Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-27 / 5-6. szám

Jólöltözött, szökés hajú, ha­todikos osztályú fiú áll fel a podban. Tisztelettudóan néz ránk. — Nos Jancsi, mondd meg, hogyan tanulsz — kérdezi a tanitója. — Tavaly is kitüntetett vol­tam Jancsiról sok jót hallottam az iskolában. Igyekvő gyerek, rendszeresen felkészül az órákra, nem mulaszt, becsü­letes és mindig tisztán jár iskolába. Azt is megtudom, hogy most a félévben is ki­tüntetett lesz. A tanuláson kívül részt vesz az iskolai rendezvényeken. Amint a dicsérő szavakat hallgatom, az jutott az eszem­be, hogy tizenhárom évvel ez­előtt így vélekedtek a bátyjá­ról, Tamásról is ELINDULUNK hogy megkeressük Tamást. — Nehezen találjuk meg, sofőr, állandóan úton van. Talán a nemzeti bizottságon megtudjuk — kalauzol Jani. Rudolf Ponist elvtárs, a vá­rosi nemzeti bizottság titkára így nyilatkozik: Sok Lakatos család él fogad és máris mentegetőzni kezd: Akárhogy is vigyázunk, a gyerekek behozzák a sarat. Hiába, húsz ember sok egy lakásban. így beszélgetünk, amikor váratlanul betoppan Tamás. — Hallottam, hogy kerestek — szól barátságosan. — Hu­szonhárom éves. Szépen, tö­mören beszél, olvasott ember. Azelőtt a Nővé Zámky-i (ér­sekújvári) Elektrosvitben dol­gozott. Két esztendővel ezelőtt helyben vállalt munkát. A fe­lesége unszolására tette, mert így több időt tölthet a család­jával. Két gyerekünk van, azt szeretném, ha olyan körülmé­nyek között nőnének fel, mint a többi gyerek. Mert ha nagy­nak tűnik is ez a ház, szűkén vagyunk benne. Azelőtt a fe­leségem is dolgozott. Most is szívesen menne mór, de még aprók a gyerekek. Pedig ha ketten kereshetnénk, többet félre tehetnénk. Reméljük, ez is bekövetkezik majd és akkor házhelyet kérünk. Nagy a csa­lád, segítenek az építkezés­ben — mondjo. Elégedett ember vagyok. Szép kis csaló­dom, jó feleségem van. A nálunk. Bár mindegyik ilyen lenne, mint ezek a Lakatosék. Dolgos emberek. A szülők tíz gyereket neveltek fel, s még családi házra is jutott a pénz­ből. A fiatalokkal is meg­vagyok elégedve. Tamás öcs­­csének a fényképe jelenleg a város legjobb dolgozói között található az érdemtóblán. Lakatosék nagy. új családi házban laknak. Amikor be­léptünk egy tíz év körüli kis­lány éppen a konyhakövet mosta. Szép fiatalasszony jön felénk. Tamás húga. Nyájasan munkámmal is meg vagyok elégedve, a munkaadóm meg énvelem. Mi kell még más? Tízéves korában azt írtam róla: Lakatos Tamás, ma­gabiztosan olvas. A tanító néni gyakran megdicséri szor­galmáért, jó magaviseletéért. Szereti az iskolát, egyetlen napot nem mulaszt...“ S most, jó érzéssel írom le, hogy Lakatos Tamás megta­lálta a helyét az életben. GÁL ETA 90' t-Bogár Róza nénivel összeesküvők lettünk. A minap kezdődött. Alighogy magam elé készítettem a vacsora után dukáló feketét, halk kopogtatás hangzott. Ajtót nyitottam s nem kis meglepetéssel láttam, hogy a téli alkonnyal a háta mögött Bogár Róza néni áll a küszöbön. A falu túlsó szélén lakott, így nem volt gyakori vendég nálunk. Tanácstalanul topogott a nyitott ajtó négy­szögéből rázúduló sárga fényözönben. Keskeny arca fehér virágként hatott a fekete fejkendő keretében, mélyen ülő szemében mintha pi­cinyke tanácstalanságot láttam volna. Fekete szatyrot szorított magához, apró fejét kissé íélrebillentette, s bekukucskálva az előszobá­ba, mintegy terepszemlét tartott, hogy a bent tapasztaltakhoz szabhassa a további teendő­ket. Úgy látszott, nem tapasztalt semmi zavaró jelenséget, mert megnyugodva köszönt, majd sietve folytatta. — Nem akarok én zavarkodni... a világért sem Dehogy zavar, Róza néni, már hogy is zavarna — siettem eloszlatni az aggodalmait. — De talán beljebb is kerülhetne, ne álljunk itt az ajtó előtt. Róza néni szinte felháborodva szabadkozott, még az egyik kezét védekezőén maga elé is tartotta. — Már hogy mennék fiam, hogy zavarkod­­nék ilyen időben, biztosan vacsoráztatok, éppen a legrosszabbkor tudok jönni én is — rótta önmagát őszinte rosszallással. — Azt a pár szót itt kint is el tudom mondani. Ekkor már a feleségem is bekapcsolódott az igatációs munkába. Biztosította Róza nénit, hogy nem zavar, hogy már vacsora után va­gyunk, hogy az égvilágon semmiféle teendőnk nincs. így aztán megnyugodva beóvatoskodott, helyet foglalt az egyik karosszékben, ölében gondosan elhelyezve a fekete szatyrot, s elé­gedetten nézett körül. Tudtuk, hogy látogatásának célja van, csak nem tudja honnan kezdje. A dolgot azonban nem lehet sürgetni, azt úgy venné, hogy minél hamarább túl akarunk lenni a látogatásán ... A segítségnyújtást más oldalról kell kezde­ni. Elkaptam feleségem pillantását s ráhu­nyorogtam: Igen, meg kell valamivel kínálni. Feketével nem, azt nem issza. Talán vala­milyen üdítő itallal. — Dehogy fáradtok miattam — tiltakozott, amikor a feleségem eléje tette a kólás üveget — aztán én nem is szeretem ezeket a minden­féle pancsolt dolgokat... Az csak a fiatalok­nak jó... — Talán egy pohárka jó bort — tanácsol­tam hirtelen jött ötlettel, de már meg is bán­tam, mert Róza néni szinte megemelkedett székéből a méltatlankodástól a javaslat hal­latán. — Dehogy kell nekem bor — rémüldözött, majd feleségemre pillantva, csendesen hozzá­tette: — De ha már annyira kínáltok, talán egy kortyocskát elfogadok ... Miután a diplomáciai előcsatározások ilyen szerencsésen végződtek, Róza néni fészkelődni kezdett. Könnyű volt kitalálni, hogy a lényeg­re akar térni, a dolgoknak azonban megvan a természetes sorrendjük, amit nem tanácsos megzavarni. Ez abból áll, hogy Róza néni már jó előre felépítette mondanivalóját, mindent pontosan a helyére rakott.

Next

/
Thumbnails
Contents