Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-27 / 5-6. szám
Hs otthonból, hogy ellássa a gyerekeket, amíg az apa kérését elintézzük. így aztán R. Gyula újra munkába állhatott. R. Teréz — a nagymama sírva panaszolta, hogyan járt a fia. — Higgyék el. lehetne vele rendesen élni... Dolgozik. A munkából rendesen hazajár, s azelőtt nem ivott... Négy gyermek az övé, a legnagyobb az asszonyé volt, de azt is szerette, keresett rá, mint a többire. A másik két fiam is dolgos, derék ember. Nincs velük semmi baj, pedig özvegyen, nehezen neveltem fel őket... Én a tavasszal szociális otthonba költöztem. Gondoltam, eggyel kevesebben lesznek a szűk helyen, s úgysem volt rám szükség, mert az asszony nem dolgozott... Én jól választottam. Megszoktam már, semmi pénzért sem jönnék vissza, csak erre a pár napra jöttem, amíg elrendeződik a gyerekek sorsa ... A gyerekek sorsa azóta eldőlt: A legkisebbet, Janetkát, a Dun. Luzná-i csecsemőgondozó intézetben látogattuk meg. Szeretetben, simogatásban, jó szóban nincs hiánya. Játékai vannak, külön ágya, tiszta ruhája, meleg étele. Új testvérkéi is — ők is élő szülők árvái. A tizenegyhónapos kislány még mit sem sejt arról, ami körülötte történt... A két nagyobb gyermeket, Attilát és Gyuszit á cakany-i (csákányi) gyermekotthonban találtuk meg. Alvásra készültek. Gyuszi segített Attilának az öltözködésben, és vigasztalta: Ne sírj már megint, majd fogom a kezed, amíg elalszol. — Máskor is sír? — kérdezem a nagyobb testvértől. Mindig. És nem mond semmit. Csak pityereg. És szorítja a kezem. — Meglátogatott már valaki benneteket? — Kati néni, apukámnak egy rokona. — Kinek üzennél? — Apukámnak, hogy ő is jöjjön el egyszer... És ha nem jön, mondják meg. hogy haza akarok menni az apukámhoz... Kinek kellek? Janetka még semmit sem sejt Aztán kialszik a fény... Ki tudja, egy három- és hatéves gyermek mire gondol még, mielőtt az álom elringatja... A legnagyobbakat, Dankát és Marikát az utolsó nap elvitte az anyjuk. Ok már iskolakötelesek. Bár eddig még az örökös hurcolkodás miatt sehol sem kezdték meg a tanévet. A gyermekvédelmi osztály vezetője még megad egy-két címet: hol találjuk az apát, az anyát. És még megjegyzi: az esetet ismerve, a gyermekek a lehetőség szerinti legjobb helyen vannak... A két legnagyobb lány sorsa még sok kérdőjelet rejteget... Hétköznap, munkaidő alatt az apát R. Gyulát munkában találtuk. A Bratislavai Nemzetközi Nőnap cérnagyár halijában várakoztunk rá, míg szabad ideje lesz. Munkaruhában, olajos kézzel, és szomorú tekintettel jött felénk. Szabadkozott: ne írjunk, ne fényképezzünk, kellemetlen neki is, a rokonainak is, ami történt. — Rendes emberek ... nem akarok még több kellemetlenséget — mondja. De aztán meggyőztük segítő szándékunk felől. És lassan elgondolkozva, mélyről jövő szavakkal foglalta dióhéjba rövid életének hosszú históriáját... Nem alakoskodik, nem takargatja saját hibáit sem, nem akarja a mártír szerepét játszani A gyermekotthon ü| lakája. Ételből, ruhából, játékból nincs hiány. — Előző munkahelyemen ismerkedtem meg E. Máriával, aki már férjnél volt. Házasságuk előzményeivel nem törődtem, összeköltöztünk, és mondtam neki, hogy hozza ki gyermekét a gyermekotthonból, (akit 6 nevelt — másikat a férje), hiszen meglesz 6 is a mi családunkban. Fiatal voltam, édesanyámmal éltem, de azt gondoltam, kölcsönt veszünk fel, szövetkezeti lakást veszünk, és megalapozzuk az életünket. Jól keresek, lassanként erre is, arra is jutott volna. És jöttek a gyerekek, a bonyodalmak. El sem vált a férjétől. Ha valami nem tetszett neki, összevesztünk, el-eltűnt. Napokra, hetekre. Rossz volt így élni. Kocsikísérő vagyok, nehéz munkát végzek. Fél négykor kelek, a másik faluba gyalogolok a vonatra, azzal járok, mert ez olcsóbb, mint a busz. Mire hazaérek, sötét van. Jólesett volna a vacsora, nyugalom, az otthon melege gyerekeim között. Ez sosem volt meg. Pedig televíziót is vettünk, hogy legyen mivel szórakozni a családnak. Minden hiába volt. Nem törődött a családdal, egy lépéssel sem jutottunk előbbre ... Ha hazajöttem, ő elment. Csak a híreket hallottam mindenfelől... Négy gyermekem van, még gondolkozni is fájt a jövómról... Nem tagadom, a pohárhoz nyúltam. Egyre gyakrabban. Meg is vertem, gondoltam, ez segíteni fog ... Ideges vagyok, látja most is reszketek, nem találom a helyem. Éjjel nem tudok aludni, egyre jobban kimerülök. A bátyámhoz járok néha, legalább jó szót hallok, s eltelik a hosszú téli este. Az ünnepekre édesanyám hazajött a szociális otthonból, kitakarított, mosott és kalácsot sütött... Higgyék el, nem tehettem mást a gyermekeimmel. Majd ha egyszer rendbejön az életem, magamhoz veszem őket. S ha találnék nekik egy jó anyát... Hogy tisztán lássunk, meg kellene, hogy szólaltassuk az édesanyát is, aki előbb öt, majd pedig három gyermekéről lemondott. Az egyéves Janetkáról, a hároméves Attiláról és a hatéves Gyusziról. Kerestük több alkalommal is, de nem találtunk rá. Igaz, a nyomában voltunk nemegyszer: szomszédok, ismerősök, rokonok látták itt is, ott is, találkozhattunk volna vele az édesanyja lakásán, a bátyjánál, a fővárosban munkát keresve, vagy este a mulatóban ... Úgy látszik, mindig rosszkor mentünk. De vajon mit is mondhatott volna? Eiórvull a kis hál. Gyenge alapokra épült fészek
