Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-11-29 / 47-48. szám

ÄPIÄ

UNVA

Ebben as esetben is érvényes az a közmondás, mely az alma és a fa közti viszonyt magyarázza — gondolom, miközben Dőlné Saliby (Alsószeli) utcáit járva Pukkainé, Pintér Ilonáról „gyűjtök” adatokat.

— Főnyeremény — mondják róla a kultúrát szerető alsószeliek, akik emlékeznek még az ötvenes években működő színjátszócsopórt nagy sikereire, a népdalestekre, hagyományőrző ünnepségekre, akik később átélték a hatvanas években beállt viszszaesést, a „tespedés korát”, amikor a falu lakosainak kultúra-szeretete csupán a tv-nézésre zsugorodott, a néhány tennivágyó pedig csak tört szárnyú madárként vergődött.

— „Az apja lánya" — hallom a következő véleményt, és lelki szemem előtt megjelenik a fiatalos hévvel magyarázó, érvelő Pintér Zsiga bácsi, az öreg kommunista, a falu pártszervezetének egyik legaktívabb tagja.

— „Belevaló lány” — dicsérik a fiatalok. A további kérdezősködést feleslegesnek tartva, elindulok az új korszerű hnb-épület felé, ahol ugyan ritkán tartózkodik Ilonka. Legszívesebben az emberek között van, tudja, hogy jól szervezni csak közvetlen kapcsolatok útján lehet.

Ülünk egymással szemben. Nincs nálam füzet, sem toll. Beszélgetünk. Pontosabban 6 beszél, s én hallgatom. Magyaráz, érvel, aztán ellenérveket sorakoztat fel. Leszögez, kérdez és válaszol kérdéseimre. Hangja egyszer keményebb, majd újra lágyan hömpölygő folyamként ömlik tovább. Néha halvány mosoly fut át arcán, aztán komorrá válik tekintete, majd újra ellágyulnak vonásai. Tudat alatt fogalmazódik meg bennem újra és újra a közmondás: „az alma nem esik messze fájától”. Egyben igazolom az utcán hallottakat: Ilonka valóban főnyeremény lehet egy olyan falu számára, ahol az emberekben él a tennivágyás, ahol szeretik a kultúrát, ahol a jó munkához nem hiányzik más, csak egy lelkes, odaadó, szervezni tudó ember. Ilonka pedig ilyen. Született népművelő.

— A faluban úgy könyvelnek el, úgy élek a köztudatban, mint kultúrfelglős. Ez távolról sem felel meg a valóságnak, de ha mégis ilyen kategóriákban kellene meghatározni munkakörömet, akkor úgy mondanám: a falu kulturális, politikai és szervezeti életének felelőse vagyok. Hogy mit jelent ez? Azt, amit sajnos csak nagyon kevesen tudnak megérteni, hogy nem az a lényeg, melyik szervezet rendez valamilyen műsoros estet, uuui be egy színdarabot, biztosít autóbuszt egy kirándulásra és oldja meg az akörüli bonyodalmakat, hanem az, hogy mindez van, létrejön, és egyre több ember kapcsolódik be aktívan ezekbe a rendezvényekbe. Persze megértem az egyes alapszervezetek vezetőségét is. Jelentést kell írniuk havonta, vagy negyedévenként és szeretnének minél szélesebb körű tevékenységet kimutatni, magukénak tudni egy-egy jól sikerült rendezvényt. Dehát ugyanazt a rendezvényt több szervezet is megemlítheti, hiszen részt vettek benne! A járási szervek pedig megérthetnék — és meg is értik — hogy egy .3000 lakosú községben,

ahonnét ráadásul a fiatalok nagy többsége hétközbeni foglalkozása és beosztása miatt távol marad, egy alapszervezet, elszakadva a többitől, nem tud égbekiáltó dolgokat produkálni. Frázisként hat, hogy egészségben az erő, de rövidebben és szebben nem lehet kifejezni azt a nagy igazságot, amit ez a három szó így, egymás mellett jelent. Egyébként is: miért kell szétszakítani azokat a barátokat, barátnőket, akik közül az egyik SZISZ-tag, a másik a CSEMADOK-ban, vagy éppen a nőszervezetben dolgozik?! A lényeges az, mit és hogyan tesz a cél érdekében.

