Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-20 / 42. szám
BALÁZS JÓZSEF Vili. A pincér nem válaszolt, várta, hogy Kalenda rendeljen. — Hozzon rántott húst savanyúsággal, két üveg bort, és hideg szódát — rendelt Kalenda. A pincér gyorsan indult, hozta az evőeszközöket, a kenyeret, közben Dönci töltött a' poharakba és úgy magyarázott Kalendának. — Meg lehet szeretni a mi kis városunkat ... Majd meglátod. Úgy megszereted, hogy nem fogsz innen elmenni, és már most lefogadom, hogy itt maradsz ... ! Ha a mi igazgatónk — valaki közbeszól „megbízott igazgatónk“ — megismer, akkor úgysem fog elengedni. Meg azután — itt Dönci várt, körülnézett, majd folytatta — szerzünk neked egy olyan menyecskét, aki ide láncol majd ... leszel te még lokálpatrióta nálunk. .. Nahát akkor erre igyunk ...! Dönci rögtönzött szónoklata mindenkinek tetszett. Kalenda is nevetett. — Nincs mit tenni, ha már ide ültem ... Majd máskor vigyázni fogok, nem ülök le többet közéjük. Nem is ismerem őket... A nevetés utáni csendet egy női hang szakította félbe. — Miket beszélsz te, osztályvezető elvtárs... ? Hogy a mi kis városunk maga a paradicsom?! Mindenki a hosszú pult felé nézett. Az a nő állt ott, akit Latorcza Imre haza akart kísérni, s akinek a beszélgetését kihallgatta. Most otthagyta a barátnőjét, megállt az összetolt asztalokkal szemben, és gúnyosan méregette a társaságot. — Hagyd ezt, Márta — mondta Dönci, majd a poharát kezdte tologatni az abroszon. — Hagyd ezt, még nem vagyok osztályvezető .. . Csoportvezető vagyok. — Tudom, tudom — bólogatott a nő. Kalenda már elkezdett vacsorázni, de hogy a nő újra beszélni kezdett, megállt a kezében a kés. — Mennyivel kented meg őket? — nézett a nő Döncire. — Új gyár, új munkahely. A régiben sokat kellett dolgozni, a téesz azért mégsem olyan, mint egy új gyár, ahol még okos lehetsz... — Hagyd abba! — vágott közbe Dönci. — Én hagyjam abba? Megmondtam neked, ahányszor meglátlak, nevetségessé teszlek... Tudjátok hogy miért? — Ne kezdd elölről. — Dönci szigorú arccal nézett körül. — Ne kezdd elölről ! A férjedet ne kezdd elölről... Szabályos baleset volt, a vizsgálat pontosan kimutatta. — Azért kellett neki meghalni, mert előtte éjjel-nappal feketefuvarokat csinált. Lopott, melózott nektek, falazott nektek, csak azért, hogy felépítsétek a házatokat. — Ti is felépítettétek — vágott közbe egyre ingerültebben Dönci. A nő elgondolkodva bólogatott: „De milyen áron“, suttogta. Aztán csend lett az asztal körül. Kalenda beleszúrta a villáját a rántott szeletbe, a kése nesztelenül metszette át a frissen sült, olajtól csillogó húst. — Jó lenne, ha bemutatkoznál a mi vendégünknek ... Az építkezésen dolgozik ... — mutatott Kalendára Dönci. Kalenda nem tudta, hogy mit csináljon. Zavarában felállt, közelebb lépett a nőhöz, a szemébe nézett. Az asszony mintha mosolyogni készült volna, nyújtotta a kezét. Kalenda csak most mérte föl: nőt ekkora szemekkel még sohasem látott. Az arca pedig olyan fehér, mintha beteg lenne ... — Kapuvári Márta — jegyezte meg Kalenda a nő nevét. Hirtelen megjelent a pultnál Latorcza Imre is. Kezében egy kávéspoharat tartott, s hol az asztaltársaságot, hol Kapuvári Mártát nézte. Kalenda visszaült a helyére és megvacsorázott. VI. Már megitták azt a két üveg bort is, amit Kalenda rendelt, amikor a Döncinek becézett férfi könyökével meglökte Kalendát. — Nézd csak, öregem! — Dönci a wurlitzer irányába, a pulton könyöklő Kapuvári Márta felé mutatott. — Most zavarta el Mendelt. — Hogyan? — Kalenda nem értett semmit. — Hát Márta, elküldte a fuvarost! Mendel Pétert. Mostanában mindig