Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-05-31 / 21-22. szám

több csoportos kirándulást ren­deztünk. — Mit tort a legfontosabb feladatnak? — A tagok számának az eme­lését. A fiatalok, a kisgyermekes, szülési szabadságon levő asszo­nyok bevonását a szervezeti élet­be. A még dolgozni vágyó öre­geknek is akadna munka elég. Az állam szépen gondoskodik megélhetésükről, de még vannak olyanok akik tenni is szeretnének valamit. Nagyon hiányzik, és a közeljövőben meg kell szervezni a lakótelepeken a szervezeti életet, így az asszonyok lakó­helyükhöz közel kapcsolódhatnak be a tevékenységbe. Mária Rázná egészségi álla­pota mór nem engedi meg, hogy annyit dolgozzon, mint eddig. De tapasztalataival továbbra is se­gíteni fogja az elnökség munkó­­jáí. , Egy tizenéves kipirult arcú fiú szalad be a szobába. Mária néni unokája. Segíteni jött Trencínből a nagymamának. — Látja, ez az én legnagyobb boldogságom és büszkeségem, hogy ha nehéz körülmények kö­zött is, de olyan embereket sike­rült nevelnem gyermekeimből, akik mind a munkában, mind a politikai tevékenységben helyt­állnak. Ha rájuk nézek, elgon­dolom, hogy milyen messze is esett az alma a fájától: De csak a lehetőségek és a jólét terén, mert amíg én valamikor a tehe­nek mellett egy jobb világról álmodoztam, unokám már a csil­lagokat figyeli, ugyanis csilla­gász szeretne lenni. Én pedig kívánom, hogy vágya teljesüljön. Mária nagymama életének egy új korszakába lépett. De ebben is meg fogja találni családja körében a szépet, az élet további értelmét úgy, ahogy eddig is megtalálta. írta és fényképezte: VARGA MAGDA ló lenne rá odafigyelni, kik és hogyan terjesztik ezt a kórt, akarják vele fertőzni fiataljain­kat? Mert vannak, akik fertőz­­hetők. Hiszen nyilvánvalóan egy tizenéves fiatal ült le körmölni 20 (!) példányt, ő áldozta rá a húszlilléres bélyeget, vette a fá­radságot, hogy cimeket keressen és elvitte a paksamétát a postá­ra. Egy mai tizenéves, aki szocia­lista országban született, béké­ben és biztonságban nőtt tel, aki csak hírből ismeri az éhínséget, a munkanélküliség nyomasztó rémét, akinek csakúgy, mint kortársainak is (ahogy mondo­gatni szoktuk) mindene megvan. Vigyázzunk gyermekeinkre, mert ilyen hatások ellen csak akkor lesznek immunisak, ha a pénz imádatának, a szerzés minden emberi értéket háttérbe szorító mámorának első mérgét a csa­ládban nem kapják meg. Úgy állítsuk lel előttük a javak, vagy ha úgy tetszik, a „szerencse" értékrendjét, hogy ilyen idegen „láncok" ne verjék béklyóba cél­jaikat, álmaikat, életmódjukat. > Q < z S о 'S CSALÁDI »» armincéves boldog házasságunk r“f I leszűrt tapasztalatai talán mondanak azoknak valamit, akik még csak most vannak a közös út kezdetén, vagy azoknak, akik élet­útjuk derekán, úgy érzik útvesztőbe kerültek. Az az útravaló, amelyet mi ketten a feleségemmel magunkkal hoztunk közös életünkbe, mindennapi jó kenyerünkké vált, s ma már tud­juk, amit az első napon még csak re­méltünk: jól választottunk, mert mind a ketten képesek voltunk arra, hogy ne csak elképzeljük a boldogságot, hanem megteremtsük és meg is tud­juk tartani. Mi kell a jó házassághoz? Szerintem elsősorban egy bizonyos fokú anyagi biztonság, vagyis hogy annyi biztosan legyen, amiből megvehetjük a holnapi kenyeret. Ezt nem anyagiasságból teszem az első helyre, hanem mert egész életemben azt láttam, hogy a nincstelenség, a pénzgondok, az anya­gi függőség a szülőktől — és ez ma a fiataloknál elég gyakori —, mindig rossz vért szülnek. Aztán az, hogy mindketten résen legyenek a szerelem és a szeretet