerelésről, fegyverzetcsökken­tésről, mivel a világ minden részén emberek milliói — szülők — tüntetnek a neutronbomba ellen. Náci milita­rista játékok a gyermekek kezében: a nyugatnémet pénzmágnások állás­pontját fejezik ki, mégpedig a lesze­relés, a haderőcsökkentés, a nemzet­közi feszültség enyhülése — elleni „MIVEL JÁTSZANAK A HÓHÉR SAS VÁRI TIBOR MÉRNÖK ÉS MUDr. WALTZER IVÁN i\ \ A fJ V fj-f _r_i J J _ni U J J VI. (A havas Himalája karsztvidéke) Korán reggel indultunk le­felé a Banihal hágóról. Utunk veszedelmes szer­pentineken vezetett. A nap éppen kibúj't az egyik havas csúcs mö­gül. Megdöbbentően szép lát­vány tárult szemünk elé. Hatal­mas, lépcsőzetesen készített rizs­földeket láttunk, melyeken a fel­kelő nap sugarai simogatóan meg-megcsillantak. Megcsodáltuk a hatalmas rizsföld vízellátását. Autóink nagyszerűen bírták az állandóan váltakozó tengerszint feletti magasságot. Pedig a ve­szedelmesen keskeny út néha 2000 m magasban, majd pedig lenn a mély völgyekben vezetett. Ebéd előtt értük el Kasmír fő­városát, Srinagart. Miközben a város előtt lemaradt autónkra várakoztunk, észrevettük, hogy két kislány közeledik hatalmas kosárral a fején, melyek majd­nem nagyobbak voltak, mint ők maguk. És mégis könnyedén vit­ték kosaraikat! Mosolyogva meg­álltak előttünk, és valamit kértek. Mi elővettük fényképezőgépein­ket, hogy megörökítsük bájos gyermekarcukat. Csakhogy erre ők futásnak eredtek. Talán mo­hamedánok - gondoltuk. De mégsem, mert néhány perc múl­va visszaóvakodtak, de még soká tartott, amíg rávettük őket, hogy álljanak a fényképezőgép elé. Ezen a vidéken más alkatúak a nők, mint általában Indiában. A jellegzetes indiai női töré­kenység és finomság nincs meg bennük. Széles váll, rövid nyak és alacsony termet jellemzi őket. A férfiak alakja is teljesen elüt az indusokétól, inkább a pastúni afgánokra emlékeztetnek. Srinagarba érve elindultunk, hogy megismerkedjünk a vízre épült várossal. Nemcsak a há­zak, hanem az utcák is a vízbe vert cölöpökön vezetnek. Az egész nagyon kedves és roman­tikus. Még a gondolák sem hiá­nyoznak, épp olyanok mint Ve­lencében. Sűrűn és ügyesen köz­lekednek. A nagyobb méretű csónakokon, üzletet, kisebb la­kást, sőt szállodát is berendez­nek. Srinagar igen látványos és hangulatos város. Különösen megkapó, amikor kánikulai hő­ség telepszik a városra, ugyan­akkor a háttérben a hóval borí­tott havasok látszanak. Benéztünk néhány üzletbe, ahol főleg faragott bútorokat árulnak. De milyen csodálato­san, művészien kifaragott nép­­művészeti alkotások! A leg­apróbb részletig pontosan és szinte leheletfinomon van kidol­gozva. Nincs első, vagy másod­osztályú áru. Minden darab mestermű. Ezek a munkák egyéb­ként gyárakban készülnek, de kézzel faragják. Az üzem terüle­tén apró kis szobácskákban állít­ják ki a munkadarabokat. Srinagartól kb. 100 kilométeres út vezetett táborunkhoz. Innét a magashegyi karszt kutatására indultunk. Az út eleinte enyhén emelke­dett, de később egyre merede­­kebb lett. A festői szépségű völgyekben a bennszülöttek apró kunyhói álltak. Szegényes, szal­matetős lakhelyek voltak. Sem kényelmet, sem meleget nem nyújtanak, pedig amikor magas hó borítja a tájat, és süvít a hideg szél, jólesne a bent­­levőknek a meleg. Megélhetésü­ket a rizs- és juhtenyésztés biz­tosítja. Csodálkoztunk, hogy a juhpásztoron nem láttunk prém­bundát. Vékony, rongyos ruhája volt, vállára elnyűtt takarót bo­rított. Mindenki mezítláb volt, vagy hatálmas elnyűtt cipőben. Gyakran észrevettük, főleg az idősebbeknél, hogy kezüket a takaró alá bújtatták. Biztosan fáznak — gondoltuk, de nem­sokára meglepő dolgot láttunk. Az egyik bennszülött ledobta takaróját: kezében egy kis agyagedényt szorongatott. Az edényben parázs volt. Megka­varta, megfújta, majd újra ma­gára terítette a takarót. A me­leg prém, ruha és cipő helyett így küzdenek a hideg ellen. Útközben többször láttunk ka­tonai csapatokat, hosszú sorban a Kasmír-pakisztáni határ felé vonulva, ahol igen feszült volt a helyzet. Nekünk, szerencsére, sikerült kikerülni ezt a politikai zavargást. Utunk a Zolija-szoros felé ve­zetett, mely átszeli a Himalája hegységet Drason keresztül Léh­­be tart a Tibet és Karakorum hegységek lábához. Legveszélye­sebb útszakaszunk a Zolija há­gón át vezetett, 4300 méterre a tengerszint feletti magasságban. Az út sziklába vájt, veszedelme­sen emelkedő szerpentin. A víztől alámosott helyeken földcsuszam­lás veszélye fenyegetett. Kocsi­jaink motorja nyugodtan, egyen­­letesep működött, de ennek elle­nére nagy gondot okozott az autók túlterhelése. Még kb. 40 km út várt ránk, amely cseppet sem látszott jobbnak, mint eddig, így hát elhatároztuk, hogy visszafor­dulunk. Igen óm, de hogyan? A hosszú Tatra 148-as csak cen­timéterről centiméterre tudott fordulni. Fellélegeztünk, amikor az minden baj nélkül sikerült. Lementünk az alattunk levő völgybe és letáboroztunk.

Next

/
Thumbnails
Contents