Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-06 / 1-2. szám
Szerényen a lap utolsó előtti oldalára „szorulnak" a szerkesztőségnek azok a dolgozói, akik nem írásaikkal, hanem fotó-anyagukkal, képszerkesztői minőségben és a többi nélkülözhetetlen munkaterületen fáradnak azért, hogy a NÖ elnyerje olvasóink tetszését, hogy az újságírók riportjai megfelelő formában, minőségben kerüljenek a lapba. Nekik is van „sztorijuk" — sokszor nem is egy, de ők csak olyan kivételes alkalmakkor írják meg — mint például ez a mostani. A KALANDVÁGY» KÉZIRAT Mit tagadjam, kolléganőim szerencsésebb helyzetben vannak nálam, ami a „sztorikat" illeti, mert ugye az úton-útfélen mindig történik valami. Én meg ülök az íróasztal mellett, néha ki sem látszom a kézirathalmazból. De azért az én munkaköröm sem egyhangú, eseménytelen. Előfordul ugyanis, hogy rakoncátlankodik a kézirat. . . A kéziratok általában szeretnek „utazni" —egyik kézből a másikba, egyik asztalról a másikra és ha már az anyag kész, hosszabb útra indul a Kelet-szlovákiai Nyomdába. Mivel mással, mint repülővel. A leggyorsabb, legkorszerűbb közlekedési eszközzel. Megy is minden a maga rendjén. Mi idejében feladjuk a csomagot, idejében indul a repülő, idejében kézbesítik a kéziratot a nyomdának stb., stb. Ha csak! Előfordul néha az is, hogy a rakoncátlan kéziratköteg nem a Kosicére, hanem a Prágába induló gép csomagtartójába bújik és nem érkezik meg idejében a küldetési helyére. Ilyenkor azután elkezdődik a telefonálás, a nyomozás az elveszett csomag után. Történt egy Ízben, hogy a mi kéziratunk kalandvágyása „nem ismert határokat"! Az aktualitást, az utólagos oldalakat adtuk fel a nyomdába, de a kis csomag nem bújt elő sem a Kassára, sem a Prágába érkezett gép csomagtartójából. Mit gondolnak, hova utazott? Egy interkontinentális kirándulásra. A Földközi-tenger partjára! A lázas kéziratkeresés idején egyszer csak egyiptomi telefonhívást közvetít a posta. Hogy ki jelentkezett? Hát a mi „eltévedt" kéziratunk. Hetekig eltarthat, míg hazatér — állapítottuk meg és gyorsan nekiláttunk újat készíteni helyette. Mert, ugye olvasóinknak mégsem nyújthatunk át egy lapot két üres oldallal s azzal, hogy: Elnézést — Stop — Aktualitásunk Egyiptomban — Stop — Hallgassák meg a legfrissebb híreket a rádióban! NAGY VÍZZEL kezdődött Némi irigységgel hallgatom a szebbnél-szebb, érdekes történeteket. Huszonöt év alatt sok minden előfordul egy országjáró emberrel, de különösen egy újságíróval. Hogy is volt? Még úgy igazán meg sem melegedtem a szerkesztőségben (hűvös május volt) s máris zsupsz, be a nagy vízbe, ahogy ezt általában a kezdővel szokták csinálni. Bár a papíron az áll, hogy fotóriporter vagyok, ezúttal a cikket is nekem kellett megírni, mégpedig az ötéves terv egyik nagy építkezéséről. Igaz ami igaz, valamikor egy fotósnak elég volt, ha fényképezett. Ma már ez nem nagyon elég s a jövőben biztos kevés lesz. Tehát semmi kimagyarázkodás, bár egy kis szorongással, de bátran ültem buszra. Már esteledni kezdett, amikor a helyszínre érkeztem. A nap éppen elköszönni készült a Liptói hegyek fölött, miközben vörösödő sugarait az új „tenger" szél sodorta hullámaiban mosdatgatta. Csodálatos volt látni a hullámokat fésülő, elelmerülő margarétákat, a víz fölött röpködő sirályokat, meg az utolsó szénát gyűjtő embereket. Máris tudtam, hogy nem lesz nehéz megírni. A kapus készségesen igazított útba. A kiszemelt egyén sajnos elutazott. Sebaj, vannak itt többen is, akik tájékoztatnak. Mentünk hát tovább. Egy hosszú folyosóra értünk. Kísérőm előre ment. Benyitott az egyik irodába, ahonnan kis idő múlva méltatlankodó hangok szivárogtak ki. Amikor az ajtóhoz értem, egy alacsony férfi állt utamba. Bemutatkoztam és gyorsan elhadartam, mit akarok, mire ő megismételte csak úgy jelszavak formájában azt, amit az előbb hallatott. „Nem vagyok hajlandó, nem érek rá, miért éppen én, miért nem megyek másokhoz." Persze mondott még mást is, de azt szerencsére elfelejtettem. Végül mondókáját azzal fejezte be: „Hogy nem szégyenlem magamat, hogy ők már tíz éve dolgoznak itt esőben-sárban, tűző napon, fagyban, s csak most megyek oda, amikor már minden készen van." Termetét meghazudtoló férfias hangjára, úgy szelíden csak annyit válaszoltam: „Sajnálom, hogy nem jöhettem, csak néhány hete vagyok a lapnál, ez az első riportom." Erre az én „barátom" látszólag teljesen megszelídült, de úgy becsapta előttem az ajtót, hogy ha hátrább nem Tépek, most én lennék a szerkesztőség