Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-04-19 / 15-16. szám
„Az új kor költője útját itt k el“ PAVOL BUNCAK (Összeállítás szlovák és csehszlovákiai magyar költők verseiből) Az én hegyeim Itt áll majd a költemény Mint áttörhetetlen várfalak Hol ágyúk álltak hol a seregek átfestették a földet Hol a szívek agyak meghúzták a világ új tengelyét Fölcsaptak a pokol ah a pokol első lángjai Amikor vereséget szenvedett az emberi ész S a gyűlölet zászlóival Vonultak egymás ellen a nemzetek Ki itt a győztes ki a legyőzött Vértjén igazságot ki hord Akinek ereiben patakjaiban folyóiban van Aki az igazságot lenn a mélyben Szénbányák öléből vájta ki Aki igazságot vet az őszi vetéssel A gazságot súlyos kezével irtja Ki jó lelkiismerettel öntözi a rögöt Ki a csűrökbe mosolyt gyűjtöget Hosszan egyhangúan morzsolja imamalmát Akinek igaza van Az ma vasat szorongat a kezében S önmagának engedelmeskedik A föld megvédi önnön jogait Üj kor lovagjai választottaid Nap fivérek villámok barátai Viharok másai árvizek tanítványai Bennetek van a szebb napok reménye Mely a kövek között felragyog S már jön felénk jön a fák során Ki adta kezetekbe ezt a hatalmat Ki adott nektek bölcsességet bátorságot Ki más mint maga az anyaföld Bölcs az anyaföld minden könyveknél bölcsebb S kit szerelemből szült csak győztesként halhat ha ha'ni kell Ez volt az első pillanata a jövőnek Az új kor költője útját itt kezdte el KULCSÁR TIBOR FORDITÄSA arpsadld Ez a föld, ez a táj Almos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regőse. Szívemben paraszti dal zúg, zenél. Apámnak apja és minden őse a kegyetlen múltból jön velem. Emlékezem: ez a föld, ez a táj nyitotta szóra hallgatag ajkam. Magyarnak engem itt nevelt anyám! Embernek! Ki bátor, büszke arccal, derűs, dolgos népének énekel. Van hazám! Nem vagyok többé árva, hontalan, kit bús vágy tüze éget. Ködkalappal int felém a Tátra, és nyomomban nótás víg legények csapata szép piros zászlót bontott. KULCSÁR FERENC Emelje könnyű föld Aranyló, déltáji időben lejárok ide újra s már örökre tenni egy kicsiny, benső honfoglalást. Tenni egy kicsiny, benső honfoglalást. Mi találtatik, tudja mind a lélek, mint naphoz a földet vagy szájhoz a szájt úgy kötnek engem ma már az évek: fákról hulló, szomjas látomás, a magába bukó tisztaság, s a szél, a messzi szél — belső tengerről, szívről érkező. Belső tengerről, szívről érkező. Es ide köt valami egész is, könnyekkel küzdő, kezdeti láz, emelkedés, verdeső szürke szárny, a virágként nyíló benső honfoglalás. A virágként nyíló, benső honfoglalás. S a lélek mondja tán keringő, lengő útjain, ösvénye porán: elvonuló, szálló nemzetét legmélyén is fölfedezte már... emelje könnyű szél, verdeső madár. Emelje könnyű szél, verdeső madár. PAVOL HOROV Szülőföld Az Ondavánál elveszített percek, mik meghaltak a néma víz felett, rajzó méhekként ím életre kelnek s telezümmögik forró fejemet. Az idő röge alatt újjáéledt a csengőhang s benned szól félszegen; a part-homokba bújt és múltba tévedt világ mezítláb előtted terem. Istállószagot hint, kalászt zizégtet, s becéz, mint dajkadal, édesdeden. S bár romhalom már csak — szikrázva reszket, mint a harmat a sarjúrendeken. Olyan, akár a harmatcsepp a rózsán, mit nem ijeszt az izzó nyármeleg. Ezért; noha a sors keservet ró rám, világot s rózsát dallal éltetek, az Ondava-part virágait áldom, a bölcsen-néma vizek ékeit, mert oly jó tiszta lényüket csodálnom! szépségük belém rímet telepít. Holdfény süti a bércet, menjünk haza, legények VERES JÄNOS FORDÍTÁSA
