Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-13 / 2. szám

A fogoly bevette, s pár perc múlva elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, az orvos mosolygó arccal közölte vele, hogy ugyan nem érzékelte a környezetet, de rengeteget — beszélt. Aztán figyelmeztette, hogy ezután már csak két lehetősége van: vagy együtt dolgozik a továbbiakban a juntával, vagy egy injekció, ami után mór nincs semmi... Az asszony az utóbbit választotta.

Harmadik eset: Ennek a férjezett, gyermektelen ötvennyolc éves asszonynak az esete egy kissé más. Tőle ugyanis nem vallomást akartak kicsikarni, hanem az volt a cél, hogy megváltoztassa a juntával szembeni állásfoglalását. Elfogatása után tíz napig sötét cellában tartották, aztán átszállították egy gyűjtőtáborba. Bebörtönzése után két hónappal a Pinochet-kormány hivatalosan bejelentette — a nemzetközi közvélemény nem csekély nyomására — hogy engedélyezi kiutazását az országból. „Szabadlábra helyezése előtt alapos orvosi vizsgálat kötelező“ — közölték vele. Az orvos barátságosan megkérte, hogy mélyen lélegezzen, azután néhány karlendítést és törzshajlítást végeztetett vele, majd lefektette a heverőre s megkérte, hogy nézzen merőn egy villanykörtére és számoljon száztól visszafelé nulláig. Az asszony természetesen engedelmeskedett, s hasonlóképpen az ártatlannak tűnő kérdésekre is válaszolt. Hogy élnek a férjével? Jól, s az sem borította föl a házasságukat, hogy nem lehetett gyermeke. Milyen az édesanyjához való viszonya? A lehető legjobb, annyira szereti; hogy nélküle nem is utazna el sehova. Mi a leghőbb kívánsága? Végre hazamenni, elmenni a mamáért és felkészülni az utazásra . . . Szabadulásának előestéjén meglátogatta a férje, s elmondta, hogy anyósának nem adták meg a kiutazási engedélyt. Ezek után a junta diadalmasan kiálthatta világgá, hogy egy politikai munkásnak lehetővé tették a kiutazását külföldre, de az megváltoztatva eredeti terveit, úgy döntött, hogy mégis Chilében marad. Az okról szólni „elfelejtettek" arról, hogy a szeretett édesanyát nem engedték ki . . .

Negyedik eset: Huszonhárom éves egyetemi hallgatónő, férjezett, igen tehetős családból származó. Egy ideig abban a reményben ringatta magát, hogy éppen családjának helyzete miatt észrevétlenül együttműködhet az ellenállókkal. Tévedett. Az első kihallgatás még nem tudta megfosztani illúzióitól. A második kihallgatáson már tudta, hogy a szülők pozíciója itt egyáltalán nem számit. A két férfi, aki kihallgatta, egyszerre elnémult. A csend kibírhatatlan, végtelen volt, mind erőteljesebben elhatalmasodott rajta az érzés, hogy most mindjárt valami szörnyűség következik. Hoszszú idő múlva a kihallgatok hangja teljesen megváltozott, s a metsző, durva szavak után következett a kínzás. A fiatal nő egész testében reszketett, fejvesztett rémület lett rajta úrrá. „Nem fon-, tos, hogy akar-e beszélni, vagy sem, elegendő bizonyíték van a kezünkben!" ordítozták kínzói. Elmondta, amit tudott. De nemcsak ez történt. Az állandó, egy percig sem szűnő pszichikai nyomás hatására a pribékekben fokozatosan elfogulatlan bírákat kezdett látni, akik meggyőzték, hogy minden kényszer nélkül maga kezdett beszélni s a kínzás nem volt valóság, mindössze intenzív álom, képzelődés.

A chilei fasiszta terror egyre fokozódik, s az elnyomás eszközei mind változatosabbak. A hitleri koncentrációs táborok módszereiből lehet meríteni, elméleti alapul pedig a „Mein Kampf“ szolgál ...

PINOCHET

Hogy a chilei fasiszták milyen alapossággal tanulmányozzák a hitleri fasizmus módszereit, azt gyakorlati alkalmazásuk bizonyítja. Különösen a letartóztatott nőkkel szemben, akiket nemcsak fizikai kínzással, hanem ugyanolyan embertelen pszichikai eszközökkel igyekeznek vallomásra bírni.

Első eset: Húszéves lány, apja szegény délchilei paraszt. Tizennégy napig különböző kínzásoknak vetették alá, de bármit eszeltek ki, nem tudták meg azt, amit akartak. így hát átadták további kezelésre egy kapitánynak, akit „jóember" néven emlegettek. Azért igy, mert mindig kesztyűs kézzel szokta szóra bírni a foglyokat. A „jóember" ezúttal elutazott a távoli faluba a lány idős apjához. Rendkívül „emberségesen" kikérdezte az öreget életének legkisebb részleteiről, a szomszédokról, s végül azt tudakolta meg, hogy miben lehetne a segítségére, mivel tudja, hogy a leánya börtönben van. Az öreg ugyan nem tudta megmondani ennek a „barátságos és tisztességes" kapitánynak, hogy a leányát miért vitték el, de különben mindenről elbeszélgetett vele. A „jóember" aztán azzal a kérdéssel lepte meg a lányt, hogy szeretne-e az apjával találkozni? Mert ő el tudja intézni, de azzal a feltétellel, hogy az első látogatásnál be kell tartani a foglyokra vonatkozó szabályt: csak bekötött szemmel beszélhet vele. Es a „találkozásra" sor került. A „jóember" ugyanis kiváló utánzó képességgel rendelkezett... Persze, ez nem lett volna elég, de segítségére volt

(férjét még a puccs első napjaiban meggyilkolták) csaknem teljesen megrokkant a kínzások következtében: két hónapig, nap mint nap kihallgatták. Amikor Pinochet pribékjei látták, hogy nem mennek vele semmire, makacs áldozatukat átadták a fogház orvosának. A szerencsétlen nő azt hitte, azért viszik az orvoshoz, hogy egy kissé helyrehozza az egészségét, mielőtt a bírósági tárgyalásra kerülne sor. Kegyetlen tévedési Az orvos bemutatkozott, majd megnyugtató és biztató szavak kíséretében átnyújtott néhány színes tablettát.

a Iá:.y izgatott lelkiállapota, egy injekció, ami egy kissé elhomályosította az ítélőképességet, s természetesen a bekötött szem... Először közölte a fogollyal, hogy igen meghűlt s most egy kicsit be van rekedve a hangja, aztán parasztember módjára szélesen beszélt arról, hogy mi újság otthon, majd többször felkérte a lányt, hogy legyen esze, tegye meg, amit kérnek tőle, ne keserítse el szülei életét, hiszen ö is, anyja is idősek, jó lenne, ha hazajönne. És a „jóember" elérte azt, amit akart: szóra bírta a lányt.

A második eset: Egy harmincöt éves asszony