legnagyobb ellenségével, a féltékenységgel szemben! Mert okkal vagy ok nélkül előbb-utóbb jelentke­zik. Nálunk is nagy baj lehetett volna belőle, ha a feleségem nem olyan okos asszony. Most már mit tagadjam (akkoriban a világért se vallottam volna be), ugyancsak rajta felejtettem a szememet a szép asszonyokon. Any­­nyira, hogy a feleségem észre is vette. De nem csinált soha jelenetet, nem prédikált, nem szidott, hanem moso­lyogva olyanokat mondott, hogy „bi­zony, bizony, igazad van, csakugyan milyen szép asszony ez vagy az “ Eleinte dühös voltam rá, de nem szól­hattam egy szót, igaza volt, hát nagyo­kat hallgattam. Aztán már én is mo­solyogtam — magamon. Meg aztán olyan állásom is volt, hogy sok alkal­mam lett volna a félrelépésre. Gyak­ran szolgálatilag két hétig, háromig is távol voltam otthonról. De ilyenkor meg én vettem elő a jobbik eszemet. Az ilyen ismerkedések pénzbe kerül­nek, akkor is, most is, és még egy koronával sem tudtam volna meg­rövidíteni a családomat. Mert a csa­lád, az a fontos. Nem a férj, nem a feleség, nem a gyerek külön-külön, hanem mind együtt. A család Az is fontos, hogy az asszony min­dent tudjon a férje munkahelyi dol­gairól. (Ügy gondolom, most, amikor a feleségek is állásban vannak, a férj­nek is tudnia kell mindent az asszony munkájáról.) És mindjárt kezdettől megbeszéltem ezeket a gondokat is a feleségemmel. S hogy ez milyen hasz­nos volt, akkor mutatkozott meg, amikor egyre-másra tornyosulni kezd­tek a gondok-bajok éppen a munka­helyemen. Akkor, amikor egy ideig nő volt a főnököm. Egyszer kedves volt hozzám, egyszer a kákán is cso­mót keresett, gorombáskodott, semmi sem volt jó. Már egészen megzavarod­tam, nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen amit rámbíztak, elvégeztem a legjobb tudásom szerint, sőt még to­vább is képeztem magam a szakmám­ban. Ekkoriban örökösen morcosán jártam haza, nem szóltam senkihez, alig törődtem valamit az otthoni dol­gokkal, egyre harapósabb lettem. De a feleségem ekkor sem veszekedett, nem faggatott erőszakosan, hanem megvárta, amíg magamtól kezdek be­szélni. Pedig ez a válságos időszak eltartott úgy két esztendeig. Addig, amíg nem jöttem rá, hogy mi rejlett a főnöknőm szeszélyes viselkedése mögött... Akkor végre jól kibeszél­gettük magunkat a feleségemmel, és én ma is végtelenül hálás vagyok ne­ki. Az ő megértő türelme mentette meg a házasságunkat. Persze, ő sem tudott volna ilyen megértő lenni, ha nem ismerte volna a munkámat és ha nem sejtette volna hogy miért vagyok olyan kétségbeesett. Nem hiányzott a mi házasságunkból a perlekedés, veszekedés sem. Anélkül nincs családi élét, és talán a véle­ménycserére is olyan szükség van, mint a jó szóra. Csakhogy ennek is meg kell találni a módját. A felesé­gem sohasem akkor szólt, amikor olykor-olykor kicsit kapatosán jöttem haza (mert ez is megesik minden ház­ban ugye?), hanem másnap. De akkor nem kímélt. Meggyőződése, hogy a jó­zan ember a kapatossal ne vitatkoz­zon. Nem egyenlő partnerek. Meg aztán akkor is jó szóval fogadott, ha a munkából hazajöttem. Ha valami baja volt velem, csak vacsora után szólt. Így a veszekedés is más. Ezt én is így tartottam, s ha nekem volt mit szóvá tennem, én is kivártam az alkalmas időt. Nem tudom, hogy van most katonáéknál, de az én időmben úgy volt, hogy ha a közlegénynek pa­nasza volt a feletteseire, joga volt a panasztevésre, de csak három nappal a megesett sérelem után. Ha minden házasságban ez lenne a „törvény“, talán kevesebb válásra kerülne sor! D. E. nyugdíjas ^^ ‘ (jM/lrú (f 15

Next

/
Thumbnails
Contents