Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-03 / 17-18. szám
— Svájc még kisebb ország — a hangján érezte, hogy évődik —, tehát még inkább megbecsül. Nem, Judit — fordította komolyra —, nem úsznám meg olyan könnyen ezt a hat évet. Nagyon szerénynek kellene lennem, ez az erény pedig belőlem hiányzik. Néha azt álmodom, hogy a Tátrában síelek, már dolgoztam álmomban a régi kulipintyómban is. De látod, ez csak álom maradhat. Az ébrenlét, az élet már ideköt, itt van a jövőm kialakulóban. A harmincnyolcat betöltöttem, Judit. — Tudod — mondta csendesen —, én mosw náig azt hittem, hogy minket csak a távolság választ el egymástól. — Igen — Bálint hangja szokatlanul mély volt —, hat évig mások voltak melletted. Az olajszóró üveget letette a fűbe, és hevertek egymás mellett, hátukat, combjukat sütötte a svájci nap, ami odahaza nem svájci, hanem esetleg tátrai vagy csallóközi. — Nem hiszem, hogy az élet megajándékoz olyan valakivel, aki felérne veled. r— Bálint, ez engem nem vigasztal. — Letörülték rólad a kezem nyomát. — Nem ez tesz szerencsétlenné, Bálint. — Köszönöm, hogy őszinte vagy. Nehezebb a íajsúlyod, mint az enyém. Olyan voltál, mint a viasz. Megkeményedtél. Szobrász kellene hozzád, vésővel, kalapáccsal, nem keramikus. — Ha már szimbólumokban beszélünk, inkább azt mondanám, hogy te kezdtél formálni, de nem a te kemencédben égettek ki. — Ügy látszik, hiába határoztuk el, hogy ezt az utolsó napot végigálmodjuk együtt. — De otthon, Bálint, ezerszer fogom végigálmodnd ezt a napot, a tegnapi estét, és minden percet, amit égyütt töltöttünk. És köszönöm, hogy megbocsátottad nekem, hogy csalódást okoztam. — Mit tehettem volna, te is megbocsátottad, magsainak... És most légy csöndben, mert félek, hogy nagy szavak következnének, s nem szeretném később komikusnak látni magunkat. Juditkám, énekelj. Forduljunk most hanyatt. Engedelmesen megfordult 6 is. Mit énekeljek? Valami kedveset, vidámat. — Inkább ne, Bálint, félek, hogy a vidám nótától is elszomorodunk. Akkor Bálint felugrott, egészen váratlanul. Nem értette, hirtelenében mi történt, ijedten nézett fel rá. Ügy tűnt neki, mintha el akarna futni, csak nem tudja, merre vegye az irányt, vagy mintha neki akarna lódulni a háznak, hogy berúgja az oldalát. Csupa indulat volt, s nem tudott magával mit kezdeni. — Hát ezt így nem bírom! — a felindulás fojtogatta a torkát. Még mindig nem értette világosan, mi történt. — Nincs álmodozás, ezt így nem lehet! Dolgozni megyek! — és nagy léptekkel a műhelybe menekült. Ott maradt a fűben, ijedten és részvéttel nézett utána, aztán lassan feltápászkodott, kirázta, öszehajtogatta a plédeket, bevitte a házba, és lassú vonakodó léptekkel Bálint után indult. Ugyan mi mást is tehetett volna. Látta, amint tapogatja, nézegeti előző napi munkáját, és komoran néz fel, mikor megjelenik az ajtóban. Te dolgozol. És én mit csináljak? A félénk számonkérés annyira megindító volt, hogy Bálint megenyhült. Csinálj magadnak valahol helyet és ülj le. — Ült, ült csöndben, Bálint pedig fel sem nézve dolgozott, tett-vett, egyszer csak ránézett, odament hozzá, és gyöngéden arcon csókolta. Folytatta a munkáját, ő meg tovább nézte, és hirtelen rettenetesen elfacsarodott a szíve, hogy ebben a boldogságban utoljára van része. Még egy fél óra, talán egy óra, s aztán soha, soha többé. Mert most boldog. Nagyon, nagyon boldog itt a rideg és rendetlen helyiségben, egy ócska, foltos hokedlin kuporogva. Kínzó volt ez az efemer boldogság, szabadulni szeretett volna, túl lenni az egészen, valahol otthon, a laboratóriumban, a munkaasztalnál, vagy egy kávé mellett Ilonával, vagy az önkiszolgálóban sorakozni a kosárért, vagy a villamosra várni, csak újra visszakerülni a mindennapi megszokott életbe.. Közben szinte számolta a múló másodperceket, s minden másodperccel meghalt egy kicsit. (folytatjuk) MIHAIL LUKONYIN HÁBORÚBÓL HAZATÉRT Nem kell minekünk a virág, a babér s dics-himnuszokat se kíván. ki a háborúból hazatér. Nem. Mást akarunk, minden ember előtt kitárni a rétet, a búzamezőt Vágyik tenyerünk munkára, kenyérre. Feltéptük a földet, most itt az idő, köszörülni ekénk vasait s kivezetni a traktort a fényre. Itt az idő, hogy az ágyúdörejt felváltsa a fejszecsapás s Ne szánjatok hát s ne kínáljatok renyhe nyugalmat, nem fáradt e had. Oly útra kész, amely majd új diadalt ad. Könnyfátyolosan ne tekintsetek ránk, és ne ámuljatok, hogy csodaképp túléltük a harcot. Nem kell minekünk lusta pihenés s csöndes szobasarkok. Ne mutassatok ránk: »Ott volt ő is a Ne dédelgessetek. Mert mi munkával küzdjük ki újra a becsülést, a rendjeleket. háborúban”. puskagolyó süvítése helyett percegjen a toll, zengjen a kalapács, Te drága, bocsáss meg élni segíts. Lehúzom a csizmám egymagám is, Hozzád hazatértem, ámde ne fond te szelíd gyöngykoszorúnak, vaskalodának s mentőövnek se körém karjaid. Nem kellenek a lomha ünnepek. hadd ittasítsa meg a szíveket a munka, hadd dicsérje mennydörögve a békében a békét mindörökre. 23