elküldi, pedig régebben ... azt mondják, azt rebesgetik... — Dönci a könyökével meglökte Kalendát és kuncogott. A többiek is hallották, nevetgéltek és bólogattak, nézték az egyre koszosabb abroszt, várták, hogy asztaltársuk esetleg részletesebben beszámol a fuvaros és a nő kapcsolatáról. Dönci azonban nem folytatta. Hirtelen Kalendára nézett. Aztán ismét a pult felé, majd rácsapott Kalenda vállára. — öregem, tudod mit? Menj oda hozzá, beszélj vele! Fogd be a kis száját, hogy ne duzzogjon annyit. Szelídítsd meg. Úgyis egyedül van ... Mindenki Kalendára meredt. — Hát, nem tudom — feszengett Kalenda. — Menj csak nyugodtan, öregem! Aztán tényleg szelídítsd meg! öregem, lenéz minket. Kérlek szépen, ezzel nekünk is szolgálatot teszel. Úgy nézett mindenki Kalendára, mintha tényleg csodákat várnának tőle. A wurlitzer felől recsegve kattogó dobpergés hallatszott, a ritmus innen az asztaltól kiábrándítónak, erőltetettnek tűnt. Kalenda azonban az ujjaival dobolta az asztal szélén a meg-megbicsakló ütemet, egy pillanatra felidézte magában az iménti bemutatkozást. A nő arca olyan volt, olyan megnyugtató és annyira barátságos — ő legalábbis annak ítélte, hogy biztos volt abban, ha odamegy hozzá, nem fogja elküldeni. Felállt, a székét szorosan az asztal mellé tolta, nem törődött most az asztal fölött kábultan bámuló arcokkal. összemosódott körülötte a füstbe burkolózó étterem, a wurlitzer előtti presszó-rész. Az asztalokhoz láncolt, elnehezedett testeket, koccintgatókat, csak mint alaktalan és idegen maszszát érzékelte. Útközben megborzongott. Az asztalnál még ő is játéknak tekintette Dönci biztatását. Lelassította a lépteit; tudta, hogy ez most már nem játék. Újra és újra megjelent előtte a nő arca. Volt valami a tekintetében — ezt csak homályosan, csak a megsejtés lebegésében érzékelte — talán a keserűség, talán az érett nő szinte tolakodó szomorúsága, amelyet semmilyen megjátszott pózzal, mozdulattal nem palástolt. Ahogy a nő mellé ért, elbátortalanodott. Várt egy kicsit, majd kért egy kávét. Nem nézett Kapuvári Mártára. A kávéfőzőnő hol őt, hol a csöpögő kávét figyelte egykedvűen: olyan fáradt és elutasító volt az arca, hogy Kalenda gyorsan elfordította a fejét: A falat nézte, a sárga tapéta mintáin akadt meg a szeme. — Ugye, maga sem bírta a szagukat? — kérdezte hirtelen Kapuvári Márta. — Hogyan? — nézett a nőre. — Semmi, semmi... — mondta gyorsan a nő, — Majd megismeri őket. Kalenda nem tudott mit mondani. A cukrot beletette a kávéjába, várt egy kicsit, a kiskanálért nyúlt, figyelte a nőt. Kapuvári Márta a válláig ért, a homloka magas volt, pontosan a közepén egy emelkedő vonal látszott. Amint észrevette, hogy a férfi bámulja, gyorsan a homlokához kapott, mutatóujját körbe-körbe mozgatta, majd — mintha fájna a feje — rányomta a középső ujját is a homlokára, így várt egy pillanatig, aztán lassan végigsimított a haján és elnevette magát. — Ne hozzon zavarba — mondta. Kalenda a kávéfőzőnőre nézett, majd a pultra, aztán újra Kapuvári Mártára. — Gondolom, hogy bemutattak magának ... azok, elmondták, hogy ki vagyok... — a nő szembefordult Kalendával és úgy várta a választ. — Nem mindegy? Inkább igyunk meg valamit... — válaszolta Kalenda. — Nem kérek .. . Inkább elmegyek innen, hazamegyek. Rosszul érzem magam. Kalenda meglepődött. A nő elindult hátra, a pult végénél egy széken volt a kabátja, a táskája. Kalenda figyelte, ahogy felveszi a kabátját, ahogy viszszahúzza a blúza felcsúszott ujját, aztán kendőt vesz elő a táskájából, beköti vele a fejét, behúzza a táskája cipzárját és újra odaáll Kalenda mellé a pulthoz. A