Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-13 / 3-4. szám

írta történet

A dús fantáziájú írók műveivel vetekednek a maguk egyszerűségében is azok az önvallomások, életrajzi jellegű írások, amelyeket olvasóink 1973-ban, a 35. számunkban megjelent felhívásunkra bekűldtek és még ma is beküldőnek. Hatóerejük éppen meztelen őszinteségükben, vallomásszerü erejükben van. Kezdetben A mi életünk, majd később az Élet irta történet címen megjelent önvallomások, ezek az értékes dokumentumok arról a korról vallanak, amelyben idősebb olvasóink fiatalságukat élték. Megrázó erejűek, hitelesek, pótolhatatlan értékűek. A Nők Nemzetközi Éve előtt hirdettük meg ez a felhívást, hogy a múlttal éles ellentétként tükröződjék a jelen, a ma valósága, és az a fejlődés, amely az elmúlt harminc év alatt végbe ment asszonyaink életében is. A nélkülözés, a kemény, kisgyermekkorban megkezdett munka, az éhezés, a család létbizonytalansága, a függőség és a háború borzalmai azok, amelyek ezekből az írásokból, gyermekkori emlékekből olyan erőteljesen kidomborodnak. Néhány befejező sor csatlakozik általában ezekhez az önvallomásokhoz. A tények, a ma valósága, a szocialista életforma előnyei, az eredmények és a hála szavai. A legizgalmasabb regénynél érdekesebbek, megrázóbbak esek a dokumentumok. Ahogyan lapunkban közöltük, összegyűjtve továbbítjuk a Szlovákiai Nöszövetség KB-nafc, hogy kinyomtatva a fiataloknak, a később jövőknek valljanak azokról, akik nehéz korban élték fiatalságukat, de gyermekeik és unokáik már egy magasabb életszínvonalú, fejlettebb társadalmi rendben biztonságosan, tág lehetőségek között élhetnek.

Kérjük, az idősebbek küldjék be továbbra is emlékezéseiket.

Még mindig elevenen él bennem az emlék, ahogy Édesayám mesélte március 23-át, a felszabadító szovjet hadsereg érkezését a falunkba.

Akkor még csak kétéves voltam. Nagyanyámmal meg a szomszédokkal húzódtunk meg az óvóhelyen, az úgynevezett .bunkerban“. A kert végében volt, ahol a gémeskút állt, és ahová sűrűn csapódtak a puskagolyók. Mindenki remegve húzta össze magát, és amennyire csak lehetett, a kijárattól a legtávolabbra húzódott. Én mit sem sejtve a veszélyről, tipegtem ide-oda, majd hirtelen eszembe jutott valami és megszólaltam:

Mama, adjál pupátl Vagyis kenyeret.

De kinek is jutott volna eszébe a hirtelen jött nagy ijedelemben még

kenyeret is vinni az óvóhelyre, mikor egyszerre felorditottak az ágyúk. Dehogy értettem meg, hogy nincs kenyér. Nagy sírásba kezdtem, mire a szomszéd néni valahonnan a köténye zsebéből egy darabka száraz kenyeret kotort elő. Vígan majszolva ültem édesanyám ölében, mit sem törődve a fütyülő golyókkal. Mire a kenyér elfogyott, a lövöldözés kicsit már alább hagyott, de még senkinek sem volt bátorsága kimenni és megnézni, hogy mi történik kint. De én újra megszólaltam.

Mama, szomjas vagyok! Adjál vizet!

Édesanyámnak szegénynek magyarázkodnia kellett, mert én még akkor nem értettem meg, hogy bent nincs viz és nem lehet érte kimenni. Édesapám ki tudja hot van, él-e, hai-e, és ha édesanyámat leteriti egy gyilkos'golyó, mi lest akkor velem!? Én csak egyre sírtam és egyre hangosabban, mire kinyílt a menedékhely kukoricakárával berakott ajtaja, és egy tágra nyilt szempár erőlködve nézett a sötétségbe. Mindenki összerezzent. Mi lesz most?! És ekkor barátságos hang ütötte meg a fülünket. Nem értettük meg, mit mond, de kézmozdulatából kivettük, hagy kifelé hív, és egyre mondogatja: .Kaput fasiszta*. És mivel én még mindig szomjas voltam, édesanyámnak kellett elsőnek kimenni. Ekkor láttuk, hogy szovjet katonák jönnek, vizesen, sároson. Volt aki a sebesült bajtársát cipelte a hátán vagy maga volt megsebesülve

Mivel észrevették a kutat, többen arra tartottak, szomjukat oltották és nekifogtak a mosdásnak. De az utóbbit már az udvaron végezték, ha ugyan udvarnak lehet nevezni azt, ahol éppen nemrég egy bomba robbant.

