Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-10-06 / 40. szám

BESZÉLJÜNK A SZERELEMRŐL

Lapunk előző számában közölt vitaindító levelek alapján várjuk olvasóink hozzászólását a témához. A legjobb válaszokat közöljük és honoráljuk. (A szerkesztőség.)

Vigyázzatok a csecsemőkre!

Különös: a tudomány egyre makacsabbul ismételgeti, hogy jobb egy gyereknek egy görbe jellemből áradó szeretet, mint a legkorszerűbb, leghigiénikusabb gondozás — szeretet nélkül. Alkalmam volt egyszer üvegen át — látni, miként jár egy-egy csecsemő kézről kézre, mint valami munkadarab — míg tiszta lesz, orvosi szempontból szigorúan ellenőrzött, jól táplált és kipihent. És mégis. Mohón, éhesen, könyörögve jár a szeme. Valamit-valakit keres, de hasztalan. A nap elmúlt s a következő nap ugyanilyen lesz: szakadatlan néma rimánkodás a hófehér hatalomhoz: ölelj át, simogass, játssz velem, felelj, taníts, szeress. Csakhogy a Hatalomnak nincs hatalma.

Országos vizsgálat bizonyítja: a szeretetben szűkölködők személyisége elváltozik. A csecsemő szorongató nyíltsággal fenyeget: ha nem szerettek, nem akarok majd többé semmit, lemondok önmagámról, hisz, lám, ti is lemondtatok rólam. És a fenyegetés valóra válik, a vizsgálatok szerint az otthonokban nevelődő kisgyerekek igen engedelmesek, jól kezelhetők, ám feltűnően hiányzik belőlük a kezdeményezőkészség, a cselekvésalakítás vágya, a természetés érdeklődés. Elevenségüket sémamozgások váltják fel, mosolyuk szomorú, majd öregesen gépies. Legkevesebb, amit mondhatunk: szeretetkapcsolatok hiányában a kisgyerek elveszti esélyeit, hogy megvalósítsa önmagát — olyan mértékben, ahogyan azt biológiai lehetőségei ígérik.

A jelenséget „új hospitalizációs tünetcsoportnak“ nevezik, legutóbb Pikier Emmi és Falk Judit tanulmányai szóltak róla. őszintén szólva, engem nem nagyon lepett meg a felfedezés. Nekem az új tünetcsoport nagyon is ismerős. Tizenegynéhány éves tanári gyakorlatomban sokszor találkoztam talányos tizenévesekkel. Voltak köztük furcsán eltompultak, mindig tűnődni látszok, titokzatosak, akikből csak „kihúzni“ lehetett a szót, mintha szégyellték volna tehetségüket. Az okot meglelni nem volt nehéz, mivel az rendszerint hangoskodva jelentkezett, a szülő hol hidegen, hol őszinte kétségbeeséssel panaszolta: érthetetlen, mennyire hiányzik a gyerekből az „ambíció“. És nem tudták — gyanítom, ma sem tudják sokan — hogy az önmegvalósítás akarása csak kölcsönös szeretetben születik.

Igaz, a nagyobbacska gyerek már megérti, hogy anyja nem lehet örökké és egyedüli partnere a szeretetben, de várakozása, igénye a találkozásra, érdeklődésre, együttes élményekre még sokáig, talán önálló személyiséggé kristályosodásáig megmarad, s elmúlása ezután se törvényszerű. Mi történik, ha a szükséges, vagy a státusszimbólumokért folytatott hajtás — hajsza! — miatt az érdeklődés elmarad, a találkozások meggyérülnek, a szeretetkapcsolatok megkopnak?

Ügy sejtem: az ember nemcsak csecsemőotthonban „hospitalizálódhat“. A felnőtt is eltorzul, ha nem kap ösztönzést, érdeklődést.

