Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-23 / 11-12. szám
MINDEN EMBER boldog akar lenni, minden ember kergeti, szívében-lelkében szeretné melengetni a boldogság kék madarát De milyen a boldogság? Erre egyöntetű választ sem a bölcsek, sem a költők, sem a tudósok nem adtak és a komputerek sem adhatnak. Annyiféle, ahány ember él a földkerekségen, mert mindenki a maga egyedülálló, ismételhetetlenül egyéni módján érzékeli a boldogságot. Talán csak egyetlen egy pont van, ahol az „embere válogatja“ párhuzamosok találkoznak: minden normális felnőtt ember tudatos boldogságvágyának egyik fókuszában a boldog családi élet, a boldog házasság vágya áll... A boldog házasság fogalmát mindennél nehezebb meghatározni, a róla alkotott kép nemcsak egyénenként, hanem történelmi korok, földrajzi szélességek szerint is más és más. Másképpen képzelte el a középkori várkisasszony, másképpen a századforduló szüfrazsettje. Más a képe a brazíliai őserdőben és ben elrejtőzve belülről táplálja a családot, a házastársakat és a gyermekeket ... Sokszor egy óvatlan mozdulat, egy rossz szó elég, máskor félreértés, külső hatás következtében finom repedés, vagy nagyobb törés keletkezhet az otthon, a család, szilárdnak hitt falán. Van, aki rögtön megijed, fejére dől a ház, az egész építmény... és menekül belőle. De most nem azokról akarunk beszélni, akik komoly vagy vélt okok miatt elváltak, hanem azokról akik úgy tudták egyengetni, alakítani közös életüket, hogy a felmerülő nézeteltéréseket, hibákat kiküszöböljék. A kölcsönös bizalom, a megértés és a szeretet erős szálaival úgy kötődtek egymáshoz, hogy új benyomások, kísértések, félreértések forgószele sem lendíthette ki őket egymás mellől. Nincsenek ideális házasságok olyan értelemben, hogy soha, semmilyen felhő nem árnyékolja be derűs boldogságukat, kiegyensú-Családi r// tw Ш W lflilli boldogság más a szibériai sztyeppékén. Más választ kapunk a serdülőktől, a meglett embertől és érett asszonytól, az idősebbektől, mást a vidéki és a nagyvárosban élő embertől, a több gyermekes családapától és a gyermektelen házaspártól. De mikor lehet boldog egy házasság? íme, néhány általános szempont: ha a házastársak tiszteletben tartják egymást, ha a férj és a feleség egyaránt fejlesztheti, nemesítheti egyéniségét, ha közös erővel és céltudatosan alakítják ki és óvják azt a harmonikus családi légkört, amelyben egymást megértve, egymást támogatva tudják megoldani kis és nagy gondjaikat, legyőzni a buktatókat, szembeszállni és elhárítani a későbbi éveket fenyegető unalmat, elhidegülést, az észrevétlenül közéjük settenkedő közönyösséget, bántó érdektelenséget. Mivel a boldogság ezer arcú, változékony is, sokszínű is, és ritmikusan, mint az apály és a dagály, egyszer szinte elborít a hullámaival, másszor visszahúzódva, halk, szép visszhangként van jelen, mintegy aláfestve a hétköznapok körforgását, vagy a mélylyozott harmóniájukat „.. Mindenütt akadnak gondok, zökkenők, betegség, szerencsétlenség, a mindennapok változásának ezernyi hatása mindannyiunkat formál, alakít. Mégis, hogyan fejlődhetünk, változhatunk úgy, hogy együtt, egymásra hatva mindig megőrizzük a családi boldogság melegét, házasságunk harmóniáját? Erre szeretnénk választ kapni olvasónktól. Kérjük írják meg, mi volt házasságuk legnagyobb problémája, válsága. Az az akadály, gond, baj, amelyen fel is borulhatott volna közös életük? És főként azt írják meg őszintén, hogyan sikerült ezt az akadályt elhárítani, a házasság nagy válságát, problémáját felszámolni! Ha bizalmas jellegű a története — esetleg olyan, amiről a házastárs nem is tud — csak nevük kezdőbetűjével jelöljék a levelet. Ha azonban úgy érzik, házasságuk valóban sikeres, boldog. — hívjanak meg bennünket látogatásra is, hogy olvasóinknak bemutathassuk