Amilyen fürgén járt a nyelvem, olyan fürge volt a lábam is. Ahogy meghallottam, hogy az egyik katona muzsikálni kezd, odamentem hozzá. Mikor anyám észrevette, hogy nem vagyok a szoknyája mellett, kifutott a szobából és kiáltozva hivott. Ekkor látta meg, hogy a sok katona közül az egyik, aki szájharmonikáján valamilyen orosz nótát játszott, a karján tart. Én magasra emeltem a kezem ét énekeltem, ahogy táncolt velem. Anyám odafutott és zavarában nem is tudta megmondani, mit akar, mire a katona a nevemet kérdezte. Anyám nem értette az idegen nyelvet, mire a katona több nevet felsorolt és ebből anyám már megértette, hogy a nevemet kérdi. Először nem igen tudta kimondani, de végül is sikerült. Sőt azt is megmagyarázta, hogy neki is van odahaza ugyanilyen kétéves kislánya, ö is megmondta a nevét

Nagy hatalmas ember volt, de ahogy kislánya nevét kimondta, két könnycsepp buggyant ki a szeméből, és kislánya nevén szólított engem, és könnyei közt mosolyogva újra táncolni kezdett velem. Nem lehetett több huszonöt évesnél. A szájharmonikát amit nekem adott nagyon sokáig őriztem.

Nagyon sokszor eszembe jut az a szovjet katona, ki tudja, vajon viszontlátta-e a kislányát? Vagy én voltam az utolsó, akit a karján tartott és kislányának szólított? Az előbbit remélem.

Ha édesanyámat kértem, hogy meséljen a háborúról, mindig ezt mesélte. A borzalmas dolgokra még emlékezni is borzasztó — mondogatta.

Minderről sokat írunk, és mégsem eleget, mert nem is tudjuk eléggé hálánkat kifejezni a felszabadító szovjet hadseregnek ezért a boldog, szabad harminc évért. Köszönet érte.

Gyurcsek Ilona

AZ ÖRSZOBAN

— Jöjjenek, kérem, azonnal a Basta utcába, feltörték a lakásomat!

— Betörtek a garázsomba, megrongálták a kocsimat . ..

— Halló itt külső őrjárat, hall engem? . . . Elfogtunk egy kocsitolvajt, küldjenek érte.

így megy ez egész nap, megállás nélkül csöng a telefon. A szolgálatos rendőrök gondosan feljegyzik о bejelentéseket és innen indul el a nyomozás.

Bratislava I. Városkerülete Közbiztonsági Osztályát azért kerestük fel, hogy bepillantsunk a rendőrség munkájába és elbeszélgessünk a főváros problémáiról.

Dionyz Selecky őrnagy parancsnok tájékoztat:

— A mi kerületünk a legkisebb. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk van a legkevesebb munkánk. Ellenkezőleg. A főváros szívében sok iskola, központi szerv és' intézmény működik. Kerületünkben értékes műemlékek, színházak találhatók. A szálloda és szórakozóhelyek zöme, a Kultúra és Pihenés Parkja, a Slavín, az SZNF tere, az áruházak és sok más középület megőrzése mind a mi gondunk. S ha még azt is hozzáteszem, hogy a városon átutazó, ügyeit intéző vagy a munkába igyekvő ember csak a mi körzetünk érintésével érheti el célját, azt hiszem, mindenki számára világos, hogy van mit tenni. Ebből adódik, hogy az elmúlt évben négyezer kihágást, törvénysértést, bűntettet jegyeztünk fel. Körzetünkben van hazánk egyik legfiatalabb átlagos életkorú osztálya. Ez közelsem hiba. Sőt, ami a kivizsgálásokat és felderítéseket illeti, egyre javuló irányzat mutatkozik. A múlt esztendőben például tíz százalékkal több ügyet zártunk sikerrel, mint a megelőző évben. A fiatalok tanulékonyak, rugalmasak, és lelkesedéssel dolgoznak. A rendőrök tökéletesebb munkájánál is nagy szerepet játszik a szakmai felkészültség. Nálunk minden rendőrnek szüntelenül tanulnia kell. Mielőtt a fiatalok hozzánk kerülnek, kétéves különleges kiképzést kapnak, amely szakérettségivel zárul. Az a cél, hogy sokrétű, művelt és szakmailag jól felkészült emberekkel dolgozzunk. Olyanokkal, akiket nem érhet váratlan meglepetés és minden helyzetben megállják a helyüket. Sokat forgolódom a fiatalok között. Éppen ezért nem nézem zöld szemüvegen keresztül őket. Inkább azt mondanám, hogy a szülő, pedagógus és mi mindannyian, felnőttek találjunk több időt számukra. Ne csak akkor tudatosítsuk, hogy vannak, amikor mór „belemásztak valamibe", hanem ezt megelőzően találjuk meg hozzájuk az utat. A fiatalok anyagi gondok nélkül élnek. Mindenük megvan. semmiért nem törik magukat, reményteljes jövő vár rájuk. A baj a szabadidő helytelen kihasználásával kezdődik. Akkor, amikor a fiatal a felgyülemlett energiájától virtuskodással és legénykedéssel szabadul meg. Itt kellene többet tenni a tömegszervezeteknek. Ami a bűnözést illeti, semmivel sem magasabb az arány nálunk, mint az idősebb korosztálynál. És még egy naqyon fontos tényező: minden felnőtt tudatosítsa, hogy a fiatalok jóbonrosszban őket utánozzák

