Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-05-19 / 20. szám

útitársaim már megszokták ezt az utat, jókedvűen társalognak.

Végre megállunk egy erdészlak előtt. A férfiak leugrálnak, segítenek leszállni az asszonyoknak is. Amikor még nem volt járható út a hegyre — ezt a 6,5 kilométert csak öt éve építették öt és fél millió korona befektetéssel! — itt szálltak meg az erdőmunkások és hetenként kétszer gyalog tették meg a nyolc-tíz kilométert.

Ma az erdészlakban melegítik meg az ételt, itt pihennek. A gyűléseket, ünnepségeket is itt rendezik. Mert ilyen is van. Ha valaki nyugdíjba megy, vagy születésnapját ünnepli, a déli szalonna mellé előkerül egy üveg bor is. Tavaly itt tartották a nőnapot. Az üzemtől kapott frissítők mellé az asszonyok süteményt hoztak, a férfiak hóvirágot szedtek.

A hetvenegy éves Roth néni élete elválaszthatatlan az erdőtől.

— Sokat háltam kint a hegyen. Lányok, legények és mi idősebbek maradtunk itt hétközben. Olyanok, akiknek naponta nem kellett a családról, gyerekekről gondoskodni. Ma már az autó reggel összeszed mindenkit, este hazavisz. Máskülönben nem is bírnám már én ezt a nagy strapát...

A verandán közben előkerül az ennivaló, üvegben a tea. Hajnalban még nem esik jól a reggeli, de mielőtt munkába állnának, jóllaknak, hogy délig kibírják.

3. Busák Józsefnek, Busák Andornak és Valent Zoltánnak igyekezniük kell. Mindjárt kilenc óra. Háromig jóformán meg sem állnak. Normáznak. Ha prémiumot is akarnak, akkor a tervet százhat százalékra kell teljesíteniük. Ezért pedig jó néhány fát kell kivágni.

4. Bacsó Zoltán kórzeti erdész sokszor így a térdén végzi el a legsürgősebb adminisztratív munkát. Hiába, a munkafeltételek javításában még sok minden megoldásra vár az erdőgazdaságokban...

5. Ján Pisko az erdőhivatal vezetője ellenőrzi Máté László és Bodnár László munkáját.

Kintről mór kiabálnak; siessek, mert indul a kocsi tovább!

A sziklás, köves úton lassan haladunk előre. Ulman Pál biztos kézzel tartja a kormányt, a csúszós, lejtős, meredek úton.

— Huszonnyolc éve vezetek. Ebből huszonegy évet itt a hegyen. Ismerek minden követ, sziklát — nyugtat meg egy-egy kritikus pillanat után.

Gyönyörködhetem hát a tavaszi erdőben. Itt fönn a Pelsőci Fennsík tetején, nyolcszáztizenhárom méter tengerszint feletti magasságban kevés ember fordul meg. Pedig szakemberek szerint közép-európai viszonylatban itt található a legérdekesebb flóra. Több olyan növény van itt, amely az országban másutt nem nő. A fennsík talaja hétféle összetételű. Ezért van az, hogy aránylag kis területenként változik a föld színe, a fák, a növényzet fajtája és csoportosulása.

Egy éles kanyar után nagy területen csupán egy-két méteres borókabokrokat látni.

— Érdekes növény ez a boróka. Nagyon kényes. Jól meg kell figyelni, melyik oldala van északnak, melyik délnek, és otthon is úgy kell elültetni, ha azt akarjuk, hogy megmaradjon a kertünkben ... — mondja a sofőr, majd a másik oldal felé mutat. — Ott fenn a domb tetején van a Csengőlyuk. Visszafelé megállhatunk mellette. Száznegyven méter mély, barlangszerű mélyedés. Nemcsak a hazai, de külföldi kutatók is gyakran eljárnak ide.

— Még két kanyar — biztat egy kis idő múlva. — Az erdészlaktól alig kell megtennünk hat kilométert, de néha egy órába is beletelik, amíg odaérünk. Ennyi idő alatt a favágók gyalog is felérnének, de inkább a kerék kopjon, mint az egészség ...

