Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-09-29 / 39-40. szám

SZABÓ BÉLA

SZABÓ BÉLA író hetvenéves. Az önművelés embert jobbító tisztítótüzén ót jutott el az írói magatartás azon szférájába, ahol az elkötelezettség a gondolati tisztasággal egyesül. A csehszlovákiai magyar irodalom háború utáni első nemzedékéhez tartozik. Az 1948-as februári események után társaival együtt lelkesen vállalta a hazai magyar irodalom újjászervezését, amelyhez saját műveivel is hozzájárult. Életművének darabjai az útkeresés bátorságát tükrözik. Legjobb prózai alkotásai a .lírai realista regény“ kategóriájába tartoznak. Marci, a csodakapus, A menyasszony, A család kedvence, mind-mind olyan regények, amelyekben a kisember sorsán át a társadalmi jelenségek egész sorát elemzi. Az ebek lázadása és a Mindhalálig tematikailag nem kapcsolhatók az életmű egyetlen darabjához sem. Az első, egy folytatás nélkül maradt szimbolista próbálkozás, míg az utóbbi a forradalmár Steiner Gábor életútjának — a valóság tényeinek megőrzésével megírt — története.

Szabó Béla az első köztársaságbeli munkássors szikes talajáról indult, s ma övé a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legterjedelmesebb életműve. Hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntjük az embert, az elkötelezett írót — a kommunistát.

A MENYASSZONY

A kövezett poros úton még pihent az áprilisi nap, mint egy vékony, aranyszálakból szőtt szőnyeg. Emma könnyed léptekkel az útra tért, mintha sietne... Gyönge tavaszi szél lebegtette és dagasztotta fátylát, és ez megnövesztette nyúlánk alakját. Az emberek egy pillanat alatt megszimatolták a hírt, és mintha parancsszóra történne, egyszerre nyíltak ki az ablakok, az udvarokból tömegesen áradtak ki öregek és fiatalok, asszonyok, gyerekek, hogy lássák a csodát. Mint egy csoda, olyan volt ez a lebegő, egyenes tartású fehér menyasszony. Az emberek elfelejtettek nevetni, elfelejtették, hogy április elseje van, és a gyerekek szeme is ámulva kerekre nyílt. Ez több volt, mint tréfa, itt egy ember mutatta meg magát, nyíltan, kertelés nélkül.

Emma ment, nem nézett sem jobbra, sem balra, nem látta sem a házakat, sem az embereket, csak a templom falaiból sugárzó világosságot érezte. A templom még messze volt, de az út egyenesen feléje tartott, és úgy érezte, mintha az út, a távolság benne lenne. Nem is élt benne egyéb, mint igyekezet, hogy ezt a távolságot legyűrje. Ment, ment és minden lépésnél érezte, hogy egyre fogyóban van az ereje. A test, a comb, a láb egyre nehezebb lett, mintha ellenálltak volna a belső sürgető parancsnak, mely a szívében zakatolt és hajszolta, tolta előre, mint egy kis lokomotív. Kissé előrelendítette felsőtestét és karjait is előrenyújtotta, hogy minél előbb elérje a templomot. Ment... ment... homlokát kiverte a verejték, ruhája nedves testéhez tapadt, koszorúja kissé félrecsúszott, de ő nem törődött sem-22

(részlet)

mivel. Oly rosszullét kínozta, és tagjai annyira fájtak már, hogy kínjában összeszorította fogait és minden erejét megfeszítette, hogy össze ne roskadjon.

Az emberek Emma keserves gyötrelmeit csak most vették észre, noha olyan könnyedén látták suhanni, mint egy tűnő látomást. A templom előtt a tömeg önkéntelenül kettévált, amikor megérkezett. Akkor már úgy érezte, hogy térdein vonszolja magát, már felsebzettnek, véresnek érezte a testét, és a koszorú is szúrta, mintha tövisből lenne. De tartotta magát. Átment a sorfalat álló tömegen és széttárt karokkal, lihegve lépte át a templom küszöbét. A templom hűvös csöndje megnyugtatta, az oltár fényesen és tisztán ragyogott a távolból, a gyötrelmek egyszerre feloldódtak benne, már csak fáradtnak, agyonhajszoltnak érezte magát. Pihenni szeretett volna és lassú léptekkel megindult az oltár felé. Ott letérdelt, és amikor imádkozni kezdett, egyszerre minden könnyű lett. — Szűzanyám, lásd, ma tisztára mostam lelkemet, meg testemet és engedelmesen felvettem menyasszonyi ruhámat, hogy kész menyasszony legyek, najd ha eljön. Egy pillanatig sem akarok késni, mert úgy érzem, számomra ez lenne a legnagyobb bűn. Tudom, szentanyám, te, aki tanúja vagy minden percemnek, őt választottad számomra, és ha késnék, sohasem bocsátanád meg nekem. Lásd, én ma mindenkinek megbocsátok, sem harag, sem gyűlölet nem él bennem, alázatomban egészen a földig hajolok előtted, és ha te úgy akarod, elviheted a lelkemet, ahogy adtad. De kérlek, ha nem esik nehezedre, hagyd még nálam, mert néki akarok örömet szerezni magammal, mint akkor éjjel, mikor forró testemmel melegítettem át az ő hűvös, kemény csontokkal átfont testét. Neki gyűjtöttem a pénzemet is, hogy majd széket, ágyat meg asztalt vehessek. Legyen hol hálnia, legyen mit ennie, és ünnepnapkor tiszta fehér abrosszal fogom megteríteni az asztalt. Képedet, amit ezüst kerettel az ágyam felett őrzök, az asztal közepére teszem egy csokor búzavirág árnyékába. Lásd, így képzelem én ezt el, ott fogunk ülni mindketten, munka után pihenni, 6 cigarettázik, én meg foltozom szétmállott ingeit. Ó, légy jó hozzám, segíts, hogy várakozásom ne legyen meddő, mint érdemtelen asszonyok méhe. akik gyerek után áhítoznak.

Valaki lágyan megérintette a vállát. A pap volt, az öreg, ősz hajú pap, akit Emma annyira szeretett nézni, ha végigment méltóságosan az utcán. Emma most csak az arcát látta, sima, nyugodt, derűs volt ez az arc, egyetlen gyűrődés sem volt rajta látható, mintha soha, soha nem ráncolta volna össze homlokát vagy szemét. Átható, tiszta volt a tekintete, folt nem homályosította el, és szenvedés helyett megértés és bölcsesség sugárzott belőle.

— Kelj fel, gyermekem, jön a násznép — mondta Emmának tömör, de meghitt hangon. Emma engedelmesen felállt, szeme egy pillanatra találkozott a pap átható tekintetével, várt még, mondani akart valamit, de erre már nem volt idő, már közeledő lépteket hallott maga mögött. Emma hirtelen behunyta a szemét, de úgy, mintha örökre magába akarta volna zárni a fényt, a világosságot. Amikor újra tágra nyitotta a szemét, már szembetalálta magát a vőlegénnyel. Egy lépésnyi távolságra volt tőle, de