NYOMOZÓK KOZOTT

Civilruhós rendőrök, akik minden feltűnést mellőzve járnak kelnek közöttünk és csak akkor fedik fel magukat, ha de erről beszéljenek ők maguk.

— ... ha valaki a nagy tolakodásban el akar emelni a nyitott táskából egy pénztárcát, vagy ha tolvaj feltör egy parkoló gépkocsit vagy autóbuszt — feleli J. §. őrmester. — Nem is hinnénk mennyire naivak, gondatlanok és felelőtlenek az emberek. A saját tulajdonukra sem ügyelnek, nem még a közvagyonra. Gyakran nem akarunk hinni a szemünknek, milyen értékeket találunk egy-egy gépkocsiban. Drága bundáktól távcsövekig, ékszerekig és pénzig mindent.. .

Ma reggel több autólopást, hét garázs feltörését jelentették. Az egyik „autószarkát" Malackyn letartóztatták, most megyünk érte. A lakosságtól több segítséget várunk az autónyitogatók lefülelésénél. Elképzelhetetlen, hogy a járókelők közül ne venné észre őket valaki „működés" közben. Kevés ilyen bejelentés érkezik.

Nemrégen a Jesensky utcában egy gépkocsivezető tetten érte a tolvajt. Ám hiába kért segítséget a járókelőktől a tettes elfogásához, a bűnös olajra lépett — meséli P. J. őrmester.

Kevésnek van olyan szerencséje, mint J. S.-nek — ugratnak közben is egy fiatal rendőt. — Meséld csak el!

— Egyik este hazafutottam, és leparkoltam a ház előtt. Amikor negyedóra múlva visszatértem, elképedve láttam, hogy az én autómban egy idegen ember ül. Startolna, startolna, de a motor nem indul be . . . No, te jól kiválasztottad . . . gondoltam, és mellé álltam. Rámnézett, és ezt mondta: Délben hoztam haza ezt a dögöt, és már meg sem mozdul. Maga mit szól ehhez? — fordult felém. Megvártam, amíg ki akar lépni a kocsiból. Hát, ami igaz, az igaz, egy kicsit az ajtó közé szorítottam, aztán

a nadrágszíjammal hátra kötöztem a kezét, betuszkoltam a kocsiba és idehoztam.

— Sok lopás fordul elő az üzletekben, áruházakban, és a munkahelyeken is — mondja J. O. őrmester. — Egy háromtagú banda több napon át garázdálkodott, mielőtt lefüleltük őket. Tucatjával követték el a betöréseket. Hétvégi házakban, üzletekben fosztogattak. Például a PRIOR-ban fényes nappal a pultról leszereltek-és elemeitek egy működésben levő magnetofont. Szomorú dolog, hogy sem az elárusítók, sem a tucatjával várakozók nem „észleltek" semmit. Ugyancsak itt történt. hogy egy nő néhány másodpercre letette a pénztárcáját a pultra. Egy pillanat alatt hűlt helyet lett. Huszonhatezer korona volt benne ... Az emberek hanyagsága, az alkalom is szüli a tolvajt!

S. J. nyomozótiszt meséli:

— Egyesek közömbössége néha határtalan. Egyre több az olyan ember, aki elzárkózva él, nem tudja, mi történik körülötte a házban, de még a közvetlen szomszédságában sem. Ez év legszomorúbb és legkellemetlenebb esete volt, amikor egy már nyolc hónapja halva feküdt ember halálának körülményeit vizsgáltuk. A szerencsétlen férfi teteme a padlóhoz ragadva feküdt. Szörnyű látvány volt, és jogosan tesszük fel a kérdést: Hogy lehet az, hogy egy lakóházban az emberek nem veszik észre, hogy szomszédjuk hónapok óta eltűnt, nem jár ki a lakásból?...

A nyomozók elmondották, hogy az első kerületben idén két gyilkosság történt. Egy fiatal asszonyt üveghamutartóval vert agyon büntetett előéletű