Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-08-09 / 31-32. szám
A REPÜLŐ NŐVÉREK Valentyina Grizodubova, Polina Őszi penко és Marina Raszkova. Három mindennapi női név. De e három név felejthetetlen lapot nyitott a szovjet repülés történetében. Grizodubova, Oszipenko és Raszkova 1938 szeptemberében Pável Szuhoj tervező Rogyina nevű gépén addig példa nélkül álló vállalkozást hajtott végre: Moszkvából a Távol-Keletre, Komszomolszkba, pontosabban a tajga évszázados rengetegében megbúvó kis településre, Kerbibe repült. A Rogyina személyzete a női repülés világrekordját állította fel: két nyolcszáz lóerős motorral felszerelt, harmincegy méter számyfesztávolságú, tizenkét és fél tonna repülési súlyú gyükön huszonhat óra huszonkilenc perc alatt csaknem hatezer kilométert tettek meg. Az egész ország izgalommal és aggódva figyelte útjukat... A leszállás előtt rendkívüli erejű viharba kerülték. A kavargó hótömegek letérítették útjáról a gépet, a szárnyakra rakódott jégpáncél veszedelmesen megnövelte az önsúlyt, fogytán volt az üzemanyag. Ekkor szánták el magukat a vakmerő tettre: leszálltak a tajgába. A művelet csak akkor járhatott sikerrel, ha a lehető legkisebbre csökkentik a gép rakományát. Mindent kidobtak, ami csak nélkülözhető volt a magasság mégsem csökkent. Ekkor Marina Raszkova navigátor ejtőernyővel kiugrott a gépből, hogy segítsen társain. Mint a korabeli újságok írták, „férfibátorságot felülmúló magatartást tanúsítva“ tíz napig tengődött a lakatlan, kegyetlenül hideg tajgában. A három lányt a köznyelv a „repülő nővérek“ megtisztelő elnevezéssel illette. Amikor feladatuk végrehajtása után hazafelé igyekeztek, nagy lelkesedéssel fogadták őket Habarovszkban és több más városban. Moszkva virágok és üdvözlő röplapok özönével készült fel fogadásukra. A pilótanőket ezrek köszöntötték a „bátorság útvonalán“, a város főutcáján — amelyen két évvel azelőtt diadalmenetben vitték végig Valerij Cskalovot, Mihail Gromovot és társaikat, akik 1938-ban leszállás nélkül repültek Moszkvából az Északi-KÓVESDI KAROLY Цци tűnik, nem is volt első találkozás. Táguló elmével kutatok idő-poros emlék-tarisznyámban: jetteten napokat siklatok ujjaim között Elmerült napokat Nagy ritkán akpd fenn valami a rozzant hálón: egyegy emlékké görcsösült dolog, de о szoborral való első találkozásnak nincs helye. Bele kell nyugodnom, akkor — más mentséget nem tudok — sokkal lényegesebb dolgok kötötték le figyelmemet, s nem emlékezhetek az első pihanoira. (Valahogy úgy történhetett mint a korán érkezett nyárral: egyszer csők feltűnően zöldek a fák, $ már nem mehetsz el alattuk észrevétlenül.) Pedig feltűnő helyen van, a tér nagy részéről oda látni. A református templom sarkán áll, s elnéz az alatta siető emberek feje fölött; látnoki nézés mondhatná valaki, ha hamis glóriát akarna csöpögtetni a fejére. Ó, nincs óbban semmi látnoki, romantika meg éppen hogy agg. Kőszobor az, halott márvány. Szép férfifej, férfi-törzs, vésőt szorító kéz. S alatta a név: Ferenczy István. Az igazi szobor bent van a kápolnában, egy csöndes világban, külön életet él, s egy tragikus sorsot hord magában. „ ... 1847-ben végleg elköltözött Budáról Rimaszombatba, ahol a világtól elvonulva, néhány kisebb munkán kívül még befejezte Euridike c. márványszobrát, meghagyván, hogy holta után ezt a szobrot melléje temessek. A magyar kormány ezt a művet exhumáltatta, s ma a rimaszombati templom kápolnájában látható.. .* (Révai nagy lexikona, 7. kötet) Később, mikor arra jártunk el iskolába reggelente, s délután ugyanarra visszafelé, s még napközben többször is, mindig fölnéztem, s arra gondoltam: ez hát a Ferenczy, aki az Euridikét csinálta. Az első magyar szobrász. Akár esett, s a nedvesen csillogó aszfalton cuppogtak az emberek, akár sütött a nap, s minden nevetett, farkasszemet néztem Ferenczyvel, „most már tudlak* nézéssel, s lassan érett meg belül a találkozás gondolata Emidikével. Hogy miért lassan, s nem azonnal? Gondolkodtam már ezen is. Az a nap azonban tisztán megmaradt Halk szavú, tiszta nézésű ember nyitja oz ajtót s belépünk. A nagy kulcs hangos csikordulása utón a helyiség még kisebbnek tűnik, mintha parányi borlongba lépnénk, a fény is kevés, kint az utcán zúg a forgalom. A törékeny női test (alig gyermeknyi), mozdulatlan. Fennakadt mozdulat keze hajában, csípője ívben. Lábán a kígyó. Mikor kilépünk a fényre, s a pillanatnyi megtorpanás a nap arculcsapása után ocsúdva beleolvadunk a siető emberek sorába, sokáig nincs szavunk. Kikerüljük az embereket ne lökdösődjünk. Néhány nap múlva elhagytuk a várost. Többször gondoltam rá azóta, sokszor a legképtelenebb helyzetekben, a leg várattanobb pHJonotbon, s egy volt közös minden ■= 22 N-3 —I s о