Helyben vagyunk. Alig nézünk körül, már sikolt a fűrész, dől a fa. A férfiak dolga a favágás; évente ötezer köbméter fát szállítanak le a fennsíkról. A nők a facsemetékről gondoskodnak; nevelik, kiültetik, kapálják. Télen a favágók után maradt ágakat szedik össze, tisztítják az erdőt. Egész éven át van munkájuk. Esik az eső, fúj a szél; köpenyt öltenek, kendőt, sapkát tesznek a fejükre és tovább dolgoznak. Mint most is.

— Jó ez a fűrész. Könnyebb vele dolgozni, mint a fejszével. Többet is végzünk. Csak hát megvan ennek is a maga hátránya. Este, ha lefekszem, mintha hangyák mászkálnának a kezemen. Az egész napi vibrálást idővel megérzi az ember — mondja Busák József. Húsz éve dolgozik az erdőben. Az egyik legjobb favágócsoport tagja.

Bodnár László és Máté László a méterbe vágott fákat rakják össze. Mindketten nyugdíjasok. A szilicei körzet dolgozói, de most itt van rájuk szükség, hát segítenek.

— Fiataloknak való munka ez — lépek közelebb hozzájuk.

— A, dehogy! Aki a pálinkát és a szépasszonyt szereti, az még az erdőben is eldolgozhat — feleli Máté bácsi, majd még hozzáteszi: — Nem tudnánk mi otthon ülni tétlenül. Az életünk nagy részét itt töltöttük a hegyen és sokkal nehezebb körülmények között dolgoztunk, mint most. Valamikor vállunkra akasztottuk a hetes tarisznyát és mentünk. Könnyebb már ez a munka is, még sincs hozzá fiatal...

— A lóbak azért belefáradtak a sok járásba. Még jó, hogy néha-néha fürdőbeutalót kapunk — fűzi hozzá Bodnár László.

Amíg az egyik helyen ritkítják az erdőt, a másik részen már új csemetéket ültetnek. Amikor visszaérünk az asszonyokhoz, ők már egyenként száznál több bükkfa-csemetét ültettek ki. Az eső szemerkél, köpenyben, gumicsizmában dolgoznak.

— Egész évben gumicsizmát viselünk. Tönkre is teszi a lábat. Este amikor hazaérek, a hátizsák még a hátamon van, de a csizmát már rúgom is le a lábamról. Alig várom, hogy megszabaduljak tőle — panaszolja Simon Sarolta.

— Próbáltunk mi már vászonpapucsban, könnyű cipőben is dolgozni, de erre a köves, gazos talajra az nem való. Kígyó is akad. Legjobb védekezés ellene a csizma. De jó lenne azért, ha kitalálnának már

Igor Grossmann lelvételei

helyette valami mást, ami kényelmesebb és egészségesebb is — szól közbe Benő Sarolta.

Aztán a munkakörülményekről, a szociális gondoskodásról beszélünk. Mi kényszeríti őket arra, hogy idős koruk ellenére is naponta járják a hegyet, rázassák magukat az autóval?

— Tizenöt-húsz éve ezt csináljuk. Már nyugdíjat kapunk, de karba tett kézzel nem ülhetünk otthon... Itt a többiek között hamar elszalad az idő. Meg aztán az unokáknak soha nem győz az ember elég zsebpénzt adni ... — mondja Bacsó Ilona.

— Gondoltam is már rá, hogy elmegyek a gyárba dolgozni. De nem lehet az erdőt csak úgy otthagyni!... Ismerem a Nagy Hegyet, mint a tenyeremet. Tudom, hol találni védett, ritka virágokat, szeretem elnézni a fel-felbukkanó őzeket, a riadt nyulakat, gyönyörködöm a madarak dalában. Itt a tiszta levegőn az ember egészen kicserélődik, megnyugszik — vallja Kohulák Aranka, aki a sokéves jó munkájáért tavaly egy hetes budapesti üdülést kapott a szakszervezettől.

A munkaszeretet, megbecsülés tiszta forrásával találkoztam itt közöttük. Búcsúzásul egyhetes budapesti üdülést kapott a szakszálat lepréselve őrzök jegyzetfüzetemben.

H. ZSEBIK SAROLTA