Nem felejtem el máskor szótlan, Kossuthszakállas szerelőbarátom kitörését, aki — miután néhány korsó sör kiszabadította a magára erőszakolt csöndességből — majdnem sírva panaszolta, hogy a műhelyben a lelkiismeretet pontosan úgy „díjazzák“ mint a lelkiismeretlenséget. O is könnyebbíthetne az életén, és talán meg is teszi. Legnehezebben azt viseli, hogy buzgalmát épp munkatársai nézik görbe szemmel. — Mindnyájan? — kérdeztem. Nem mind, de „amazok“ sem szeretnek — mondta komoran. Beteg dolog, gondoltam magamban, ha buzgósága miatt elszigetelődik valaki. Lehetséges? A kicsinyesség, szellemi lomhaság, látjuk, megjáratja a poklot az úgynevezett „nehéz emberekkel“. Beteg dolog, ha egy fiatalember önmaga feladásán fáradozik, cselekvőkészségének, jobbításra törő ösztönzéseinek kiirtását fontolgatja. Nem, a személyiségferdülés nincs a csecsemőkorhoz kötve, vagy az otthonokhoz — ekkor és itt csupán a tünetek felfedezése biztosabb.

De az „életben“ nem nehéz felismerni. Nagyon eluralkodott nálunk egy „dologias szemlélet“, amely fölényes agresszivitással magyarázza, hogy a gyerek — vagy a fiatalember, vagy az öregember — lám, „mindent megkapott“ mégis békétlen, kedvetlen, közönyös, önző, magának való, esetleg magányos, még az is lehet, hogy boldogtalan. Miért? — kérdik felháborodva.

Szeretném felhívni a figyelmet, hogy e szó: „szeretet“ — szinte eltűnt a közhasználatból. Jobbára csak közvetve bukkan föl olyankor, amikor panasz, vagy ordítás hallatszik, mikor valahogyan jelentkeznek a magányosok, a betegek, az útfélre taszítottak, és valaki szót emel értük. Esetleg akkor, ha „megmagyarázhatatlan“ öngyilkosság történik, s magunkra döbbenve, lesütött szemmel megállapítjuk, hogy az önként távozó jóval kisebb adagot kapott embertársai szeretetéből, mint amire igénye volt. Egyébként a szó szinte kiment a divatból. A fiatalok egyenest szégyellik kimondani — közben olcsón érzelmes dalokat dúdolnak — a tankönyvekben csak elvévte található „emberszeretet“ helyett „humanizmust“ mondanak, „hazaszeretet“ helyett „hazafiságot“. Lehet, hogy ezek pontosabban és tudományosabban — bár hűvösebben — hangzanak. És azt is lehet mondani, nem a szó lényeges, hanem a tartalma, például a szociális gondoskodás, vagy legalábbis a szándéka. Csak hát — mint a csecsemők példázatából tudjuk — a puszta gondoskodás nem elegendő. Az embernek nem elegendő. A szóhasználat, különösképp egy-egy szó körül kialakult viszolygás és szégyen sohasem a véletlen műve. Valljuk be, a „szeretet“ szónak rég gyanús a csengése, általános erkölcsi parancsként használhatatlan. Mindenkit nem szerethetünk, mondja Selye János, inkább arra törekedjünk, legyünk méltók embertársaink szeretetére. Csak hát, ugye, nem lehetünk „szeretetreméltók“, ha nincs bennünk „szeretet“. Valahogy úgy áll a dolog, hogy az ember szakadatlanul több szeretetet vár, mint amennyit adni képes. Az a kérdés: belenyugodtunk ebbe, elfogadtuk félemberségünket, mint végeredményt, vagy hiszszük, hogy az ember itt sem, ebben sem „tökéletes“? Hiú reménység?

Eltűnődés közben nagyon vigyáztam, ne álljak véletlenül prédikátor-pózba, a moralizálás bűnét elkerüljem. Azért is hivatkozom a csecsemőkre. Bizonyos értelemben mindannyian csecsemők vagyunk. Legalábbis a szeretetre való igényünk — megföllebbezhetetlen.

SOMOGYI TÓTH SÁNDOR

3