Nem is tudom, miért beszélek állandóan a kultúráról. Pedig munkám politikai és agitációs részét legalább olyan szívesen végzem, mint a kulturálist. Sőt! Az a helyzet, hogy az emberek nem nagyon szeretnek gyűlésekre, összejövetelekre járni. Én pedig legalább olyan fontosnak tartom ezeket az akciókat, mint a kultúrcsoportok próbáit, egy-egy rendezvény előtti megbeszéléseket. Mert csak a magas fokú politikai érettség, a tudományos világszemlélet biztosítja a helyes út megválasztását, a hovatartozás ismeretének biztonságérzetét. Nem tudom elismerni az öncélú kultúrtevékenységet! így aztán állandóan új formákat keresek, új módszereket próbálok И, amelyekkel igyekszem érdekessé, vonzóvá tenni a politikai jellegű összejöveteleket, ügyelve természetesen arra, hogy tartalmilag is a legmagasabb színvonalat érjük el. Külön élmény számomra az agitációs központ vezetése, a polgári ügyek bizottságának munkájában való részvétel.

Sajnos az ilyen jellegű akciók sokkal inkább időigénylők, mint a kulturális élet szervezése. A férjem megértése nélkül nem is tudnám munkámat -jól elvégezni. Olykor még segít is, ha másképp nem, biztatással, ami néha többet jelent, mint bármilyen más segítség. Az időhiány felett kisfiam, Attila miatt kesergek, akinek olyan kevés időt tudok csal. szentelni, hogy szinte szégyellem bevallani. Nem is tudom, mit csinálnék édesanyám nélkül, aki tulajdonképpen helyettem neveli a fiamat. Sokszor elszorul a szívem, amikor látom, milyen fáradt. És 6 ilyenkor is tud mosolyogni

Elhallgat egy pillanatra. Ránézek, látom, még mondana valamit, aztán csak sóhajt egy mélyet és sorolja tovább mi a kötelessége, mit vállal önként magára. Mi az, amit szívesen tesz, és mi az, amit kötelességszerűen, de pontosan és jól végez el — ezt már másoktól tudom, 6 szerényen elhallgatta. A kép, amelyet Ilonkáról alkottam, egyre inkább változik, személye egyre nagyobb lesz előttem, mert munkája mellett, ami önmagában is igényes, számtalan szervezetben vezetőségi tag, kezdve a Nőszövetséggel, a Fogyasztási Szövetkezeten, a Forradalmi Szakszervezeten, a Polgári Ügyek Testületén át egészen a Nemzeti Frontig, de vezetőségi tagként segíti a SZISZ, a CSEMADOK és más szervezetek munkáját is. A róla alkotott jó vélemény egyre inkább igazolódik. A becsületes dolgozó aszszony, az érző anya és feleség, az aktív társadalmi munkát végző nő ez ő.

Mikor mindez megfogalmazódik bennem, elbizonytalanodom. Megírhatom-e mindezt így, ilyen formában? Hihető-е mindez? Nem hat-e túlrajzoltnak a kép, amelyet róla alkottam, és közzétettem? Aztán mégis így írtam meg — mert így van!

NESZMÉRI SÁNDOR

ITT

Szlovákia egyetlen téli sporteszközöket gyártó üzemét kerestük fel. Utunk célja 2ilina, a Drevoindustria Nemzeti Vállalat vezérigazgatósága. Onnan szakmabeli útikalauzzal meglátogattuk a vállalat tizenhat üzeme közül az egyiket a bytcai — Súfov gyárat.

Azt mondják, hogy ez nem is korszerű üzem. Hogy már három évtizede itt áll az egykori Súfov vára és a sziklabércek árnyékában. A látszat azonban csal. Igaz, hogy az épület kívülről régi, de belső berendezésében mór a holnap üzeme. Sőt, itt a holnap egy kicsit elénk jött, ma lett belőle. Ki ne ismerné a Súfov márkájú európai hírű szánkókat, síléceket, jégkorongütőket. Otthonunkban is akad belőlük, hiszer a téli sportok kedvelt szórakozássá váltak. Ezzel számol az üzem is, amikor évről évre növeli termékei választékát.

A síléceket gyártó üzemrészlegben kilencfajta sílécet gyártanak. Nemrégen kezdték meg az osztrák Hagan cégtől vásárolt szabadalom szerint az Aluglas és Dyngglas jelzésű sílécek gyártását, amelyek felveszik a versenyt a külföldi, sokkal drágább sílécekkel. Ebben az évben a korszerű kazettás technikával készült sílécekből háromezer pár készül a hazai sportolók számára, de ezt a mennyiséget 1979-ig harmincezerre emelik.

Új gépekkel, új technikával