Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-10 / 45. szám
-Ж СТ>о-Сом 5 'SQ-с о UL Én is ott voltam... NÉZED EZT AZ ARCOT, AMELYRE MÉLY REDÖKET VÉSETT AZ ÉLET ÉS AZ ESEMÉNYEK. BELENÉZEL MÉG MA IS ÉLÉNK SZEMÉBE. AMELYNEK FÉNYÉT MEGHOMÁLYOSITOTTAK AZ IDŐK. ÉS HALLGATOD A HANGJÁT... ANNAK AZ EMBERNEK A HANGJÁT, AKI AZ ÉLET UTJAIN SOK MINDENT MEGÉLT, SOK MINDENÉRT MEGSZENVEDETT, SOK MINDENT FÖLÁLDOZOTT, S MINDEZT ÖNZETLENÜL ÉS ELSZÁNTÁN TETTE, NAGYON NAGY ÁRAT FIZETETT AZ ÉLETÉRT, ÉS OLY KEVÉS VOLT AZ, AMIT TŐLE KÉRT. ALBINA JAKOVLEVNA BERZUPOVÁ NYOLC ÉVTIZEDDEL EZELŐTT SZÜLETETT A LITVÁNIÁI RIGÁBAN. AMIKOR TIZENHÉTBEN ÁTTELEPÍTETTÉK ŐKET AZ ORSZÁG BELSEJÉBE, MÉG CSAK NEM IS SEJTETTE. HOGY AZ ESEMÉNYEK ÁRJA ÖT IS MAGAVAL RAGADJA, ÉS HOGY TÖBBÉ SOHA SEM TÉR VISSZA SZÜLŐFÖLDJÉRE. ÉS A MESSZESÉGBEN OTT MARADTAK A GYERMEKJÁTÉKOK ÉS AZ OLVASÓKÖNYVEK, a tanítónői hivatásról és az almafaligetröl szón ALMOK. ŐT, ÉS VELE EGYÜTT MÉG TÖBBEKET, VARTA SZENTPÉTERVÁR. A NYUGTALANSAGGAL ÉS FORRONGÁSOKKAL TELI IDŐK ÉS NAPOK PÉTERVARA . . . Ogy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nem sokkal Pétervárra érkezésünk után a Nyevszkij Proszpekt egyik nagy termében üléseztek a bolsevikok. Mivel én akkor a pétervári külügyi komisszariátuson dolgoztam, mindenütt ott voltam, ahol az elvtársaknak éppen szükségük volt rám. Akkor éppen azzal bíztak meg, hogy a terem bejáratánál ellenőrizzem az érkezőket. — Csak azt engedheted be, akinek meghívója van! — figyelmeztettek többször is nyomatékosan. Volt is mindenkinek meghívója, persze nem aranyszélű krétapapíron. Egyszerre csak megjelenik egy szerény öltözetű, alacsonyabb termetű ember, s anélkül, hogy bármivel is igazolta volna magát, mindenáron be akart jutni. Én nagyon erélyesen útját álltam — ugyanis magas voltam és meglehetősen erős. — A parancs az parancs, elvtárs, a gyűlésre csak azt engedhetem be, akinek meghívója van! — közöltem vele a leghatározottabban, eltökélve, hogy nem engedek a negyvennyolcból. — Hát tényleg nem engedsz be, elvtársnő? — kérdezte ismét. — Nem én! — No, akkor hívjanak ide valakit a szervezők közül, hadd beszéljek vele Közben az ajtónál már egy kis torlódás keletkezett, s félszemmel láttam, hogy ezt az elvtársat a többiek milyen szívélyesen és tisztelettel üdvözlik, és néhányan engem is mentegetni kezdtek. — Tudod, Lenin elvtárs, Albina Jakovleva még nem ismer téged ... Mikor ezt meghallottam, majdhogy nem összecsuklott a lábam. Hát a Rigából jött fiatal lány, hogy is ismerhette volna föl első látásra Lenint! De 6 — még most, annyi év után is előttem van az arca — mosolyogva hozzám lépett, vállon veregetett és azt mondta — haraso, gyevuska! Az első novemberi hó vékonyka takarója alatt Pétervár forrongott. E találkozás után nem sokára láttam, ahogy a katonák, a munkások, a tengerészek tömött sorokban masíroztak a Nyevszkij Proszpekten és ütemesen kiáltozták: Békét és kenyeret akarunk! Mi is hozzájuk csatlakoztunk, már olyanok voltunk, mint az ár, amely feltartóztathatatlanul hömpölyög előre. Kozákokat küldtek ránk, de azok is csatlakoztak hozzánk. Akkor már rengetegen voltunk, egybeolvadt beláthatatlan tömeg. A sötét Néva fagyot lehelt, de ki gondolt akkor a hideggel! Az embereknek enni kellett adni, hát főztük a borscsot meg a teát, és mértük a csajkákba. A tömeg ezekben a percekben