wurlitzer mellett Latorcza Imre vállát a falnak támasztva figyelte Kalendát és a nőt. — Minek kötöd be a fejed, meleg van kinn! — szólalt meg a kávéfőzőnő és egy duplát tett Kapuvári Márta elé. — Nem kell — tolta vissza a kávét. — Maga marad? — kérdezte a férfitől. — Nem is tudom ... Elmegyek, rendezem a vacsorámat — mondta gyorsan Kalenda, és már sietett is vissza az asztalához. Az asztalnál — Kalendának úgy tűnt, — már mindenki részeg volt, senki sem törődött vele. Gyorsan egy százast dobott az asztal közepére, majd megigazította a nyakkendőjét és rohant ki az üvegpalotából. Annyira boldog volt, annyira valószínűtlennek tűnt az elmúlt félóra, hogy azt hitte, nem is vele történik mindez. A nő már az utcán várta. — Maguk építik a gyárat? — kezdte a beszélgetést. — Nagyjából... Inkább az irodaházat. Szó van arról is, hogy építsünk ebédlőt, aztán portát, ilyesfélét... Még a gépcsarnokkal is lesz munkánk . . . Ezt mondják. De magát miért érdekli ez? — Nem is tudom ... Ha elmondanám, kinevetne. — Akkor mondja — biztatta Kalenda. — Jól van, mondom. Aztán mégsem kezdte el. Kalenda várt, hol a lába elé nézett, hol a nőre. Kapuvári Márta nem szólalt meg. Kalenda hirtelen megállt. — Elkezdi, vagy nem? — Hát semmi az egész... Miért kíváncsi? Semmi az egész. Meg aztán nem is ismerem magát. Ez titok, tudja. A nő is megállt, kicsit féloldalt, csak a fejét fordította a férfi felé. — ... meg úgysem értené — tette hozzá. — Azt hiszi, hogy az én agyam kapacitása csak a ... — Na jól van, jól — csitította a nő. — Csak olyan nevetséges semmiség az egész. Amikor megtudtam, hogy gyárat fognak építeni, odamentem, láttam, hogy egyengetik a földet. Aztán ... A nő nem folytatta. Kalenda várt, majd hirtelen felkapta a fejét. A toronyóra ütött. A templom előtt álltak meg. Kalenda még mindig a megvilágított toronyórát bámulta, aztán a templomkert kerítése fölött kihajló zöld ágakhoz nyúlt. A toronyóra zengése minden más hangot elnyomott. Egy pillanatra megállt a keze a levegőben, majd az ünnepélyességet azzal szakította meg, hogy letört egy ágat. A halk reccsenés, majd a himbálódzó levelek suhogása elvonta a figyelmüket a késő esti, kisvárosi csendről. — Mégsem mondja el? — tért vissza az előbbi témára a férfi. — Dehogynem. Utána elmentem az állomásra, tudja, az ott van, nem messze... Kalenda semmit sem értett. — ... szóval elmentem az állomásra, ott van egy régi, nagyon régi, hogy mondjam magának, messzelátó vagy ilyesféle... Egy nagyon magas vaslétrán kell felmenni oda. A tetejéről láttam, egyengették a földet. Szóval, utoljára még megnéztem, hogy emlékezzek rá, ha majd csak a gyár meg az irodaház lesz ott. — Elbúcsúzott tőle? — értette meg a férfi. — A gyár helyén volt valami, vagy nem azt akarja mondani, hogy ott laktak? — Nem. Csak tudja... sok fa volt ott, bokor, nagyon szerettem oda járni. Az nekem mindig olyan volt, mintha elmentem volna innen. Mintha ezer kilométerre elutaztam volna ... Érti ? — Ha ennyire nem szeret itt lenni, akkor miért nem hagyja itt a várost? — kockáztatta meg Kalenda. — Méghogy ez város ... Egy nagy falu. Most kezd valami lenni, a főutcája, meg az a hely, ahol voltunk. Ennyi a város ... És tudja, ezért nem hagyom itt — a nő magas kerítés előtt állt meg és a házára mutatott. A hosszú családi ház ablakai mögött a sötét függönyök komorsága sehogyan sem illett ide: az utcán egymást követték a magas betonpóznák, a lámpák nappali fényt árasztottak. A házak falán halványan imbolyogtak az árnyékok. Kalenda egy pillanatig csodálkozva nézte az utcát, majd az udvaron állt meg a tekintete. (folytatjuk) 6