Önöket. Várjuk leveleiket. Szerkesztőségünk címe: Redakcia Nő, 801 00 Bratislava, Prazská 7. A borítékra ne felejtsék el ráírni új rovatunk címét: Családi boldoesáe. Kölcsönös bizalom Jóanyám egyszerű, okos asszony volt. Azt tartotto, hogy a házasság mindig kockázattal jár. Kecsegtetően, szépen indul, de hogy milyenné válik tíz-húsz év múlva, azt csak az együttélés évei döntik el. Az, hogy hogyan tud két ember egymáshoz viszonyulni. A féltékenységtől óvott, azt mondta, kóros betegség, amely tönkreteszi az életet, megöli a szeretetek Fiatalasszony koromban gyakran ott csengtek a fülemben anyám szavai. Én is féltékeny voltam, még hozzá nem is annyira alaptalanul. Igaz, a férjem nem szolgált rá, nem adott erre okot, és nem is sejtette, hogy mi megy bennem végbe. S mivel akkor már nagyon jól ismertem őt, komoly, higgadt és becsületes embernek tartottam, tudtam, hogy egy esetleges alaptalan gyanúsítással nemcsak a bizalmát, hanem őt is elveszíthetném. Annyira féltettem kettőnk boldogságát, hogy nem tártam fel előtte titkomat. S most, csaknem harminc évi házasság utón sokszor visszagondolok ezekre az időkre. így kezdődött: Egy délután felhívott telefonon egy nő. A férjemet kereste. Amikor megmondtam, hogy nincs odahaza, esetleg üzenetet hagyhat, félbeszakított. Azt mondta, felhívja, ha otthon lesz. A telefonbeszélgetések egyre sűrűbben ismétlődtek. Kezdetben nemigen figyeltem ró, de amikor már bizalmasabb dolgokat is elmondott, gondolkodóba estem. Egyszer például azt mondta nekem: „Ma este ne várja haza a férjét, nálam lesz“, és mielőtt szólhattam volna, letette a kagylót. Aztán nemsokára felhívott a férjem, hogy a kollégái nagyon csalják két deci vörösborra, nincs-e kifogásom ellene, ha velük megy. Azt mondtam neki, hogy nincs, csak menjen. De akkor mór nem volt mindegy nekem. Szilárdan hittem abban, hogy valakinek fáj a kettőnk boldogsága, közénk akar tolakodni, hogy megbontsa a bizalmat, tönkretegye az életünket. A legkisebb gyermekünket akkor hoztuk haza a szülészeti klinikáról, és ismét jelentkezett a nő. Azt mondta szemtelen hangon: „Amíg maga a kórházban volt, pótoltam a távollétét. De magáról sem feledkeztünk meg, a sárga pulóver, a szép piros sál, meg a kesztyű vásárlása az én ötletem volt." Nem hiszem! Egy szavát sem hiszem, hazudik, mondtam, de ő szokás szerint most is letette a kagylót. Este boldogan néztük szuszogó kisfiúnkat, de az én boldogságom már nem volt teljes. A férjem ugyanolyan gyöngéd volt, mint mindig. Egyszeresük felugrott. „Igaz is, majdnem elfelejtettem." Egy csomagot húzott elő, és benne volt az előre bekonferált sárga pulóver, piros kesztyű, sál. Nem tudtam szóhoz jutni. A torkom kiszáradt. A férjem mindezt meghatottságnak vélte. S így ment ez jó ideig. Az ismeretlen ismerős mindent tudott a férjemről, mikor hová ment, mi történt vele, melyik nap milyen volt az üzemi ebéd. Úgy éreztem, nem bírom tovább, elmondok neki mindent, de este ezzel jött haza: „Képzeld, X válni akar a feleségétől. Cirkusz cirkuszt követ náluk. Állítólag a feleségét telefonon felhívogatja egy nő, és a férje szeretőjének adja ki magát. Az meg felül neki, jeleneteket csinál, és már a válásig fajul a dolog." „Éppen erről szeretnék veled beszélni. Nekem is telefonálgatnak, ha jól emlékszem, már vagy nyolc hónapja." Ö elképedve nézett rám. „És te, te meg bírtad állni, hogy nem szóltál nekem? ...“ Nemsokára lefülelték a tettest. Egy vénlóny volt a munkahelyen, aki szobáról szobára járt, gyűjtötte az adatokat és ilyen „szórakozást" gondolt ki magának. Ha akkor én csak a felét elhiszem annak, amit az a nő nagyon rafináltam és jól átgondolva elmondott nekem, ma bizonyára nem mondhatnánk el magunkról, hogy ha harminc év után újrakezdenénk az életet, megint együtt vágnánk neki. V. L-né