zárta körül a már behavazott Téli Palotát. A kapun túl a kapualjban kis tábortüzeknél melegedett az őrség, még minden fehér és érintetlen volt, a forradalmárok csak jeladásra vártak. Amikor felharsant egy hatalmas hurrá, többen átmásztak a rácsokon az udvarba. A tömeg pedig egy emberként nekilódult, és a Téli Palota — addig bevehetetlen erődítmény — kapuja engedett a nyomásnak. Még ma, annyi év után is úgy tűnik, hogy éppen ez a perc, amelyben a palota vaskapujának mindkét szárnya megnyílt előttünk, volt az a perc, amelyben új korszak nyílt az emberiség és a világ történelmében. Ott voltunk a palotaudvaron, amikor kitört a heves tűzharc, és tulajdonképpen ezzel kezdetét vette a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Kis idő múlva, amikor még talán föl sem tudtuk fogni az első győzelem nagyságát, már hordoztuk is ki a kékesfehér pétervári hóra az első sebesült forradalmárokat — vöröskatonákat. Akkor én húszéves voltam, és három évvel később — már távolról sem mint újoncot, hanem mint tapasztalt frontkatonát, Nyizsnij Novgorodba vezényeltek. Itt akkor szervezték a Vörös Hadsereg egységeit, amelyekben más nemzetiségűek is harcoltak. Csehszlovákok is. Engem mint ápolónőt a 3. nemzetközi csehszlovák ezredhez osztottak be, ahol a politruk, a politikai népbiztos és később a parancsnok Frantisek Kaplan volt. Akkor nem volt idő szerelmi vallomásokra, és hely sem volt, ahol el lehetett volna mondani. így hát csak tudomásul vettük, hogy szeretjük egymást, együtt akarjuk végig járni az életnek ezt az egyáltalán nem rózsás útját. És ez volt a döntő. És így aztán a polgárháború egyik napján Kijevben kifakult rubáskában, katonamundérban a népbiztosnak előterjesztettük házassági kérvényünket. A népbiztos nagy alapossággal kiállította a házasságlevelünket, amely minket most már nemcsak a forradalomban, hanem örökre összekötött. Engem, a Rigából jött vöröskatonalányt és a férjemet, a csehországi Chocenből származó vöröskatonát... Ki volt az én élettársam? Egyike volt a tizenkétezer csehszlovák vöröskatonának, akik segítettek megvédelmezni a Nagy Októbert. A kámai folyami naszád parancsnoka, Bugyonnij marsall, a lovastüzérség hadosztályparancsnoka és a Vörös Hadsereg I. nemzetközi hadtestének politikai népbiztosa, nagyszerű harcos és ember. Mint házastársak még teljes három esztendeig harcoltunk a forradalom különböző arcvonalain. Kijev után Biela Cerkev, Gomel, Csernyigov, Szaratov, Rosztov, Zsitomír, Branszk, Harkov és még sok-sok más város, állomás. Ekkor vesztettük el négy gyermekünk közül az elsőt. Nehéz napok, hetek, hónapok voltak, végtelen menetelések pihenők nélkül, éhség jóllakás nélkül, betegségek gyógyszerek nélkül, sebesültek elegendő kötszer nélkül, halál, amely legközelebbi bajtársainkat ragadja el. Néha olybá tűnt, mintha az egész föld egy fájó seb lett volna. És mégis fevirradt a nap, amikor végre megkönynyebbülten föllélegezhettek: a véráztatta földek és Pétervár, és megtisztult ismét a Néva vize. Akkor eljöttünk ide, második hazámba, s később ez lett gyermekeim hazája is. Húsz évvel ezelőtt meghalt bajtársam és élettársam, Frantiáek Kaplan. És én így most emlékemben élve élem napjaimat, és mesélek az unokáimnak, hogy milyen elszánt harcos volt nagyapa, hogy mi mindent éltünk, mi, és nemcsak mi, azért, hogy nekik jó legyen MARTA SVÄTENIKOVA 3