legpiszébb orrtulajdonosa. A riportot mégis sikerült megírnom a nagy vízről. Miután én vagyok a leg.. 30 No nem a legfiatalabb tagja a szerkesztőségnek, hanem a legújabb. Így egészen természetes, hogy vegyes érzelmekkel a lelkemben, sőt, hogy őszinte legyek, kissé feldúlva vettem tudomásul, itt az ideje, hogy mindenki megírja az „ünnepi" sztoriját. Igaz ugyan, hogy a húsz év előtti számokban lapozgatva itt-ott találkoztam a nevemmel, de azok bizony nem voltak sztorik. Hja — mondom magamban sóhajtva — könnyű a többieknek! De én ez alatt az alig egy év alatt?! Megvolt bennem persze az akarat, de nem sokra mentem vele. Még annyicskára sem, hogy csak úgy dirhixmirnix kitaláljak valamit. . . Így hát kénytelen voltam megegyezni önmagommal: eddig még soha semmit sem gyűjtöttem életemben, de ezentúl felcsapok sztori-gyüjtőnekíj / c FABÚL VASKARIKA Csoportos kiránduláson vettem. részt. Az egyik városka szép, régi várát akartam lefényképezni és éppen a megfelelő beállítást kerestem a kép kompozíciójához, amikor valaki megszólított: „Kérem, adjon tanácsot, látom, hogy ön szakember. . ., hogyan kell bánni ezzel a fényképezőgéppel? . ..“ Az ismeretlen egy ugyancsak ismeretlen márkájú fényképező masinát tolt az orrom elé. Egyszerű szerszám volt, minden számjelzés nélkül, csak festett képjelek voltak rajta: fényes napkorong, futó felhőzet, sötét, borús ég. — Teljesen egyszerű a dolog. Ha süt a nap, a tekerhető korongot a nap jelzésére fordítja, ha nem süt, akkor a felhősre, illetőleg a teljesen borúsra — magyaráztam az útitársamnak sietve, mivel a napocska éppen el akart bújni egy kis felhő mögé. Gyorsan készítettem néhány felvételt különböző szögből és éppen el akartam menni, amikor ismét megszólalt az előbbi hang: — Elnézést... én úgy csináltam mindent, ahogyan tanácsolta, de nem tudom, mi lesz az eredmény... — Kissé habozott, majd Így folytatta: — A napocska ugyanis sütött, én azonban a várkastély homlokzati részét akartam megörökíteni, az pedig árnyékban volt. Ilyen jelzés viszont nincs a gépen . . . EGY DOBOZ BONBON A napi postával nemcsak tudósitásox, tanácskérések, panaszlevelek érkeznek szerkesztőségünkbe, hanem jó néhány olvasónk levelezőpartnert, barátot, vagy házastársat kereső levele is. Azok között, akik lapunk segítségével szeretnének rátalálni az igazira, olyanok is vannak, akik elmondják eddigi életük örömét, bánatát, csalódásukat. Az idősebb korosztályhoz tartozók közül többen — főleg a férfiak, .— személyesen is felkeresik szerkesztőségünket és nem riadnak vissza a „megvesztegetéstől" sem — így remélve kérésük gyors elintézését. Ezeket a türelmetlen partnerkeresőket eddig még sikerült elhárítanom, megnyugtatnom, hogy bizonyára társra lelnek ők is — de egyszer bárhogy is érveltem, nem sikerült kikerülnöm a „lefizetést". Bekopogtatott hozzám ragyogó ábrázattal az a jó megjelenésű, idősebb özvegyember, aki — özvegyasszonnyal vagy korához illő lánnyal szeretett volna megismerkedni, — hogy bejelentse: elégedett és boldog azzal a csinos, házias, vigkedélyű özvegyasszonynyal, akinek a levelét továbbítottam számára. Majd asztalomra tett egy doboz bonbont kissé pirulva, szégyenkezve, de annál nagyobb hálával és még hozzátette: fogyassza el egészséggel a boldogságunkra. A meghatottságtól még megköszönni is elfelejtettem. BIZALMASAN (az újságírók tolláról) Minden szocialista országban tervszerű gazdálkodás folyik. Előre kidolgozott tervek alapján dolgoznak az iparban, a mezőgazdaságban .. . Tudják ezt az újságírók is. Hiszen a mi kiadónk, és ezen belül szerkesztőségünk is előre meghatározott terv szerint gazdálkodik. Bevétel — kiadás. Főleg ez utóbbi érdekes számunkra. Adunk, amíg lehet. Írógépet, papírt, tollat, ceruzát ... Ez utóbbiról jut eszembe, hogy toliból, ceruzából sohasem lehet eleget „tervezni". Bármennyi van, mindig kevés. Nem, nem kopik ki, nem használódik el, hanem egyszerűen .. . lába kel... Vándorol, egyik asztalról a másikra, egyik kézből a másikba, táskából táskába, zsetrből, zsebbe . . . így aztán a szórakozott újságírók mindig hozzám fordulnak: Tollat kérek, kifogyott . . . Amikor már végképp nem volt miből adni, az efféle tervet pedig hem lehet „túlteljesíteni", cselhez folyamodtam. Elán/ult, gazdátlan toliakra vadásztam .. . Találtam asztalon és asztal alatt, papírok, kéziratok és újságok között, félbemaradt jegyzetek papirhegyeiben, mindenütt. Csak azokat nem tudtam összeszedni, amelyek a szerkesztők vidéki riportutaikon „tévedtek" el
